The ​Graveyard Book 88% 86 csillagozás

„How could you make her forget me?
Silas said, “People want to forget the impossible. It makes their world safer.””

Azt le kell szögezzem, hogy eddig nem voltam egy nagy Gaiman rajongó és továbbra sem hiszem, hogy beállok a sorba, de ez a kötete nagyon tetszett.
Meseszerű, mégis inkább felnőtteknek szóló. Bár tény, a mai modern történetek, melyeket az ifjúság lát a tévében, sokszor meg se kottyan nekik, akkor eme könyv is simán beleférhet.
Az írói stílus gördülékeny, izgalmas eseményekkel megfűszerezet és a humor sem maradhat el.
A karakterek izgalmasak és mindenki szerethető.
Jó érzés volt olvasni, nagyon könnyen tudtam vele haladni.
Örülök, hogy olvashattam.

Ez remek. Még meg is könnyeztem a végét. Talán a negyedik fejezet volt, ami a legjobban megragadott elsőre, az utolsó kettőt meg végre egyben elolvastam, Bradbury kihívás ide vagy oda. Kár, hogy ilyen lassan ment, de ez úgyis újraolvasós lesz.

<3

UPDATE: Mindig mondom, hogy ha Gaiman a telefonkönyvet olvasná fel, azt is meghallgatnám, de ez még jó is volt. Másodszor is. Keresztszemes hímzésem remekül haladt, bár a végén a bőgés nem segít abban, hogy csináljam. :D

Azt hiszem, ez a kedvenc könyvem.

Nagyon szerethető könyv, de ha gyerekként olvastam volna, valószínűleg a frász kerülgetett volna. De így felnőttként jó volt ez. Különösen így ősszel, amikor a halotta(in)k mintha egy kicsivel közelebb lennének hozzánk. Szeretem Gaimant, amikor mesél.

De jó kis mese volt! Izgalmas történet, értékes mondanivaló, szerethető főszereplő. Még a végét meg is könnyeztem:-)
Nem kifejezetten kisgyerekeknek ajánlom a félelmetesebb részek miatt, talán a 10+ korosztály meg tud vele birkózni.

Gaimanben nem lehet csalódni. Mégis ki másnak jutna eszébe, hogy egy babát halottak nevelnek fel, mint neki?
Nagyon tetszett Bod története, tele volt izgalommal, kalanddal és tanulsággal. Minden egyes fejezet egy külön kis lecke volt Bod számára, majd a végére összeállt az egész történet és végre kiderült az is, miért került Bod a holtak közé. Tetszett, hogy végig nagyon sok volt az ellentét az élők és a halottak között duh és Bod, igaz inkább tartozott az élők közé, az élet és halál közötti vonalon létezett, hiszen azzal, hogy befogadták a holtak, rengeteg képességüket megtanulta, melyeket spoiler. A kedvenc részem a Danse Macabre volt, gyakorlatilag a könyv közepe, ahol egy fejezetre egyesülnek az élők és a holtak, majd a folytatásban Bod története az élők felé billen, míg az elején a holtakkal foglalkozott. Tetszett, hogy Bodnak ugyanúgy meggyűlt a baja a vele egyidősekkel, mint egy normális gyereknek, de közben mégsem volt az. A kedvenc tanulságom talán az volt, amikor Bod megtapasztalta, hogy ez élő emberek változnak, míg a holtak már sohasem – de Bod élt, és ő is változott. Sok helyen kifejezetten rémisztő volt a történet, de szerencsére volt benne egy-egy vicces jelenet vagy aranyos rész ami elvette az ijesztő részek élét. Az utolsó kb. 80 oldalnál pedig már lehetetlen félbehagyni vagy letenni a könyvet, annyira izgalmas a történet, azt nagyon sajnáltam, hogy Scarlettnek spoiler. Nagyon tetszett, ahogy Bod története véget ért, pontosan így adott igazán értelmet az egész könyvnek.

Ez most annyira nem varázsolt el… Voltak részek, amiken borzasztóan untam magam, úgy a közepe táján. Rengeteg kérdés megválaszolatlanul maradt, ami roppant módon frusztrál. spoiler De mindezek ellenére mégis a szívembe zártam a történetet. Imádtam a temetőben zajló részeket, amíg csak az ott élő halottakra fókuszált, akadtak nagyon vicces párbeszédek. A 4. lett a kedvenc fejezetem, a boszorkányos rész miatt. Eléggé el lett hanyagolva végül, azt is nagyon sajnáltam. Sok minden függ egy könyv végétől, ha keserű szájízzel csukom be, akkor hajlamosabb vagyok lepontozni. Ha viszont megérint, akkor elfeledkezek az eddigi bosszúságaimról, és jobb fényben látom a művet, annak ellenére, hogy sok minden nem tetszett. Itt az utóbbi történt, mivel annyira szomorú és érzelmes lett a vége, hogy nem tudok haragudni. Szerintem a lezárással semmi gond nem volt, előbb-utóbb muszáj volt megtörténnie. Persze az is lehet, hogy ha máskor olvasom, nem zavar ez a sok lyuk és kérdőjel a történetben, de most pont olyan helyzetben vagyok, amikor nem szeretem, ha valami megválaszolatlan marad.
U.i.: hallgassátok meg a hangoskönyvet, mert Gaiman narrálja, ami maga a relaxációs mennyország. Annyira hasonlít Alan Rickman hangjára!

Már megint egy Gaiman esett le a polcról, hát felvettem. Bevallom, bűnös vagyok, imádom őt, vagyis a könyveit. Nálam a neve már egyet jelent a fantasyvel és a mesével, de mostantól tuti eszembe fog jutni akkor is, ha ifjúsági regényt keresek. Őszinte leszek, véleményem szerint, ez itt egy kicsit megtévesztő címke. Ez könyv nem ifjúsági. Vagyis nem csak az. A felnőtteknek is szól, ugyanúgy, mint a Coraline, vagy a Csillagpor. Kortól, nemtől, vallási identitástól és lényegében bármitől függetlenül olvasható.

A mű egy nem túl hosszú regény, mondhatni egy hosszabb novella, vagy kisregény. Hihetetlen jó, még olvastam volna egy darabig. Én imádtam ezt is, mint szinte mindent Gaimantól (na jó, vannak kivételek). Véleményem szerint a Temetők könyve egy nagyszerű alkotás, ami bármelyik korosztály számára bátran ajánlható, nem hiába nyerte el a Hugo-, Newbery- és Locus – díjat is.

Az alap története egy kissé félelmetes. A hangulat borongós és sötét. Helyszíne egy temető, a szereplői pedig többségében halottak. De ne féljünk nem fogunk asztal alá bújni félelmünkben, ez kérem nem egy Állattemető. Ez humoros, bájos és kedves. Tele furcsábbnál furcsább lényekkel, egy sajátosan felépített világban, ami ugyan nem teljesen egyedi, de nagyon is szerethető. A regény valójában egy újra írt Dzsungel könyvének is tekinthető, ahol a farkasokat felváltják a szellemek, a dzsungelt pedig a temető. Ez egy vérbeli Gaiman, minden finomságával, ízés szóhasználatával, beszélő neveivel, sajátos világfelépítésével, nagyszerű és magával ragadó cselekményvezetésével.

A regény főhőse Nobody Owens (vagyis Senki Owens) egy folyton bajba keveredő, örökké a miérteket kereső, igazából nagyon is átlagos kisfiú. Aki egy családi tragédiának és egy szerencsés véletlennek köszönhetően valójában nagyon is különlegessé válik. A történet szerint, amikor 1,5 éves volt a családját lemészárolták, egyedül ő menekült meg és a temetőbe jutva, a szellemek gondnoksága alá került. Megesett rajta a szívük, befogadták maguk közé és felnevelték. Persze ez az együttélés nem is olyan egyszerű, hisz hogy szerezzenek ételt, ha nem hagyhatják el a temető területét… de mindenre van megoldás. Jön Silas, a temető élőholtlakója, az apa figura, aki egy igazi Jolly Joker a pakliban, hisz se nem élő se nem holt és mégis minden.

A könyv lényegében Owens felcseperedésének története, amiben fejezetről fejezetre, ismerjük meg a Temető lakóit és az apró- cseprő gondjaikat. Természetesen a szerző elénk tárja a főhős mindennapi küzdelmeit is a meg nem értettséggel, a bizonytalansággal és a sehova nem tartozással. Mind emellett általános társadalmi problémákra reflektál a műben, mint a kortársak elfogadásának hiánya, a beilleszkedési gondok, illetve beszél a gyereknevelés nehézségeiről és persze a halálról meg annak elfogadásáról. A fejezetek akár önálló novellaként is megállják a helyüket, mind egy -egy életszakaszról szól. Mondhatni egy fejlődés regény a mű.

A történet gördülékeny, jól megírt, olvasmányos, tele humorral és szerethető szereplővel. Szól a barátságról, a szerelemről és a családról, magáról az életről. A lezárás nekem egy kicsit kurta -furcsa még olvastam volna egy kicsit, de ettől függetlenül nagyon tetszett a könyv és bátran ajánlom mindenkinek. Ez kérem egy vérbeli Gaiman, amit olvasni kell

Valószínűleg nem a legjobbkor olvastam ugyanis teljesen érthetetlen módon nem vagyok lenyűgözve. Pedig minden adott volt hozzá, hogy én ezt a könyvet imádjam. Anglia, Skócia, vámpír, temető, kísértetek, vérfarkas, gúlok. A történet pont annyira érdekes, hogy ne hagyjon nyugodni de azért ne akarjam egy éjszaka alatt befalni. Kellemesen és közepesen izgalmas és kiszámítható. Egynek jó volt.

Az elején csak élveztem a világot, nem nagyon értettem, hogyan is függnek össze a történetek, de a végén persze minden a helyére került, és kifejezetten tetszett a kicsit keserédes befejezés. A hangoskönyv meg úgy zseniális, ahogy van.