A Végtelenek családi gyűlésén az Álmok Fejedelme elhatározza, hogy visszatér a pokolba, és kiszabadítja régi szerelmét, Nadát, akit gőgjében ő maga ítélt kárhozatra mintegy tízezer évvel ezelőtt. A pokolbéli látogatás persze nem veszélytelen, legutóbb Lucifer Hajnalcsillag megfogadta, hogy elpusztítja Morpheuszt, ha újra a felségterületére merészkedik. Ám a bosszúszomjas Lucifer helyett az Álomúr egy megfáradt lénnyel találkozik, aki a holt lelkeket szélnek ereszti, a pokol kulcsát pedig hősünkre ruházza, kezdjen vele, amit akar.
A PÁRÁK ÉVSZAKA lebilincselő olvasmány; akkor sem csalódunk, ha a felszínen maradva megelégszünk egy lenyűgöző fantáziavilágban játszódó mesével, de akkor sem, ha mélyebbre ásva elgondolkodunk a Gaiman által finoman felvetett filozofikus, morális kérdéseken.
Az álmok fejedelme – Párák évszaka (Sandman 4.) 63 csillagozás
Eredeti mű: Neil Gaiman: The Sandman 4. – Season of Mists 93%
Eredeti megjelenés éve: 1990
Cartaphilus, Budapest, 2011 
Kedvencnek jelölte 8
Most olvassa 1
Várólistán 23
Kívánságlistán 20
Népszerű értékelések
A pillanat, amikor végérvényesen belezúgtam Sandmanbe és az ő világába.
A pillanat, aminek hatására elkezdtem angolul is olvasni, betervezve mind a 9 kötetet.
Gaiman nem egyszerűen feldolgozza a mitológiákat, legendákat, hanem elegánsan csavar rajtuk egyet, újrateremti őket, mintha kezdettől fogva így léteztek volna, csak az idők során kicsit elkallódott, megváltozott a tartalmuk.
Neil nem mesél neked a korról, ami talán sosem volt. Hanem elmondja, hogy milyen volt az a világ, ami mindig is létezett, csak nem vetted észre sohasem.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az eddig elolvasott Sandmanek közül magasan a legjobb.
Filozofikus gondolatok a felelősségről, valamint a külső és belül cipelt Pokolról, megfűszerezve egy jó adag vizuális és verbális groteszk humorral.
A történet maga pont elég teret kapott arra – még a főszálhoz csak lazán kapcsolódó, klasszikus, kísértetes-horror epizóddal együtt is –, hogy nyugodtan ki lehessen bontani azt az igazán érdekes konfliktust, amibe az Álomúr akaratán kívül keveredett.
A Pokol és Lucifer szerepe a kereszténységgel egyidejű kérdése a nyugati civilizációnak, amelyre minden kornak voltak válaszai.
Ebből a történetből megtudhatjuk, hogy Gaiman mit gondol erről, s hogy jó ötlet-e a Pokol kulcsát az Álomra bízni?
Sőt azt is, hogy mit kezdene vele egy rakás másik isteni hatalmú entitás, s hogy néha elfogadni a sorsot, vagy lázadni ellene, ugyanoda vezet.
Ahogy haladunk előre, ez a világ egyre összetettebb és egyre jobb. Ebben a kötetben aztán minden volt, ami miatt a Sandman-sorozat tetszik: különböző népek mondaköreinek, mitológiájának egybegyúrása a bibliai figurákkal, képregényhősökkel… Csupa irodalmi utalás, mellette egy-egy elejtett félmondat (vagy több), ami visszautal a korábbi kötetek szereplőire, történetszálaira (kusza pókháló, amibe önkéntelenül is beleragadtam)… Mindez a sötét, fenyegető, néha már-már horrorisztikus környezetbe ültetve…
Meg kell, mondjam: ez a turmix meglehetősen kellemes ízvilágot képvisel, Gaiman uram!
Rövid, rövid, rövid.
De jó volt az Amerikai Istenek után olvasni, az ismerős arcok miatt.
Szeretem én ezeket a képregényeket, de továbbra is szívesebben olvasnám rendes regényben. No mondjuk Azazel külalakját nehéz lenne szavakkal visszaadni.
Majd újraolvasom, az apró részletekben lakozó ördög miatt.
A történet zseniális, eddig a legjobb, viszont őszintén remélem, hogy azok a tehetségtelen, dilettáns rohadékok, akik telefirkálták az undorító, ocsmány szarságaikkal az oldalakat soha az életben nem kaptak többé képregényes munkát, sőt, semmi mást sem, legfeljebb csak azt, hogy a teszkó előtt összegyűjtsék az üres bevásárlókocsikat.
Az eddigiek nagyon szerteágazóak voltak, sok kis külön sztori, ez viszont jobbára egy. Amiben rengeteg utalás van korábbi eseményekre, de attól még mintha most lódulna meg először úgy rendesen a történet – bár más szempontból nézve ez csak egy hurok. Akárhogy is, az első pillanatban magába szippant, és miután megjárod vele a poklokat, olyan katartikus „vége” lesz, hogy csak pislogsz, hogy Úristen, ez mekkora volt. És közben egyrészt Gaiman és rajzolói is totál kiélik magukat, mert most kerül igazán minden a helyére, és érkezünk meg teljesen a Sandman világába, másrészt meg, minden sziporkázás közepette, odaraknak pár olyan képet meg mondatot, amikről talán csak később esik le, hogy milyen zseniálisak. Csak azt sajnálom, hogy ilyen későn jelenik meg magyarul, amikor már rengetegen élnek abból, hogy a Sandman ötleteit használják fel, a Sandman által kitaposott utakon járnak. Ugyanakkor nem is tudom, mit művelt volna velem ez ’90 környékén… Biztos totálisan beleástam volna magamat, de sok mindent, amit ma már értek, nem vettem volna le akkor. Viszont most is odáig vagyok érte. Álom for president, haha…
Valamilyen elképesztően bámulatba ejtő módon szinte egyáltalán nem emlékeztem ennek a résznek a cselekményére, különös tekintettel a 4. epizódra. Tény, hogy évekkel ezelőtt olvastam utoljára angolul, de akkor is, valahogy kiesett. Pedig… pedig. Zseniális. Imádom, ahogy Gaiman újra(?)értelmezi a különféle mitológiákat, különösen amit a skandináv mitológiával csinál. Ez már az a rész, ahol – véleményem szerint – nem lehet „csak úgy” bekapcsolódni a történetbe, kezdenek sűrűsödni a visszautalások a korábbi epizódokra (amiket a magyar kiadás jegyzetei kiválóan összefoglalnak), viszont ettől a résztől lesz igazán magával ragadó a sztori. Igazán indíthatna valaki egy plecsnis Sandman-kihívást! ;)
Eddig is imádtam a nagy mesélőt…
Gaiman laza csuklómozdulattal, a sarkánál fogva kifordítja a világot, ezredéves mitológiákat értelmez újra, szentnek tűnő tabukat döntöget, olyan természetességgel, hogy az embernek eszébe sem jut kételkedni, mert minden úgy van jól ahogy ő meséli. Szembesít minket a legnagyobb félelmeinkkel, megvillantja a legnagyobb vágyainkat, földbe döngöl, felemel és szembesít a gyarló emberi mivoltunkkal. Mintha nem is ő írná a történeteket, hanem a történetek csak eszközként használnák őt a megjelenésükhöz.
Gaiman azért olyan jó mesélő, mert a valót meséli…
Gaiman már megint megcsinálta. Ismét olyat alkotott, amely az első oldaltól az utolsóig nagyon tetszett. A Végtelenek gyűlése, Morpheusz látogatása a pokolban, majd a pokol bezárása és ezek következményei. Gaiman hihetetlen fantáziával vezet minket végig a cselekményeken. A rejtett mondanivalók, filozófikus gondolatok éppen olyan fontosak, mint a történések többi része. A mögöttes jelentések nekem ugyanolyan fontosak voltak, mint a fő történetszál. Egyszóval: IMÁDTAM.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Úgy látom a molyon hozzám jutott el leghamarabb a kötet :) Az olvasással nem akartam sietni, kisebb adagokban akartam porciózni magamnak ezt a fajta örömforrást, de egyik este nem bírtam addig elaludni, míg be nem fejeztem. Vegyes érzésekkel tettem le, mert bár jó volt, azért hiányoltam a csatározást a pokolért versengők közt. Legalább Loki hozta a formáját, na meg Nada szálának lezárása is tetszett. „Tór” ábrázolása felettébb különös, főleg, ha már láttad Marvel képregényben vagy filmben. A kalapácsa aranyos volt, a barátnőm jót nevetett, mikor elmeséltem neki, hogy ez olyan, amit ha megdörzsöl, akkor megnő :)) Mindent összevetve természetesen nem hagyott alább a lelkesedésem, és várom a következő 6 kötetet! :P A kedvencem viszont még mindig az a történet, amikor Álomúr visszaszerzi a tárgyait (Constantine miatt, na meg a pokolbéli kaland is izgalmas volt), az Álomországból pedig a macskás epizód.
Népszerű idézetek
És a halandók! Azt kérdem, miért? (…) Miért engem hibáztatnak a saját kis gyarlóságaikért? Úgy emlegetnek, mintha egész álló nap a fülükbe duruzsolnék, s olyan tettekre kényszeríteném őket, amiket amúgy visszataszítónak tartanak. „Az ördög vett rá erre.” Soha nem vettem rá senkit semmire. Soha.
Élik a saját kis életüket. Nem én élem helyettük az életüket. Aztán meghalnak és ide kerülnek (miután vétkeztek az ellen, amit jónak hittek), arra számítva, hogy tőlünk majd megkapják a fájdalmat és büntetést, amire vágynak. Nem én hívtam őket ide.
Azt pletykálják, hogy lelkeket vásárolok, mint egy halaskofa piaci napon, de azt nem kérdik meg, hogy miért tennék ilyet? Lelkeket? Minek? Egy lelket nem bitorolhat más. Nem. A lelkük csakis az övék… de nem szeretnek ezzel szembenézni. (Lucifer Hajnalcsillag, a Pokol ura)
76. oldal
…kezdetben volt az Ige, amit kézzel leírtak Végzet könyvének első lapjára, mielőtt hangosan kimondták volna.
(…)
Vannak, akik úgy tartják, hogy Végzet vak; mások inkább azon a véleményen vannak – és talán nekik van igazuk –, hogy Végzet már messze túl jár a vakságon, hogy igazából nem is képes másra, csak látni: látja az űrben csigavonalban forgó galaxisok által hagyott finom erezeteket; figyeli a bonyolult mintázatokat, melyeket az élőlények az időn keresztülutazva maguk után hagynak.
Végzetből porszag és az éjszaka könyvtárainak illata árad.
Nincsen lábnyoma.
Nem vet árnyékot.
16. oldal
Bármely ösvényét is járod Végzet kertjének, nem egyszer, de sokszor kell választanod. Az ösvények elágaznak. Minden lépés, melyet Végzet kertjében teszel, választás; és minden választás meghatározza a jövő ösvényeit. Ám megeshet, hogy mikor végigsétálsz az életen s visszatekintesz, csak egyetlen ösvényt látsz magad mögött; és nem lesz más előtted, csak a sötétség.
Olykor az ember Végzet ösvényeiről álmodik, s hasztalan töpreng. Az ösvényekről álmodk melyekre rálépett, s amelyekre nem…
Az ösvények szétválnak, elágaznak és újra egyesülnek; talán maga Végzet sem tudja, hogy a kanyargó és kacskaringós utak valójában hová vezetnek.
De ha mégis tudná, akkor sem árulná el neked. Végzet megőrz titkait. Ez itt Végzet kertje. Felismernéd, ha látnád. Hiszen benne bolyongsz egészen halálod pillanatáig. S azon túl is. Mert hosszúak az ösvények, s még a halálban sem érnek véget.
7. oldal - 0. epizód (Cartaphilus, 2011.)
Kétségbeesés Vágy ikertestvére, és saját sivár birodalmának úrnője. Azt mondják, hogy Kétségbeesés birtokán ezernyi apró ablak lebeg szétszórva a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök. Néha, mikor tükörbe nézel, érezheted, hogy Kétségbeesés rád szegezi tekintetét, érezheted, hogy kampóját a szívedbe akasztja, s belemélyeszti.
15. oldal
Október természetesen tudta, hogy egyetlen mese sem ér véget abban a pillanatban, amikor lapozunk, a fejezet végére érünk vagy becsukjuk a könyvünket.
Miután ezt elfogadta, azt is be kellett látnia, hogy igazán nem kell sok ahhoz, hogy egy történet jól végződjék. „Csak azon múlik – magyarázta Áprilisnak –, hogy az ember talál-e valahol egy napsütötte kertet, ahol aranyszínű a fény és puha a pázsit; egy helyet, ahol megpihenhet, leteheti a könyvét, és boldog lehet.”
Részlet G. K. Chesterton Az ember, aki Október volt című könyvéből (Álmok könyvtára)
212. oldal
