A ​babaház (Sandman: Az álmok fejedelme 2.) 94% 238 csillagozás

Az első Sandmant eléggé lehúztam, mert összedobáltnak és koncepciótlannak éreztem, ezért nem is nagyon akaródzott folytatni a sorozatot. Ez a második kötet azonban egészen más, egyértelmű íve és szerkezete van, a végén szépen lekerekítve. A kisebb betétek is remekül furakodnak a fősodorba – igazi gaiman-i exkurzusok, amik nekem már az Amerikai istenekben is nagyon tetszettek. A műfajelemek keverését is sokkal egyenletesebbnek éreztem, a képi megvalósítás lendülete, kreativitása is kitartott az utolsó kockáig. Dave McKean belső borítóképei persze még mindig magasan kiemelkednek az összes vizuális alkotóelem közül – amellett hogy rám hozzák a frászt, újra és újra vissza kellett lapoznom hozzájuk, mert zseniálisak.

A sorozatfüggők kongresszusa és vitafórumai spoiler kétségtelenül a kötet bizarrsági csúcspontja: viszolygásba oltott önkéntelen nevetésrohamok kaptak el, ami teljesen zavarba hozott – ahogy azt kell, pont ettől működik a sztori. Hibát talán csak annyit találtam A babaházban, hogy Morpheus alakja és szerepe nekem kicsit túltematizált a szövegben, ezen a ponton többször is úgy éreztem, hogy pusztán képi megfogalmazásban a kevesebb több lett volna.
De összességében nagyon szerettem a kötetet, jöhet a következő! :)

Az újdonság varázsa megkopott, ettől függetlenül volt ebben csámcsogni való bőven. Csak még több easter egget… :)(:

Újabb nyolc epizód Sadman világából, bár ezúttal nem kifejezetten ő a főszereplő, hanem egy Rose Walker nevű lány. Rose a családtagjait keresi, akik valamiképp kapcsolódnak az álmok birodalmához, mégha ez sokszor elsőre nem is nyilvánvaló. Közben pedig néhány elkóborolt, álmokbeli lénnyel is megismerkedhetünk. Az egyes részek ezúttal is önálló életet élnek, mégis szorosan összefüggnek. A hangulat az első részhez hasonló, akárcsak a képi megvalósítás. Borzongatóan álomszerű.

Úgy képzelem, Neil Gaiman gondolatvilága olyan lehet, mint valami gótikus kastély, amiben minden sarokban valami meglepő dolog vagy szörnyűség rejtőzik, és ahova ha egyszer bekerülnél, tuti soha többé nem jutnál ki.
De tudjátok mit? Amikor Sandmant olvasok, úgy érzem, nem is akarnék onnan kiszabadulni.

Igazi mélybe húzó, nyomasztó kötet, sötétsége rátelepedik az olvasó lelkére, és egyelőre kérdéses, hogy lehet-e belőle szabadulni. Egyelőre úgy néz ki, hogy képtelenség.
A vártnál jóval betegebb volt ez a rész, ami persze nem kisebbíti zsenialitását.

Kezdem érteni, hogy miért kedvelik ennyire az írót. Egy zseni ez a fickó. Kifejezetten tetszett a felvezető rész – vagy emlékeztető, kinek hogy –, az illusztrációk és a Sorozatgyilkosok kongresszusra rész (morbid, de meglehetősen élvezhető). Ez a kötet nekem kicsit összetettebbnek, mozgalmasabbnak tűnt, mint az előző. Az a legjobb a képregényben, hogy nem egy hőst vagy antihőst állít a középpontba, hanem egy teljesen új világot épít fel, ráadásul az emberek sötét oldalát mutatja be a történetekben. Azt hiszem, ilyenkor mindenki rájön egy kicsit, hogy valójában milyenek is az emberek.
Legjobban a Mesék a homokban című történet fogott meg, zseniálisan volt kitalálva.
Kicsit talán az zavaró, hogy a képek nem mindig vannak összhangban a szöveggel, de így is élvezhetőek. Na meg ennél a képregénynél nem is az a lényeg, összességében így van jól, ahogy van. :)

Apró szilánkokból áll össze, egy csipet tündérmese horrorral nyakonöntve, legendák fűszerezve egy kis fantasyval, az egyik sarokban lepereg több száz év, a másikban pedig megbújik mindaz a rémálom, amitől rettegsz, ha csak rágondolsz.
Sandman megpróbálja összerakni távollétében széthullott birodalmát, miközben mindannyian ott vagyunk, babaházakkal játszunk, babaházakban élünk, és álmodjuk, hogy mindig felébredünk.

A legjobb mód, ahogy egy történetet folytatni lehet. Gaiman elkezdi felépíteni a háttérvilágot, adagolja az infókat a Végtelenekről, régi és új konfliktusokról és összeköti a különböző szálakat úgy, hogy korábbi és későbbi meséket kapcsol össze, de ezeket csak sokadik olvasásra vesszük észre.

És érdemes többször olvasni, hiszen rengeteg olyan apróság van, amiket először észre sem veszünk. Finom utalások könyvekre, filmekre, mítoszokra, de meglepően profán köntösben.

Noha a meghatározó cselekmény is érdekes, de a legjobb részek bizony azok az epizódok, amelyek nem kapcsolódnak szorosan az álomvilághoz. Hob Gadling alakja új elemmel egészíti ki Morfeusz személyiségét és nem mellesleg humoros tablója az elmúlt pár szár év európai történetének. A gyűjtők konferenciája pedig jó értelemben véve a legbetegebb ötlet, amit valaha olvastam – ahogy a hétköznapi találkozik a legkevésbé hétköznapival. Számomra ebben rejlik Gaiman legnagyobb ereje, mert ezáltal tud új jelentést adni a régről ismert történeteknek.

Sötét, erőszakos és furcsa, de éppen erre volt szükségem.
Az első rész helyenként még megbicsaklott, itt már összeért a történet, Gaiman egyedi világa off és a látvány. Helyükön voltak a mellékszálak, a főszálnak is szép íve volt.
Csak azt sajnálom, hogy Halállal még mindig nem ismerkedtünk meg igazán, őt igazán várom.
Jöhet a következő.

Wohooo!
Ahhoz képest, hogy milyen nehezen indult a viszonyom a Sandmannal, ettől tényleg eldobtam az agyamat! Az Egyszer fenn, egyszer lenn és A gyűjtők volt a két kedvencem. De az egészet úgy olvastam végig, mint valami félőrült.
Nagyon beteg és bizarr, én pedig nagyon imádom.