Neverwhere 23 vélemény
Richard Mayhew is a plain man with a good heart – and an ordinary life that is changed forever on a day he stops to help a girl he finds bleeding on a London sidewalk. From that moment forward he is propelled into a world he never dreamed existed – a dark subculture flourish in abandoned subway stations and sewer tunnels below the city – a world far stranger and more dangerous than the only one he has ever known…
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
 HarperTorch, 2001 | 9780380789016 | 370 | Ugrás | ||
| Headline Reviev, 2005 | 9780755322800 | 372 | Ugrás |
Most olvassa 1
Várólistán 2
Kívánságlistán 4
Népszerű értékelések
Hát ez annyira, de annyira! Amilyen ijesztő, annyira muszáj hosszasan elveszni a London Underworldben. Simán megért egy pizsamás napot, hogy elolvassam a második felét. (Milyen jó is az, amikor az ember rejtett kajatartalékot talál, és nem kell azon agyalni, hogy akkor ezt most abba kell hagyni.) Ja, igen, és a nyelvezetét is lenyűgöző.
Remélem lesz folytatása. :)
(Húúú, megnéztem a sorozatbeli szereplőket, hát nagyon nem ilyenek! Punktum. :D)
Egyszerűen imádom.
Londonért, ami nem az én Londonom, de ha tehetném szívesen barangolnék itt is. A meséért és azért mert felteszi a kérdést…tényleg csak ennyi vár ránk az életben.
A könyv közepe táján úgy terveztem, hogy azt írom majd az értékelésbe, hogy „meseeeeeeee :)”, és kap 4 vagy 4 és fél csillagot, de aztán szembejött néhány jelenet, ami nagyon megfogott (például a Blackfriars Station-ös), szóval átgondoltam a csillagozást :)
De Carabas márkiért pedig odavagyok :D
Mr. Croup es Mr. Vandemar miatt 5/5. Nem egy Amerikai Istenek, de huhh.. Jo volt.
Elhagyott metróállomások – valami perverz okból egyszerre vonzódom hozzájuk és iszonyodom tőlük. Bevallom, emiatt döntöttem úgy a Coraline és a Graveyard Book után, hogy a Neverwhere lesz a következő Gaiman könyv, amit elolvasok.
A helyszínek és a legtöbb szereplő bizarr és morbid, a történet nem túl egyedi, de azért rendben van. Az egészben a sötét hangulata tetszett a legjobban, és az, hogy egyre-másra derülnek ki abszurd dolgok a „másik oldalról”, és az egész úgy van előadva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Egy család, ahol mindenki valami átjáróként funkcionál – persze, most mit vagy meglepve? :) Viszont a főszereplő nagyon vérszegény volt, és az egész valahogy mégsem állt össze, valami hiányzott belőle nekem. Szóval a körítés tetszett, csak az, aminek meg kellett volna ragadnia a figyelmemet, az nem.
A végén még el kell olvasnom újra, hogy rájöjjek, miről beszélek…
varom a folytatást! állítólag az író nem zárkózott el a mese továbbszövésétől.
nem ez a kedvencem az írótól de néhány este kellemesen elszórakoztatott.
Mr Croup és társa remek karakterek. a vége kissé klisésre sikeredett szerintem.
Népszerű idézetek
'Who were they?' asked Richard.
She shrugged. 'It dun't matter,' she said.
'Then what makes you think that they wouldn't have been pleased to see us?'
She looked at him rather sadly, like a mother trying to explain to an infant that, yes this flame was hot, too. All flames were hot. Trust her please.
Chapter Four
Varney looked like a bull might look, if the bull were to be shaved, dehorned, covered in tattoos, and had suffered from complete dental breakdown. Also, he snored.
Chapter Four
The night before he went to London, Richard Mayhew was not enjoying himself.
He had begun the evening by enjoying himself: he had enjoyed reading the goodbye cards, and receiving the hugs from several not entirely unattractive young ladies of his acquaintance; he had enjoyed the warnings about the evils and dangers of London, and the gift of the white umbrella with the map of the London Underground on it that the lads had clubbed together to buy him; he had enjoyed the first few pints of ale; but then, with each successive pint of ale he found he was enjoying himself significantly less; until now he was sitting and shivering on the pavement outside the pub in a small Scottish town, weighing the conflicting merits of being sick and not being sick, and not enjoying himself at all.
(első mondat)
I want to go home. Then he mentally underlined the last sentence three times, rewrote it in huge letters in red ink, and circled it before putting a number of exclamation marks next to it in his mental margin.
136.
So the day became one of waiting, which was, he knew, a sin: moments were to be experienced; waiting was a sin against both the time that was still to come and the moments one was currently disregarding.
230.
'Is there anything, really, to be scared of?'
'Only the night on the bridge,' she said.
'The kind in armour?'
'The kind that comes when day is over.'
Chapter Four
Richard had originally imagined London as a grey city, even black city, from the pictures he had seen, and was surprised to find it filled with colour. It was a city of red brick and white stone, red buses and large black taxis (which were often, to Richard's initial puzzlement gold, or green, or maroon), bright red postboxes, and green grassy parks and cemeteries.
It was a city in which the very old and awkwardly new jostled each other, not uncomfortably, but without respect; a city of shops and offices and restaurants and homes, of parks and churches, of ignored monuments and remarkably unpalatial palaces; a city of hundreds of districts with strange names – Crouch End, Chalk Farm, Earl's Court, Marble Arch…
Chapter One
'Lovely fresh dreams. First-class nightmares. We got 'em. Get yer lovely nightmares here.'
110.
'Don't think of us as murderers and cut-throats, Miss,' Mr Croup was saying, conversationally. 'Think of us as an escort service.'
'Only without the bosoms,' said Mr Vandemar. He sounded ever-so-slightly embarrassed.
Mr Croup turned to Mr Vandemar. ' Escort in the sense of accompany, Mister Vandemar. Ensure our fair lady gets where she's going in safety. I am comparing you neither to a lady of the evening, nor to a common street harlot.'
Mr Vandemar was unmollified. 'Said we were an escort service,' he muttered. 'Know what that is.'
'Strike it from the record, Mister Vandemar. I mis-spoke myself. Let us from henceforth be chaperones. Guards. Accompanists.'
Mr Vandemar scratched his nose with a raven-skull ring. 'All right,' he said.
Chapter Fifteen
