Coraline 82% 362 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Gaiman bácsi fura. És vannak beteg ötletei. Gonosznak azért nem nevezném, de szeretném tudni, hogy vannak a szemei.
Volt benne macska. Meg üveggolyók. És gombszemek. Ijesztő dolgok, csúnya dolgok, furcsa dolgok, nem feltétlenül ebben a sorrendben. De minden jó, ha a vége jó, meg ha az egerek megtanulják az umpa-tumpát is a tudli-dudli mellé.
Még nem láttam az animációs filmet, de majd megnézem. Még nem tudom, a patkányoktól vagy a gombszemektől fogok-e jobban megijedni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nyomokban tényleg King stílusa is fellelhető benne. De hé emberek, mit szív ez a Gaiman? Abból én is kérek. Az ötletei egyediek, s ez a mese nemcsak az, aminek látszik. Filmen megnézném, tuti, nem mernék utána sötétben aludni. Azok a fránya a csúnya gombszemek, meg a karmos jobb.

Hamisítatlan mese ez, felnőtteknek.
A végét összecsapottnak éreztem, és elég rövidke is, de ismét ráébresztett arra, hogy miért szeretem Neil Gaimant.
Mert úgy varázsol el, hogy közben észre sem veszed, alig néhány sort haladtál. Úgy keveri a képtelenebbnél bizarrabb, és kísértetiesebb dolgokat, mintha az maga a valóság lenne, és mesél mindarról a világról, ami kellően sötét és beteg, ahhoz, hogy ne vágyódj oda, de szívesen olvass róla.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Te beteg vagy – mondta Coraline. – Beteg és gonosz és fura.”
Biztos vagyok benne, hogy Coraline, a felfedező ezt nem is másik anyunak mondta, hanem beszólt Gaiman bácsinak, amiért ilyen különös kalandba keverte. És én teljesen egyetértek vele, mert ez az ember tényleg tele van beteg ötletekkel, a legjobb értelemben.
A Coraline egy mese, de én biztos nem adnám tizenakárhánynál kisebb gyerek kezébe, mert meglehetősen… elborult. És borzongató, és egyedi – főleg az alapötlet, hogy a háznak és az embereknek van egy tükörképe, ahol minden más, és egy ajtón keresztül jutnak át – és érdekes, és szeretem, de túl rövid. Miért nem lehetett hosszabb? *csúnyán néz*
Jó, ennyi is elég volt, a gonosz legyőzettetett, boldogan élnek, de annyira nagyon nem bántam volna mondjuk még száz oldalt.
Picit kitérnék a karakterekre, akik annyira jól kidolgozottak a szégyenteljes oldalszám ellenére is. Coraline nagyon szerethető, aranyos és okos, szerintem jó nagy fantáziával vagyon megáldva. Sajnáltam az elején, amikor a szülei elhanyagolták, de tetszett, ahogy rájött, hogy ennek ellenére szeretik, és ő is szereti őket. A történet végén már a szülei is szimpatikusak lettek, mondjuk elég szétszórtnak tűntek. A szomszédok viccesek, a másik világban borzongatók, főleg a patkányos öreg. Főgonoszunk, másik anyu pedig nagyon… hatásos a gombszemeivel (júj, ez aztán tényleg tébolyult ötlet), a karmos kezeivel és az első pillanatra bájosnak tűnő világával. Ó, és büszke vagyok magamra, mert amikor kigurult az üveggolyó a játékos dobozból, gondoltam, hogy van vele valami. De. A legkedvencebbem mindig és minden körülmények között a….
*dobpergés*
… a macska! Hát lehet őt nem szeretni? A legédesebb, legjobb szereplő, akiből sosem elég. Imádom!
Szóval most nagyon elkapott ennek a sötét mesének a hangulata, nem tudom, hogy máskor is ennyire tetszett volna, de így nagyon jó barátok lettünk. Lehet, hogy egyszer megnézem a filmet is.

Láttam a filmet és (végre) elolvastam a könyvet is. Mondtam is a huginak, hogy ez éppen olyan jól sikerült, mint a film! Örvendetes dolog, amennyiben így áll a helyzet. Bármelyik alkotás is a deficites, mindkettő értéke devalválódik (sajnos).
Szerfelett tetszett Coraline, a „felfedező”. Jelentős momentumnak tartom, amelyet a filmben nem említettek, pedig sok mindennek értelmet ad a történet során.
Összefoglalva: olvasmányos, varázslatos, nem mindennapi; nem feltétlenül gyerekeknek, sokkal inkább ilyen borzongásra vágyó gyermekded lelkeknek, mint amilyenek mi vagyunk sokan.

Ó, nem hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz :D Általában nem rajongok a mesékért, de erről valahogy az Alice Csodaországban és az Arany Iránytű jutott eszembe :D A kettő ötvözete meg kimondottan működik. :D

Aranyos könyv és egyértelműen nem mindennapi. Nagyon érdekes maga a történet, tetszett, hogy gyerekkönyv is meg nem is. Az írásmód roppantul tetszett, valószínűleg fogok még ettől az írótól olvasni (ez volt az első olvasmányom tőle), magával ragadó a furcsa, ijesztő világ. Nekem kicsit Kinghez hasonlított a történet és az írásmód, de lehet csak azért, mert King bácsit imádom, vagy csak egyszerűen a két író hasonló személyiség.
Mindenesetre gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tudom ajánlani a művet, mert kellemes kikapcsolódást tud nyújtani pár órára és ne feledjük, hogy mese is készült belőle, amit jó lehet utána megnézni. :)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nos, hol is kezdjem. Először is, az értékelésem során főleg a filmhez fogom hasonlítani – amit előbb láttam, mint ezt olvastam volna.
Kezdeném azzal, hogy nagyon tetszett maga a történet. Szeretem a horrorisztikus, aranyos dolgokat és Coraline és meséje magával ragadott. A hangulata, az ijesztő részek remekül lettek megoldva és a szereplőkkel is maximálisan meg voltam elégedve.
DE !! A könyv stílusa – mármint ahogyan Gaiman ír – megint csak idegesített. Egyszerűen nem tudom megszeretni ezt a fogalmazásmódot és nem tudom, miért. A Temető könyvét is kínszenvedés volt elolvasnom, ezt a 144-et sem volt könnyebb. Az elején két oldalanként leraktam, de a végére sikerült egyhuzamban elolvasnom. Csak azért, mert izgalmas volt és mert Coraline küzdelme teljesen elvarázsolt. A végén még borzongtam is, például amikor a pincében volt a másik apával.
Viszonyítva a filmhez viszont… szerintem gyenge volt. Tudom, hogy nyilván a film a későbbi, az átírt, de nekem az sokkal, de sokkal jobban tetszett, ami ritka. A plusz szereplők és események szörnyen hiányoztak nekem a könyvből, olyan semmilyennek, túl rövidnek, összecsapottnak érzetem ez által a papírra vetett történetet. A film az egyik legnagyobb kedvencem és nagy elvárásaim voltak. Kár.
A rongybabák felbukkanása nagyon elmés volt a forgatókönyvírók részéről, ez tetszett volna az alapsztoriban is. Nem is beszélve Wybie-ról.
Viszont bejött a pincés jelenet, de ezen kívül más nem. Nagyobb kihívásokat vártam, és egyszerűen csak többet. Sokkal többet ettől az egésztől.
Hogy mégis miért négy csillag? Hát, ha nem lenne film, kettő és felet adtam volna. Kettőt a történetért, felet pedig a megvalósításért. Nálam minden öt csillagról indul lefelé, Gaiman bácsi csúnyán lecsiszolta volna magát három alá.
De adok négyet, mert imádom a történetet és mert a film nagyon nagy benyomást tett rám. A család, hogy milyen az ideális anya, apa, mikre vágyik egy ilyen korú, kissé antiszociális, kalandvágyó lányka és hogy minden hibájuk ellenére az igazi szüleinknél, akik szeretnek és nevelnek, nincsen szebb. Imádom Coraline-t :))

A lényeggel kezdem: ez is tetszett. :) De amit már picit éreztem korábban is Gaimannél, az itt még jobban előjött: túlontúl rövid. Annyi ötlet meg fantázia van ebben a történetben is, és aztán menet közben mintha megunta volna, és csak a lényegre szorítkozva fejezte volna be. Pedig még annyi mindenre kíváncsi lennék, a másik világra sokkal-sokkal részletesebben, a másik anya kiben-mibenlétére, miért, meg honnan, meg hogyan… Na és persze a macska. Sokkal-sokkal több macska kellett volna bele. :)

Ennek a könyvnek a titka – szerény véleményem szerint – nem a lehengerlő történetében rejlik, mert hát őszintén megvallva, szerintem nem egy nagy eresztés. :/ VISZONT! Olyan frappáns és meghökkentő ötletek vannak benne, ami miatt nem tudom nem megadni neki ezt a négy és fél csillagot. Például ez az ajtós dolog, vagy a tükör…és egyéb apróságok ( SPOILER: A gombszemektől egyenesen frászt kaptam. Tényleg. Brrrr! SPOILER VÉGE ).
Egyre jobban szeretem Gaiman írásait. Néhol nagyon gyermeki, emiatt lehet mesének titulálni, egyébként pedig vannak olyan illusztrációk benne, amiken még én is nagyot néztem, mert nem éppen szívderítőek. Imádom az író stílusát, azt, ahogy elkezd írni egy mesét (mert az elején még nincs semmi nyomasztó), aztán hirtelen „felnőttmesébe” csap át az egész, de Coraline gyermek volta és gyermeki meglátásai nem változnak. Kicsit olyan kisherceges. :)
(Egyébként épp ma olvastam, hogy az egyik kedvenc bandámat, a Nightwisht a következő albumukhoz készülő zenés fantasy film megalkotásában többek között Gaiman is inspirálta. Igazából, én nem csodálom.)