Anansi fiúk 85% 201 csillagozás

Az ötlet, a mitológiai rész nagyon tetszett. A kivitelezés meg szokás szerint kevésbé. Itt most ilyen hajszálnyi nüanszokról értekezem, de… Ez volt tőle a harmadik könyvem (Sosehol, A temető könyve) a sztorik, az ötletek nagyon rendben vannak, csak valahogy mintha egy ifjúsági regényt olvasnék, ami azért nem ez a kategória, és éppen ezért nem bír lenyűgözni, pedig tehetné, mert minden potencia ott van benne, csak ki kéne hozni belőle.
Egy félcsillaggal meg felülértékeltem mint amennyit a könyv szerintem ér, mivel Tori Amos írországi házában (is) írta. Jah kérem szépen, én ott ennél jobbat is tudnék remekelni!;)

Gaiman igazi mesemondó. Néha úgy érzem, hogy úgy mesél, mintha kikacsintana az olvasóra, hogy „tudom, hogy ismered a sztorit, de azért kicsit felelevenítem, meg elmondom a részleteket, úgy ahogy én tudom, jó?”
Engem mindig elrepít egy olyan világba, ahol gyerekkoromban jártam sűrűn: oda, ahol bármi megtörténhet, hol minden lehetséges. Ahol bárkiről kiderülhet, hogy egy isten fia :)

Az első felét untam. Mert a könyv első felében semmi varázslatos, semmi hangulatos, semmi neil gaimani nincsen. Csak egy idegesítő lúzert láthatunk, akinek szánalmas problémái vannak. Aztán megjelenik Kövér Charlie bátyja, és az egész annyira abszurd, beteg és vicces lesz, hogy inkább Moore-t juttatja eszembe, mint Gaimant.
Ami a legjobban tetszett benne, az a karakterfejlődés. Charlie egy ellenszenves, idegesítő balfékből felküzdi magát egy életképes, szerethető és jó kiállású főszereplővé.
A történet nem markol nagyot, így nem is ad olyan fajta extázist, amit általában elvárunk Gaimantől. Ennek ellenére érdemes az olvasásra. :)

Ha Gaimanre gondolok, először mindig valami megkönnyebbülős hála fog el, hogy van valaki, aki nekünk, felnőtteknek is ír még meséket. És bár az Anansi fiúk annyira nem ragadott magával, mint a Csillagpor, ugyanezzel a jó érzéssel olvastam ezt is. Különösen a derűs humorát bírtam, ami a háttérbe húzódva kísérte végig a történetet, azt meg, hogy Gaiman milyen elképesztően tud bánni a mitológiákkal (legyen az másoké vagy saját vagy egyszerre mindkettő) meg sem említem, hiszen az a védjegye :)

A végén háromnegyed órát mosolyogtam a könyvre különböző metrókon.

Kérdés: miért jó, ha az embert egy kb. 2x4 órás vonatútnyi távolságra küldik értekezletre?
És kórusban az összes moly: mert a vonaton (többnyire) meleg van, és (többnyire) világos van, ezért (többnyire) minden adott, hogy jól belemerülhessünk egy könyvbe.
Na, én utamra a Fiúkat vittem magammal.
Vegyes gondolataim vannak most, az értékelés írása közben – nehéz az érzéseimet, hangulataimat szavakba önteni.
Leszögezem: tökéletes volt utazáshoz, ment előre a történet, bele lehetett merülni rendesen de abba is lehetett hagyni, határozottan szórakoztatott.
Tetszett, mert egy nagy mese az egész és engemet meghökkentve, hirtelen, átmenetek nélkül ugrálva csapott át a „normális” történetből a – nem tudok jobb kifejezést rá – „párhuzamos világba”. És néha nagyokat mosolyogtam – nem röhögtem, utazás közben visszafogtam magam. És olykor ingattam a fejem, hogy ekkora ziziséget. Aztán előfordult, hogy visszalapoztam, hogy összeragadt volna 2 oldal, (vagy már én vagyok fáradt), mert ezt most nem vágom.
De a teljes egészet nézve annyira nem fogott meg a történettel – lehet, hogy érnie kell vagy újra olvasni. Talán nem ezzel kellett volna kezdenem és Gaiman-t is szokni kell nekem – nem tudtam rögtön ráérezni-hangolódni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sosem olvastam Neil Gaimant, az Anansi fiúk alapján feltehetőleg sajnálhatom. Szenvedélyes mesélőnek látom, tele szeretettel a mesék, a mítoszok, történetek és dalok iránt.
Könnyű olvasmánynak tűnik, esténként, elalvás előtt kézbe venni való, félig bóbiskolva is olvashatónak, követhetőnek. Amíg egy mondatán meg nem akad a szemed, egy gondolatán el nem meditálsz, amíg egy utalással helyére nem teszi a környezetet, a 'hol'-t és a 'mikor'-t, a 'hogyan'-t és a 'mivel'-t. És már muszáj rá figyelni.
Az ötlet egyszerű. Végy egy sokak (Amerikában talán mindenki) által ismert vagy hallott mesefigurát/kultúrhőst/trükkös figurát, aki egyszer istenként, másszor tréfacsinálóként, néha igazságosztóként jelenik meg a történetekben, helyezd el a korunkban, járjon-keljen az ismert helyszíneken, határozza meg a körülötte levők sorsát, legyen egy fia, aki mit sem tud az isteni származásról, aztán a történet már viszi önmagát. Ez az istenszerű lény Anansi, a pók, a karibi (eredetileg nyugat-afrikai, ghánai) mesék furfangos hőse, az általunk is – Rémusz bácsi meséiből – ismert és kedvelt Nyúl közeli rokona. Anansival együtt léteznek az afrikai mesék totemállat-istenségei is, a ravasz pókkal szemben mindig alulmaradó Tigris, Elefánt, Madárnő és a többiek, akik alig várják a revans lehetőségét. És ott vannak a vének, akik mindent tudnak, valamekkora varázshatalommal is rendelkeznek, ha akarnak, és segítenek, ha akarnak. Sosem abban, hogy megoldják a problémádat, hanem abban, hogy ott légy, ahol meg lehet azokat oldani.
Kell belé egy szimpatikus, félszeg, visszahúzódó, mindig lúzer főszereplő, Kövér Charly Nancy (a mesékben Anansit néhol Aunt Nancynak is hívják), Anansi fia, és kell egy testvére, aki nem is testvére, legalábbis a szó eredeti értelmében, de erről majd a könyvben, viszont mindenben az ellentéte öccsének, az, akinek minden viccén nevetnek, és mindig a társaság közepe, annak minden következményével és hozadékával együtt. Ő az, aki Charly életét a felismerhetetlenségig összekavarja, kapcsolatait szétzilálja, feje tetejére állítja körülötte a viszonyokat, aminek hatására a fiú kénytelen felnőni a feladatokhoz, megérteni, ki is ő, és mit kell tennie, ha nem akar elbukni, vagy nem akarja, hogy a családja elbukjon.
Kell még egy gonosz, aki úgy kavarja, hogy mindig más tűnjön bűnösnek, egy nyomozó, aki mellékszálon fonódik a történetbe, és nem hisz a látszatnak, az elmaradhatatlan szerelmi szál, egy elviselhetetlen, de mégis szeretett anyós-öregasszony, és kész az olvasható, érdekes utalásokkal és párhuzamokkal teli, kitűnő stílusú könyv.
Elkezdeni nehezebb, mint letenni. Szórakoztató, humoros és könnyed. Nincs elrontva, amikor az elején P. G. Wodehouse-nak is köszönetet mond a szerző.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ismét túl vagyok az éves agymosáson…engem Gaiman kikészít :( Ez a 3. könyve, amit olvastam, és most kijelentem, tőle többet semmit. El vagyok zoknisodva agyilag…ha nagyon szűkszavú akarok lenni, a könyv erről szól:
„Az elmúlt két hétben letartóztattak, elvesztettem a menyasszonyomat és az állásomat, végignéztem, ahogy a félig képzeletbeli bátyámat madarak eszik meg a Picadilly Circusön, ide-oda repültem az Atlanti-óceán felett, mint valami megkergült transzatlanti pingponglabda, és ma köznség elé álltam, és, és és énekeltem, mert az elmebeteg volt főnököm pisztolyt szorított a nő hasához, akivel vacsoráztam. Mást se csinálok, csak próbálom kirángatni az életemet a trutyiból, amivé vált, amióta maguk azt javasolták, beszéljek a bátyámmal.”
Pedig maga az alaptörténet nem lett volna rossz, ha nincs ez a sok össze-visszaság benne.
„Abszotelmű” – Gaiman szóalkotásai időnként azért megmosolyogtatnak, de ennyi :)

Neil Gaiman befúrta magát a kedvenceim közé az eddigi könyveivel, ám ezzel most nem nyűgözött le. Sokaktól hallottam, hogy az Anansi fiúk a legjobb írása, én ezzel nem tudok egyetérteni. A stílusa itt is szuper volt, néhol még viccesnek is bizonyult, a történet sem volt túl egyszerű, mégis a problémám az volt, hogy nem kötötte le a figyelmemet. (folytatás a blogomban)

Ez Gaimantól az ötödik könyv amit olvastam, és most sem csalódtam benne. Múltkori könyvtárlátogatásom alkalmával találtam bent ezt a könyvét, és nagy örömömre kivettem. Eddig minden könyve másmilyen élményt tudott nyújtani, bár személy szerint a gyerekkönyvei a kedvenceim, az Anansi fiúk biztosan felkerül a polcomra (nem virtuálisan). :)