Amerikai istenek 87% 338 csillagozás

Nem vagyok otthon a fantasy világában, ezért a véleményem nagyon szubjektív lesz. Szerintem ez egy zseniális alapötletre épülő szórakoztató misztikus kalandregény, és annak kiváló. A cselekmény izgalmas, bár utólag visszagondolva, nem több, mint egy stikli története, viszont fel van turbózva nagyszerű betét novellákkal, és ettől a szimpla sztori hatalmas kultúrtörténeti távlatokat kap. Az USA nagyon különös, multikulturális ország, gyökereiben épp úgy, mint jelenében. Gaiman hatalmas fantáziával meséli a történeteit, a betelepülők életéről és isteneikről, az amerikai kisvárosokról épp úgy, mint a szürreális álomvilágokról.
A könyv erénye még a kiszámíthatatlansága, az, hogy teljesen váratlanul ilyen humoros részekre bukkanunk:

A holló felröppent és elszállt. […] Árnyék megindult felé. A madár megvárta,
míg közelebb ér, aztán egy nagy szárnycsapással átrebbent egy másik faágra.
– Hé – mondta Árnyék. – Huginn vagy Muginn, bármelyik is vagy,
A madár megfordult, gyanakodva félrehajtotta a fejét és csillogó szeme Árnyékra meredt.
– Mondd, hogy „Soha már” – kérte Árnyék.
– Baszd meg – mondta a holló. Többé meg sem szólalt, amíg az erdőben voltak.
http://moly.hu/idezetek/36605

Máskor meg szinte himnikus a szöveg:

Hiszek abban, ami igaz, hiszek abban, ami nem, és hiszek abban is, amiről senki nem tudja, igaz-e vagy sem. Hiszek a Mikulásban, a húsvéti nyúlban és Marilyn Monroe-ban, a Beatlesben és Elvisben. Hallgass ide – hiszek abban, hogy az emberek tökéletesíthetőek, a tudás végtelen, hogy a világot titkos bankkartellek irányítják, a Földet rendszeresen látogatják az idegenek, a szépek, akik úgy néznek ki, mint a ráncos lemurok, meg a csúnyák, akik teheneket boncolnak és el akarják venni tőlünk a vizet meg az asszonyokat. Hiszem, hogy a jövőnk egy nagy rakás szar és azt is hiszem, hogy állatira jó lesz, és egy napon visszatérnek az indián szellemek és mindenkinek szétrúgják a seggét…
http://moly.hu/idezetek/6304

Még az jutott az eszembe, hogy fogadnák nálunk, ha Magyarországról írna valaki ilyen könyvet? Ilyen istennel:

Felhők vannak közöttük és közöttünk – mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem.
http://moly.hu/idezetek/6326

Jó könyv, ha kikapcsolódni akarsz, érdemes elolvasni.

Az amerikai istenek pont olyanok, mint az amerikaiak. Sokféleképpen érkeztek Amerikába sokfelől, Van aki megtartotta a gyökereit, van aki asszimilálódott az amerikanizálódott masszához és vannak, akik már azelőtt is itt voltak, mielőtt az első hódító erre a földre tette volna a lábát, aztán vannak akik ebben az új világban születtek. Na eddig nem is lenne baj, de a régi és hanyagolt istenek úgy döntenek, hogy mégsem járt le az idejük. Megmutatják, hogy ők is benne vannak a multikulturális isteni színjátékban … Zajlik a hadtoborzás, de akarva akaratlanul Árnyék vetül a képbe. Jó kis gaimani világ., Istentelen istenek, paktálnak embertelen emberekkel miközben úttalan utakon kavarognak váratlan városokba életrevaló halottak. Szerda keveri a lapokat és képes csütörtököt mondani, hogy a hét fő ked(d)vére elnyerje az elkövetkező szabad napokat. Nem elnagyolt történet, itt még alapos volt Gaiman és el is gondolkoztam, hogy hogyan jutott el innen a farkas a falban féle laposságig.

Észrevettem, ha nagyon tetszik egy könyv, sokkal nehezebben tudom összeszedni a gondolataim. Mindent el akarok mondani, minden egyes érzést amit keltett, de közben csak torlódik bennem az egész… Itt is így van, hát mondjuk körülbelül így:
Milyenek az amerikai istenek? Régi, ősi mitológiai karakterek, népi hősök, illetve népek istenei, aki a szájhagyomány útján „behurcoltak” a bevándorlók Amerikába. Elég sok ismeretlen volt nekem, de voltak közöttük ismerősek is : a viking istenek: Odin, Loki vagy az egyiptomiak: Thoth, Anubis, Horus és Bast. Voltak szép számmal orosz „istenek” is. Istennő maga Easter is, de a régi ősi germán mitológiai alakjában. Másik érdekes – számomra ismeretlen – isten Anasi volt, aki mint utánanéztem egy dél-afrikai pók-isten féleség, aki ember alakot is felvesz.
Ezek az istenek szórakozottak.. unatkoznak, és játszanak, és hatalmat akarnak. Nagy háború készül közöttük és az új istenek között, akik az új, technokrata világ, a televízió, a média, az internet istenei. A könyv hőse Árnyék, egy csendes magának való ember, aki sakkfiguraként vagyis inkább kulcsfiguraként kerül bele a történetbe. Miközben magukkal ragadják a sokszor megmagyarázhatatlannak tűnő események, ugyanúgy nekem is szürreális utazás a történet, Amerika belsejébe, a legendák világába. Ezalatt térben is és szimbolikusan elmozdulunk, Amerika szellemiségét, kulturális és sokszínű vallási örökségét is megismerhetjük, az elvont és valóságos helyszíneken keresztül.. amelyek összetettek, néha keveredik az álom az élettel. Talán még most is úton lennék, mert egy percig nem unatkoztam, nagyon szerettem a hangulatát, a szabadságát, a váratlanságát.. a távolságokat, és a különbségeket, amelyek ilyen kis országból valóként még szinte felfoghatatlannak is tűnnek. Egy másik könyvnél már írtam, szívesen bejárnám keresztül-kasul Amerikát, hát talán egy másik életben. :)
Érdekes, mivel e-bookban olvastam a könyvet, először éreztem olyat, hogy birtokolni akarom, megfogni, visszalapozni.. egyszerűen csak a kezemben tartani.. talán majd sikerül.

Sötét és modern. Emlékszem, alig bírtam letenni, pedig nem vagyok valami nagy fantasykedvelő.

——————————————
Újraolvasás, 2012.

Múlt pénteken a főszereplővel, Árnyékkal álmodtam. Nem volt ráírva a neve, meg nem úgy szólt az álom története, hogy én most épp az Amerikai istenekről álmodom, de az álmokban az ilyesmit mégis lehet tudni, úgyhogy én tudtam, hogy akiről épp álmodom, az Árnyék. Úgyhogy másnap le is vettem a könyvet a polcról és az elmúlt napokban újraolvastam. (Nekem a régi verzió van meg, nem tudom, milyen az új, egyhamar nem is fogom összehasonlítani, én szeretem ezt a régit.)

Akkor is szerettem ezt a könyvet, amikor 2006 kora őszén először olvastam egy évfolyamtársam ajánlására. De persze nem emlékeztem már, hogy ez ilyen jó. Meg úgy nagyjából semmire se emlékeztem belőle. És nagyon jó volt most újraolvasni és rájönni, hogy igazából mennyivel jobb ez a teljesen elmosódott emlékeimnél.

Szeretem az olyan könyveket, amiknek fizikai hatásuk van. Amiktől sírnom kell vagy nevetnem, vagy amiktől összeszorul a gyomrom, vagy amiktől libabőrös leszek, de tényleg. Valamiért öröktől fogva lenyűgöz az a gondolat (meg a tapasztalat még inkább), hogy vannak mindenféle önkényes jelek egy papíron, és azok képesek hatást kelteni. Nemcsak olyat, hogy jól lehet rajtuk agyalni, meg kitöltik a ráérős időt, hanem a fizikai valómra hatnak. Nem tudom, hogy lehetnek könyvek képesek ilyesmire. Nem tudom, hogy kell így írni. De Gaiman tudja. És az sem zavar, hogy mondjuk időnként meglátom, hogy hol van ez a történet összerakva és tudom, hogy épp mivel hatnak rám. Az egész hatás akkor is rejtély marad. Szóval ez egy ilyen könyv nekem.

(Majd írok értelmesebben is róla. Remélem.)

Where are the gods of ancient shadows
Where are the hidden stones and altars
Where are we going without guidance
Where are we drifting without the light of stars?
Elméláztam mennyi emberi élet merült feledésbe. A történelem nem jó őrző, amit faktumoknak tartunk, ki tudja mi volt valójában, amit legendáknak, ki akarta, hogy csak azok legyenek. Ki írja a történelmet, ki alkotja meg az isteneket, miért kell, hogy magunk fölé tegyünk egy elérhetetlen hatalmat, amit aztán elfelejtünk, ahogy elhal a törzs, kiürül a város. Biztos, hogy Angkorban csak kövek maradtak? Hova lettek a szellemeik, vitték magukkal? Az írást hatalmas erőnek tartjuk. Ami le van írva, valósnak vesszük, igaznak, hatalmat gyakorol felettünk. Amikor még nem volt írás, minden az emlékezésen múlott. Te is, aki elolvasod ezeket a sorokat, még élsz úgy a halálod után 50 évet, aztán elfelejtenek. Egy adat maradsz csak a számítógépek merevlemezein, vagy csak egy dossziéban számként fogsz szerepelni. A sírhelyedet se fogják majd újraváltani 100 év után. Feledésbe merülünk. Nem léteztünk az idő szempontjából. Csináltál valami hasznosat az életeddel eddig? Ahogy sokunk, úgy Árnyék se sok mindent tett a harmincas éveinek elejéig. Megsérteném a növényeket, ha azt mondanám, hogy csak vegetálunk. Aztán belekerül egy játszmába, és lehetőséget kap, hogy döntsön és ő él vele. Dönteni kell, hogy miben akarsz hinni, rengeteg utat választhatsz. Életed viszont jelen formában csak ez van. Amit egyre fontosabbnak találok a magam életében az a hit. Nagyon sok negatív ember van, úgysem sikerül!, minek?, áh, ezt nem lehet megcsinálni! stb. Nem kérek belőlük. Ha nem hiszel, tarts meg magadnak a nem hitedet, én megtartom magamnak a sajátomét. Ki így, ki úgy él…él?
Ch-ch-Changes
Just gonna have to be a different man
Time may change me
But I can't trace time
(David Bowie: Changes)

Hajdani kedvenc könyvek újraolvasása mindig rizikós dolog. Ki tudja, mi változott az évek alatt, megvan-e még a régi varázs? Féltem-halogattam ezt az újraolvasást is, de végül is nem tudtam ellenállni tovább.
És igen, most is elvarázsolt, és tetszett, és imádtam, és jóval előbb véget ért, mint szerettem volna. Mindent szerettem benne: a tempóját, az isteneket, Árnyék karakterét (hogy is lehetne másmilyen?), a fordulatokat, az utalásokat, a millió apró részletet, ahogy ezek némelyike helyére kerül és rávezet a turpisságokra. Ahogy a szálakat elvarrja a végső nagyjelenet után. Az epilógust. Az utószót. Mindent. Ha több, ha kevesebb, már nem tökéletes. De így igen. (Tartok is az új, bővített kiadástól.)
Ha Gaiman csak leüt néhány billentyűt a számítógépén, az már álom, mese és varázslat. Nagy adottság, kevesek rendelkeznek vele. De az Íráshoz kell még más is: iparosmunka, alázat, háttérmunka…. Ezek mintha hiányoznának kicsit az újabb könyveiből. De itt még megvannak, hála az isteneknek.

Ez a regény számomra teljesen olyan volt, mintha Neil Gaimannel bementünk volna egy lepukkant csehóba, leültünk volna egy korsó sör meg egy pohár bor mellé, és elkezdett volna mesélni egy történetet holmi istenekről. Persze képtelen a fő cselekménynél maradni, elkalandozik ide-oda, majd egyszer csak észreveszi, mennyire eltért, összeszedi magát és már tér vissza a főszereplőhöz, hogy aztán újra és újra elkalandozzon.

A történet olvasása közben többször is unatkoztam, alig vártam, hogy haladjunk már tovább. Nem értettem, egyes történetek hogy kapcsolódnak ide, és csak vakargattam meg ráztam a fejem.
Aztán szép lassan kezdett összeállni a cselekmény, és rájöttem, hogy így kerek egészként egy igazán kivételes művel van dolgunk, amelybe Gaiman minden érzését, kétségét, vágyát, hiedelmét belezsúfolta, amely Amerikával kapcsolatos.

Azért nem lehet véletlen, hogy a jubileumi kiadásba visszakerült 120 ezer karaktert annak idején inkább kivágták. Lehet, ha nem ezt a változatot olvasom, meglett volna az öt csillag is.
Mindenesetre a Világ Legnagyobb Körhintájára szívesen felülnék. :)

Neil Gaiman mindezidáig legkomolyabb regénye, az Amerikai istenek pontosan az, aminek látszik: nagyszabású, több mint hatszáz oldalas regény a világ minden tájáról összeszedett amerikai folklórról. Az első megjelenés tizedik évfordulójára kiadott bővített változat sokat ad hozzá az eddig is gazdag világhoz és jól megírt történethez, érdemes elolvasni akkor is, ha már megvolt a régi verzió.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2012/06/neil-gaiman-amerikai-istenek-10.html

Az Amerikai istenek a kedvenc-kedvenc könyvem Gaimantól,még ha nem is olvastam mindet.Már a fülszöveg olvasása után éreztem,ahogy szólítanak és hívogatnak az istenek.Jó párat felismertem,persze csak nagy vonalakban,jó párról -szégyen nem szégyen- nem is hallottam.Ezért is lesz többször kézbevevős könyv,minél jobban elmerülsz a témában,annál több és több érzetet adhat.Felépítesz róluk 1 képet amit aztán folyamatosan kiegészítesz és bővítesz.Árnyék a maga sztoikus nyugalmával szemlélődő „izomember” utazásai során,sok mindent megvillant Amerika sokszínűségéből.Nem is gondoltam volna,hogy ennyire magával ragad,pont engem aki sosem vágyott arra felé.Az Istenek közül Szerda lenne a kedvencem,ha előzőleg nem olvastam volna az Anansi fiúkat.Ezért Nancy úr ön a favorit,még most is előfordul,hogy ha meg láttok egy kisebbecske,de nagyon kicsi pókot,fölé hajolok és a fülébe súgok.Jaj és nehogy megfeledkezzek Csernobogról,aki a legjobb fekete-fehér figura.
A bevándorlók történetei és a "frappáns"nevek: Árnyék,Világ úr,Deszka,Szikla,valamint az a bizonyos Gaimanes csűrés-faragás csak 5 csillagot érdemelhet.

Az Úton óta minden Amerika-regény valamilyen formában road trip. Ez is az, és bizonyos értelemben tényleg olyan, mint egy hosszú autóút: végig azt éreztem, hogy nem történik benne semmi. Ennek ellenére nem unalmas, ahogy egy hosszú autóút sem unalmas: új tájakat és megfigyelésre érdemes dolgokat látsz, jó dolog nézelődni az ablakból.
Nagyon élveztem a ki-kicsoda kitalálósdit, bár a végére, úgy érzem, Gaiman elfáradt kicsit, és sok istent, mitológiai alakot egyszerűen csak a nevén nevezett, nem bújtatta őket el úgy, mint az elején.
Egészen megdöbbentett, hány olyan isten és mitológiai alak van, akiről még csak hírből sem hallottam eddig. Jó kis hiedelmi gyorstalpaló volt ilyen szempontból a könyv.

Az atmoszféra tetszett a legjobban. A kisvárosi, a köztes, az útközbeni Amerika világa, ahol emberiesült istenek éldegélnek lepukkant lakókocsikban. Tetszik a realista és a mitikus réteg egy laza csuklómozdulattal való összevonása, a legnagyobb természetességgel való ábrázolása. Kicsit az Úttalant út (Interstate 60) cím filmet juttatta eszembe, egészen hasonló a kettő hangulata (nekem).

A főszereplőt nem éreztem túlzottan jellegzetesnek, Árnyék tényleg csak árnyék, nem azonosulásra alkotott főhős, csak egy ablak, se-itt-se-ott állapotú szűrő, hogy meglásd azt a réteget, ami (a könyv valósága szerint) mindig ott van, legfeljebb máskor nem veszed észre, mert már elfelejtetted.

Nekem erről a könyvről nem jutnak eszembe a „grandiózus” vagy a „nagy hatású” szavak, mint ahogy másoknak. Nekem ez tényleg egy egyenletes autóút volt, álmos kisvárosi megállókkal, vonzóan bizarr félreeső turistalátványosságokkal, esetleges el-elbóbiskolásokkal, amik furcsa álom-ábrándozásokat eredményeznek. Élveztem az ablakból való nézelődést.