American ​Gods (American Gods 1.) 86% 152 csillagozás

Úgy tűnik, valami ősi törvény azt írja elő, hogy hatévente újra kell olvasnom ezt a regényt (most olvastam harmadszor).
Az újraolvasást általában mágikus jelek előzik meg – hat éve egy álom Árnyékról (nem tudom, miről szólt – ki emlékszik hat évvel korábbi álmokra? [https://moly.hu/ertekelesek/992080]), most meg az, hogy múlt hétvégén az ország északkeleti csücskében keresztül-kasul autózva, elhagyott épületek szellemeit keresve egyik útitársam e könyv egy barátságosan, könyvtárian kopott példányát olvasta menet közben, és látva az ő átszellemültségét (meg talán mert az utóbbi kb. másfél hónapban csak e-könyvet olvastam, ami jól jön sokszor, de sosem annyira valódi, mint egy igazi könyv), hirtelen elfogott valami iszonyatosan konkrét, fizikai vágyakozás – igazi könyvet akartam, pont ezt, a kezemben akartam tartani, kéjesen meg akartam törni a gerincét, lehetőleg jó sokszor (mert szeretem az érzést, hogy valami, amit szeretek, használva van és látszik rajta, hogy átélt dolgokat, nem pedig ereklyeként vitrinbe zárva töltötte az életét), és át akartam élni újra azt a nagyon fizikai élményt is, amit korábban ez a regény jelentett (azt a szorongató, borzongató, váratlanul-sírós, letenni-képtelen, a valóságosnál is valóságosabb élményt, azt).

És bár egy egész kicsit kopott már és megtört néha a varázs (nem emlékszem például, hogy van ez a magyarban, és most olvastam először angolul, de most hülyét kaptam attól, hogy Árnyékról kb. annyi, ami tudható, hogy nagydarab meg nem éppen bőbeszédű – és tudom és értem, hogy Árnyék miért ilyen semmilyen, és szeretem is így, ahogy van, csak egy idő után már nevetséges, amikor a 628. szereplő mondja, hogy: váó, te aztán nagydarab csávó vagy [wow, you're a big man, aren't you]), és bár egyre jobban látom a regény megcsináltságát, azt, hogy hogyan van ez összeszőve, azért még így is igen-igen varázsos volt most is, pont úgy, ahogy én a varázst szeretem (városi, profán-és-szent, sötét).

És bár nem fogom direkt számontartani, nem leszek meglepve, ha kb. hat év múlva elkap az ellenállhatatlan vágy, hogy elolvassam megint. Tökéletes ez tökéletlenül is.

Neil Gaiman egy nagy mesélő, ezzel nem lehet vitatkozni. Az egyetlen kifogásom a könyv ellen, hogy helyenként számomra túl terjengős és ráérős. Persze, végül minden kapcsolódik mindenhez, csak le kell tudni pár nem annyira érdekesnek tűnő részt, mire ez kiderül.
Tényleg egy élmény volt.
Egyszer a kezembe került a szerző egy másik könyve, de akkor olyan szinten nem találtunk egymásra, hogy az valami elképesztő off. Nemrég azonban láttam egy csodás ajánlót az Amerikai istenekhez, amelyet nem akartam figyelmen kívül hagyni, és nagyon örülök a döntésemnek, mert ezúttal minden összejött.
A történet egészét még emésztenem kell, nehéz szavakba önteni a kavargó gondolatokat. Abszolút eredeti és figyelemfelkeltő írás. Folytatom a sorozatot, és szívesen körülnézek a többi munkája között is.

Ahogy az előttem szólók nagy része leírta már, úgy én is leírom, hogy ezt a regényt piszok sokáig tartott elolvasni. Olyan marha ráérve, iszonyú terjengősen építette fel magát a cucc, hogy hiába élveztem, amikor olvastam, haraptam be 40-50 oldalt per alkalom, az etap végére jött a csömör, és hosszú napokra félre kellett tennem.
Gaiman-t azelőtt nem olvastam nagyon, csak a Sandman-t (annak is csak nagyon az elejét), ami amúgy zseniális, meg a Coraline-t, de az meg valahogy kicsit olyan összecsapott tré volt (a filmváltozat meg szimplán szar). De mindkettő olyan régen volt már, nem hiszem, hogy befolyásolták volna az American Gods-zal való ismerkedésemet. Amiről meg csak azt tudtam, hogy kult.
De esélyesnek tartom, hogy magamtól az életbe nem nyitottam volna ki, ha nem löki elém másfél fontért egy Eastbourne-i charity shop.
Összességében nem estem hanyatt tőle, nem változtatta meg az életemet, de jól szórakoztam. Kicsit Gary Oldman Interstate 60-je is eszembe jutott róla, lehet, hamarosan újra is nézem.
Minden nagyon erőteljes atmoszférikussága, posztmodern kikacsintgatása, belegyömöszölt ismeretanyaga és mitológiai kukabúvárkodása ellenére azt éreztem helyenként, hogy ez a könyv olyan egyszerű, mint a lejtő. És eme lejtőségét kicsit a terjengőssége is hivatott elkendőzni (ráadásul az én kötetem nem is az eredetileg publikált változat, hanem a Gaiman által elképzelt, jelentősen hosszabb, ójaj). Ügyesen, de kicsit bumfordian volt összefűzve, elmesélve. A vége valahogy úgy el volt kenve.
Korábban kellett volna, hogy szembejöjjön. Tiniként. Na, mostmár mindegy.
De semmiképp sem volt csalódás, meg nem „mást vártam”. Tök király volt. Mitöbb, az is lehet, hogy újra fogom olvasni. Meg az Anansi-ra is rá fogok menni. Csak lehetett volna néhol kevesebb, néhol több. Lehet, hogy legközelebb már így látom.

Nagy kópé ez a MelegFérfi, mint Loki. Jól átver minket sokszáz oldalon keresztül, és mi még örülünk is neki. Mondjuk van minek, ennyi izgis szereplőt ritkán találni. Krimisen izgulhatunk, hogy a fantasys-mitikus szereplők mi a francot is akarnak igazából. Hogy a halott kedvessel mi lesz, stb. Lehetett volna egy nagy giccs belőle (a régi istenek vs. a modern technológia istenei – ebből nehéz nem tanmesét írni a szööörnyű technikai eszközökről – plusz spoiler), de nem lett.

Régi ismerősöm már ez a könyv, ráadásul az a fajta, akit szívesen lát az ember. Emlékszem, elsőre is hatalmas élmény volt az olvasása, új utakat nyitott meg számomra, de még nagyon sok részlet maradt rejtve, amelyek csak újraolvasások során bukkannak elő.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy ez a könyv egyszerű szórakoztatóipari termék, amelybe a kedves szerző igyekezett minél több célcsoport-maximalizáló motívumot bezsúfolni, szeretném leszögezni, hogy jóval többről van szó: azért (is) érdekes ez a könyv, mert ha ragaszkodni akarunk a magas- és a populáris irodalom kategóriáihoz (én személy szerint nem szeretem szétválasztani őket, de most az analógia kedvéért megtartom a kategóriákat), akkor ez a szöveg a kettő közti határmezsgyén található. Fontos és kényes témákról beszél nagyon szórakoztatóan, s egyszerre csinál belőlünk cinkost és vezet az orrunknál fogva.

Az egyik legfontosabb motívuma az érmetrükk és a szélhámosság: a történet is ezek analógiájára van megszerkesztve, így első olvasásra nehéz követni, hol is van valójában az az érme, s mi lesz a végkifejlet. Mindeközben a szöveg másik szintjén cinkosok is vagyunk, nem csupán közönség; az olvasók nélkül nem is jöhetne létre ez az egész cirkusz – tudjátok, a kétszemélyes buli. Árnyék csendes, sodródó figurája tökéletes kapaszkodó számunkra, szépen végigkalauzol bennünket az eseményeken, és pont annyira (nem) érti őket, mint mi. Közben óhatatlanul elgondolkodik a mítoszok (és ehhez kapcsolódóan a vallás és a történetmesélés) hogyanán és miértjén; az emberi elme teremtőképességén, a kollektív psziché irányíthatóságán és értelmezhetőségén, a mitikus archetípusok evolúcióján. Mi persze követjük és a saját fejünkben továbbvihetjük ezeket a gondolatokat: először talán még nem tudatosan, de idővel, ha mi is hajlandóak vagyunk úszni az árral, egyre produktívabb párbeszédet folytathatunk a szöveggel.

Ez a kulturális katyvasz és szemfényvesztés olyan posztmodern koktélt eredményez, amely nemcsak Amerikát és a bevándorlók kultúráját képezi le, de napjaink emberének gondolkodásmódját is. Annyi kulturális hatás ér minket, hogy identitásunknak már nemcsak szűken vett környezetünk és elődeink öröksége képezi az alapját, hanem sokkal tágabb és globálisabb hagyományba ágyazódunk be: szinte mindenhez hozzáférünk a saját szobánk elhagyása nélkül, és ez a bőség ugyanolyan identitásválságot eredményezhet, mint a másik oldal szóródása. Ez az izgalmas, széttöredezett világkép, ahol gond nélkül megfér egymás mellett mindenféle mitológia, túl sok lenne az egyénnek: szerencsére nem kell elvesznünk benne, végül összeáll az egész (még a kezdetben különállónak tűnő szövegbetétek is beolvadnak a főszövegbe), és kiderül, hogy a rítus, a metafora, a szimbólum az, ami számít, nem a konkrét forma. Hogy ez az egyszerű pszichoanalitikus tétel feloldja-e a feszültséget? A szövegben igen. A fejünkben még pöröghetünk egy kicsit.

(És hamarosan a sorozattal is együtt pöröghetünk, már nagyon kíváncsian várom, mit tesz majd hozzá az eddigi értelmezéseimhez. Már nem kell sokat aludni.)

Szégyen-gyalázat, hogy pont ez a könyv tartott több mint egy évig nekem… de annyi minden más akadt a kezembe közben, hogy na.
Nagyon sok mindent szerettem benne, voltak dolgok, amiket nem… a fél csillag levonást azért kapja, mert valamiért hiányérzetem volt, amit nem tudok megmagyarázni.

(Nagyon) sokáig rágtam magam ezen a könyvön. Többek között azért, mert kicsit több, mint 570 oldal kellett ahhoz, hogy megértsem, hogy miről is szól ez a könyv. Sajnos addig kicsit zavaros volt imitt-amott, nem is volt annyira feszültséggel teli, hogy úgy érezzem, ez a könyv letehetetlen lenne.
Gaimanról mindenki tudja, hogy hihetetlen könyveket képes kiadni a kezéből. Ez az American Gods-al kapcsolatban sincs másképp; bár hozzátenném, hogy az elején és a közepén nagyon szenvedtem a bizonytalanságtól, hogy ebből az istentelen (hehe, micsoda vacak poén) zagyvaságból, amit gyerekmesékbe is beleillő elemekkel tarkított; mégis hogy lesz egy értelmes és mégis mondanivalóval bíró könyv. Nos, a végére megkaptam azt, amit vártam: megértettem, miért kellett olyan hosszasan elővezetni a történéseket. Ami kifejezetten tetszett, hogy minden elvarratlan szál be lett fejezve; minden kérdésemre választ kaptam.
Mindattól függetlenül, hogy egyébként tetszett a vége, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy azért én 570 oldalon keresztül csak néhány dolgot értettem meg; és bizony sokszor szenvedtem az olvasása alatt. spoiler Viszont pozitívum a magyar hivatkozás.
Erősen gondolkozok a 3,5 és a 4 csillag között. Egyenlőre 3,5 adok neki; de lehet, hogy ha ráveszem magam, hogy elolvassam a bónusz novellát, akkor ez felemelkedik 4-re. Mindenesetre nekem ez egy 3,75 csillagos könyv volt. A feszültség hiányában nem éreztem, hogy ez egy „olvasnom kell” könyv lenne, ezért nem szeretnék többet adni neki. Plusz nem bírom felfogni Shadow gondolkodását. Az ő fejébe szívesen belenéznék…

Most biztos nem leszek népszerű a Gaiman-rajongók táborában, de valahogy többet, mást vártam a könyvtől. Az, hogy három hétig tartott kiolvasni, csak részben tudható be annak, hogy elindult a tanév, és hihetetlenül kimerült vagyok. Az első kb. 200 oldal vitt magával, szimpatikus volt Shadow, a maga módján még Wednesday is, a könyv fanyar humorában pedig Douglas Adams-et véltem felfedezni. Tetszett ez a gondolat is, hogy (poszt)modernizáljuk az isteneket, meg kapirgáljuk meg a nagy amerikai mítoszokat.
Aztán valahogy kifulladt, vontatottá vált, az istenek sem fogtak meg különösebben, bár még mindig találtam egy-két jó fricskát. A végét (mármint a harc lezárását) baromi laposnak találtam. Mintha nem lett volna csúcspontja a könyvnek. Inkább spirituális utazás akart lenni, ha jól érzem. Aztán a legvége, az epilógus meg már abszolút gyenge volt számomra. Búcsúzzunk el a karakterektől, aztán irány Amerika!
Plusz pontot kap azért, hogy Nina Simone „Don't Let Me Be Misunderstood” című számát éneklik a végén.
Lehet, hogy nem ezzel a könyvével kellett volna kezdenem az ismerkedést. A Csillagport láttam filmen, és egészen varázslatos volt. De most egy kicsit jegelem a témát.

Hát őszintén, én örülök, hogy végre befejeztem. Az eleje még izgalmas volt, láttam benne a lehetőséget. Ehhez képest nekem nagyon lapos volt, nem indult be a sztori pedig végig azt vártam. Pedig az alapötlet amúgy tök jó lenne. :( Shadow sem került közel hozzám, soha nem tudjuk hogy milyen érzései vannak, már ha van egyáltalán. Persze lehet, hogy szándékosan, de nekem nem jött be sajna.

Bizonyára megvolt Gaiman koncepciója ehhez a regényhez, és szándékosan ilyen sötét, és tart minket a sötétben majdnem végig. Akinek csekély a hite az íróban, azt bizony eltántoríthatja hogy lassan hömpölyögnek az események, meg hogy Shadow ilyen semmilyen fura titokzatos és nagy az istenekről nem is beszélve…
Nem volt azért rossz, meg nem fogom eldobni a könyvet, sőt magyarul is meg fogom szerezni, mert benne van az a valami, ami miatt pár év múlva megint leveszem majd a polcról.