Neil Gaiman: A temető könyve 4.43 / 59

Véletlenül kihallgatott beszélgetés Neil Gaiman és a kiadója között:
– Neil? Hello ember, hogy s mint?
– Megvagyok. Kicsit megfáztam, de egyébként minden OK. (megköszörüli a torkát)
– Te Neil, figyelj, már vagy fél éve nem adtunk ki tőled semmit.
– Ne mond!
– Kéne valami…
– Jó. Milyen legyen?
– Mese, mese mátka, pillangós madárka …(nevet) Tudod te.
– Persze. És mikorra kellene?
– Jó lenne még a héten. Menni fog?
– Nem gond. Szereplők, jellemek?
– Á, csak a szokásos. Legyen egy magányos hős, gonosz összeesküvők, egy titokzatos jótevő. Aztán tőlem azt teszel bele, amit csak akarsz, szellemeket, vámpírokat, ami tetszik.
– Izgalom, kiszámíthatatlanság?
– Csak mint a svájci vonatközlekedés. (megint nevetgél)
– Jól van Phil, legkésőbb szombaton küldöm.
– Nagy vagy ember! (elégedett sóhaj) Vacsorázzunk együtt a jövő héten valamikor.
– Rendben, de te fizetsz! (nevet)
– Ez csak természetes! Majd hívlak.
– Rendben.

Képzelj el egy halálosan komoly hihetetlen történetet , ahol haláli hangulatban, haloványságukban is hamvasarcú halottak, helyes kisfiút nevelgetnek a barátságosan élettelteli hullaház körül, valahavoltak valódi érzelmeket fakasztanak szomorúságmentesen bús sírkövek között, szeretve óvott halandójukat védik, óvják a leslekedő komorködben kúszó halálthozótól. Jók és rosszak puhamoha hamvaiból éledő mese, szomorkásan bohó boszorkákkal, világalji vámpírokkal, elefáncsontfehér feketemágusokkal, titokőrző szellemlényekkel és bárányszelíden önállóságba terelgető farkasasszonnyal. Történet, ahol Senki az a valaki, akiért mindenki akar tenni valamit… halhatatlan csodamese halandóknak.

Már megint egy lebilincselő mese, a megszokott magas színvonalon.
Az az egy dolog zavart benne, hogy a ghoulokat (vagy ghulokat) vámpírokká magyarították (a rossz magyarításra utal az is, hogy a városuk neve Ghulheim). Gondolom egyszerűsíteni akarták az olvasók dolgát, de személy szerint engem csak felbosszantottak. Ez a félrefordítás is példázza azt, amivel Gaiman könyveinél mindig találkozok: el kellene olvasni az világirodalom összes klasszikusát, ismerni az angolszász és az északi népek mitológiáját és még sok minden mást, és akkor talán értené az olvasó az összes utalást :) És ha az összesen nem is találja meg az ember, a legtöbbet fogni kell ahhoz, hogy összeálljon a történet.
Itt "csak" az élőhalottakról, a Danse Macabre-ról és a keltákról kellettek a háttérismeretek, de ezek szerintem nagyon sok mindenkinél hiányoznak, és így számukra valószínűleg megfoghatatlan a történet egy része (ahogy valószínűleg számomra is :P). Aki nem érti meg, látja át Gaiman műveiben az utalások hálóját, nem veszi észre a történetek mélységét annak érthetetlen lehet, hogy miért imádják sokan ennyire.
Ja és még valami: imádtam a nevek után a zárójeles sírfeliratokat :)

Gaimanhoz képest kissé élettelen volt. Na persze ennyi hullával…

Az első oldalaknál még erős kétségeim voltak a könyvvel kapcsolatban. Ez lenne az a híres Hugo-díjas regény? Aztán már csak azt vettem észre, hogy újra gyermek lett belőlem: végigizgultam Sen kalandjait a vámpírokkal, az Indigóemberrel, Jackkel. Rácsodálkoztam én is mindenre, amire erre a különleges kisfiú rácsodálkozott, és vele fedeztem fel a temető és ezzel együtt az élet titkait. A rajzok meg csak még inkább fokozták ezt a hangulatot.
Gaiman engem elvarázsolt ezzel a könyvével.

Amikor gyerekek vagyunk mindent látunk, és az élet egy nagy színes kaland. Amikor felnövünk már nem látjuk a meséket.

Pár órára megint gyerek lehettem , köszönöm Neil Gaiman, fantasztikus fantasy, remek …remek…csak így tovább .

Tökéletes! Izgalmas, szórakoztató, igazi "nem tudom letenni" könyv! 5*

Maugli a temetőben: bizarr felütés de meglepően kedves szereplők. Kiváló ifjúsági regény, olyan mesével, amit csak Gaiman tud ilyen varázslatosra és könnycseppmorzsolósra írni.
http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2010/06/07/Neil_Gaiman_A_temeto_konyve/

kicsit mintha elkényelmesedett volna Gaiman (mondom én, három olvasott regényével a hátam mögött) és a szokatlan alaptörténet mellett már a megszokott dolgokat hozná. mintha megmaradt volna az "egyszer mer és nyer"-nél, ami sok évvel (?) ezelőtt volt és már nem lenne olyan bevállalós. konkrétan néha majdnem bealudtam a regényen.
már másodszor csalódtam kicsit (a coraline után) benne – ahhoz képest, amennyire imádják, sokkal betegebb történetre számítottam.
arra viszont kíváncsi lennék, mi ez a visszatérő motívuma a lila színnel.
bővebben a linkeknél.