„Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját…”
A temető könyve 295 csillagozás
Eredeti mű: Neil Gaiman: The Graveyard Book 86%
Eredeti megjelenés éve: 2008

Kedvencnek jelölte 47
Most olvassa 9
Várólistán 144
Kívánságlistán 120
Kölcsönkérné 2
Népszerű értékelések
Véletlenül kihallgatott beszélgetés Neil Gaiman és a kiadója között:
– Neil? Hello ember, hogy s mint?
– Megvagyok. Kicsit megfáztam, de egyébként minden OK. (megköszörüli a torkát)
– Te Neil, figyelj, már vagy fél éve nem adtunk ki tőled semmit.
– Ne mond!
– Kéne valami…
– Jó. Milyen legyen?
– Mese, mese mátka, pillangós madárka …(nevet) Tudod te.
– Persze. És mikorra kellene?
– Jó lenne még a héten. Menni fog?
– Nem gond. Szereplők, jellemek?
– Á, csak a szokásos. Legyen egy magányos hős, gonosz összeesküvők, egy titokzatos jótevő. Aztán tőlem azt teszel bele, amit csak akarsz, szellemeket, vámpírokat, ami tetszik.
– Izgalom, kiszámíthatatlanság?
– Csak mint a svájci vonatközlekedés. (megint nevetgél)
– Jól van Phil, legkésőbb szombaton küldöm.
– Nagy vagy ember! (elégedett sóhaj) Vacsorázzunk együtt a jövő héten valamikor.
– Rendben, de te fizetsz! (nevet)
– Ez csak természetes! Majd hívlak.
– Rendben.
Képzelj el egy halálosan komoly hihetetlen történetet , ahol haláli hangulatban, haloványságukban is hamvasarcú halottak, helyes kisfiút nevelgetnek a barátságosan élettelteli hullaház körül, valahavoltak valódi érzelmeket fakasztanak szomorúságmentesen bús sírkövek között, szeretve óvott halandójukat védik, óvják a leslekedő komorködben kúszó halálthozótól. Jók és rosszak puhamoha hamvaiból éledő mese, szomorkásan bohó boszorkákkal, világalji vámpírokkal, elefáncsontfehér feketemágusokkal, titokőrző szellemlényekkel és bárányszelíden önállóságba terelgető farkasasszonnyal. Történet, ahol Senki az a valaki, akiért mindenki akar tenni valamit… halhatatlan csodamese halandóknak.
Úgy éreztem magam,mint gyerekkoromban amikor anyu az ágyam szélén ült és csak olvasta a jobbnál jobb meséket.Eszembe jutottak a temetőben töltött császkálások,amikor kiválasztottunk egy elhagyatott sírt,ahova minden évben virágot vittünk és gyertyát gyújtottunk.
Nem hiába Gaiman a nagy mesemondó.A történet egészében igencsak szerethető,még ha néhol úgy is éreztem, lenne még1-2 kibogozni való dolog.
Határozottan jobban tetszett, mint a Sosehol, pedig ott azt hittem, én már sohasem fogom megkedvelni Gaiman stílusát.
Senki Owens azonban annyira a szívemhez nőtt csetlései-botlásai révén, hogy az első negyed után már izgatottan lapoztam az oldalakat. Megható volt, hogy minden holtat élettel teli tulajdonságokkal ruházta fel az író, mint például szeretet, barátság, ellenszenv.
Arra késztet végig, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak, amelyek végig fenntartják az érdeklődést.
Azt hiszem, ez egy szerencsés próbálkozás volt Gaiman munkásságával, ismét, és sikerült arra a bizonyos mérlegre több jót pakolni, mint rosszat. Újraolvasásra mindenképpen esélyes.
Ó, én ezt két szóval tudnám röviden jellemezni: Neil Gaiman.
Szerintem ez a pasas nem lehet egészen ember, biztos van benne valami túlvilági, egy kis vámpír, vagy druidavér… Hozzá hasonlót senki nem tud alkotni, az egész annyira egyedi, annyira hihetetlen, hogy már hihető.
Szóval igen, én oda voltam érte :)
Már megint egy lebilincselő mese, a megszokott magas színvonalon.
Az az egy dolog zavart benne, hogy a ghoulokat (vagy ghulokat) vámpírokká magyarították (a rossz magyarításra utal az is, hogy a városuk neve Ghulheim). Gondolom egyszerűsíteni akarták az olvasók dolgát, de személy szerint engem csak felbosszantottak. Ez a félrefordítás is példázza azt, amivel Gaiman könyveinél mindig találkozok: el kellene olvasni az világirodalom összes klasszikusát, ismerni az angolszász és az északi népek mitológiáját és még sok minden mást, és akkor talán értené az olvasó az összes utalást :) És ha az összesen nem is találja meg az ember, a legtöbbet fogni kell ahhoz, hogy összeálljon a történet.
Itt „csak” az élőhalottakról, a Danse Macabre-ról és a keltákról kellettek a háttérismeretek, de ezek szerintem nagyon sok mindenkinél hiányoznak, és így számukra valószínűleg megfoghatatlan a történet egy része (ahogy valószínűleg számomra is :P). Aki nem érti meg, látja át Gaiman műveiben az utalások hálóját, nem veszi észre a történetek mélységét annak érthetetlen lehet, hogy miért imádják sokan ennyire.
Ja és még valami: imádtam a nevek után a zárójeles sírfeliratokat :)
Nekem nagyon jól esett! A Haláltánctól kezdve szinte faltam!
Neil Gaiman újfent hozta a tőle megszokott fantáziadús formát! Leginkább a Sosehol-hoz tudom hasonlítani. Szeretem, ha egy könyv nem tartalmazza az untig ismételt sablonokat! /Gaiman sosem tesz ilyet veled!/
Nos, megint nem kellett csalódnom az íróban… Egyrészt sikerült meglepnie, másrészt elvarázsolnia, nemcsak Sent szerettem meg, de gyakorlatilag a temető minden lakóját:) Szeretem, ahogy újraértelmezi a dolgokat, épp csak kicsit változtatva rajtuk, saját szájízére formálva, hogy mindig legyen mire rácsodálkozni:) Magáról a történetről inkább nem is mondanék semmit, minden spoiler lehetne, szerintem…. Megint az jutott eszembe, hogy a Sandman előszavában mondtak el mindent: Gaiman a troll a híd alatt, és csak mesél…
Népszerű idézetek
Te mindig te vagy , és ez nem változik, és te mindig változol, és nem tehetsz ellene semmit.
263. oldal
– …Holtan boldogabbak?
– Néha. De többnyire nem. Mint azok, akik azt hiszik, ha máshová költöznek, boldogabbak lesznek, és aztán rájönnek, hogy nem így működik. Ahová mégy, saját magadat is viszed. Ha érted mire gondolok.
– Nagyjából.
Neil Gaiman: A Temető Könyve
– Nevezzen meg különböző emberfajtákat – mondta Miss Lupescu. – Hamar.
Sen kicsit gondolkodott, – Az élők. Öhm. Holtak. – Szünetet tartott. Majd : – … Macskák? – mondta bizonytalanul.
-Az összes szerv közül a nyelv a legérdekesebb-vélte Nehemiah Trot. -Megízleljük vele az édes bort,de a keserű mérget is,s ugyanazzal a nyelvvel mondunk édes és keserű szókat.
208. oldal
– Nevezz meg különböző emberfajtákat – mondta Miss Lupescu. – Hamar.
Sen kicsit gondolkodott. – Az élők. Öhm. A holtak. – Szünetet tartott. Majd: – …Macskák? – mondta bizonytalanul.
64. oldal
– Azt hiszem… mondtam ezt-azt Silasnak. Mérges lesz.
– Ha nem szeretne téged, nem is tudnád felmérgesíteni
178. oldal










