Gyémántkor 82% 23 csillagozás ↑ 8%

Tetszett is, meg nem is. Az események több különböző, később szépen összefutó szálon játszódnak. Nagyon igényesen megírt regény, az újszerű ötletekben sincs hiány (biotechnológia, technikai vívmányok, szintetizátorok). Számomra valahol igen ijesztő is volt ez a jövőkép, mivel épp elég realisztikus volt sajnos: a kivégzési módok, a népesség elkülönültsége, analfabetizmus, ignorancia és a reklámok (jaj!)… A dobolókat inkább ne is firtassuk. Nell igazi tünemény kislányként, nagyszerűen veszi az akadályokat és egészséges felnőtté érik. A mesekönyv is valami fantasztikus ötlet (a történetek, az egérsereg, pláne ahogyan összemosódott a valósággal) – szerencsére szépen bemutatta az író, hogy azért az sem univerzális megoldás. :)

Nos, ilyen könyvet szerintem még nem olvastatok. (Aki mégis, az legyen kedves ajánljon nekem olyat.)
Fülszöveg szerint neoviktoriánus poszt-cyberpunk regény. Bizonyára, de ezen kívül akad még benne sok más egyéb nyalánkság is: konfuciánus államigazgatási alapelvek, nanotechnológia, gyermekmese (Turing-kastéllyal!), kollektív tudattalan, robbantós lövöldözős harcjelenet, stb. Hihetetlenül mozgalmas, változatos, kiszámíthatatlan, intelligens, nagyszabású ötletparádé. Cserébe viszont a történet íve, fő iránya hajlamos kissé elmosódni, összekuszálódni. Szerintem vannak benne logikai bukkanók is, de azokról nem akarok tudni. :)

Először is megpendíteném, hogy fölösleges volt a regényt két kötetben kiadni, ugyanis az egész nincs teljes 600 oldal. Igaz, hogy a Metropolis legalább egyszerre adja ki a két kötetet, és csak egy ezres dob rá ilyenkor a bolti árra… egyesekkel ellentétben… de azért ez nem volt szép.
A regényt divatos szóval transzhumánnak is nevezhetnénk: az emberek rutinszerűen alakítják testüket ún. nanotechnológiai paraziták felhasználásával, és az elmúlt évezredekben elfogadott társadalmi rendszer is megszűnt. Akár a Snow Crash-ben, itt sincsenek nemzetállamok vagy mainstream kultúra, csak egymás melett élő szubkultúrák százai. (Más összefüggés amúgy a két regény között szerintem nincs.) Sanghajban – a könyv legfontosabb helyszínén – a két legnagyobb ilyen szubkultúra a konfuciánusoké és a viktoriánusoké, amelyek szembenállása egyre nyilvánvalóbb lesz, ahogy a cselekmény előrehalad.
Stílusának egyes elemei a valódi viktoriánus regényekre hajaznak: például a többmondatos, leíró jellegű fejezetcímek, vagy a szándékos csapongás, ami főleg az első száz oldalra jellemző. Itt nagyon sok a leíró rész, amit a modern anyagtudomány iránt nem érdeklődő olvasók nem feltétlenül fognak élvezni. A könyv nagy része ellenben igen személyes stílusú, három nagy és több kisebb szálon halad. Az utolsó fejezetek atipikusan pörgősek, néha már majdnem személytelenek, és még így sem varrnak el minden kérdést, de számomra legalábbis ez nem csökkentette jelentősen a mű élvezeti értékét.

Sokáig kerestem a könyvtárban és nagy lelkesedéssel indultam neki, mikor végül sikerült hozzájutni eme könyvhöz. De alábbhagyott a lelkesedésem, ahogy haladtam a történetben. Nekem nem sikerült megtalálnom mindama lelkesítő és érdekfeszítő dolgokat, amit más értékelésekben (itt és egyéb oldalakon) olvastam. Számtalan dolog megmagyarázatlanul maradt (vagy csak én nem figyeltem eléggé? ha így is volt, én el nem olvasom még egyszer), a technikai fejlődés nekem már kicsit túlzásba esősen előrehaladott. A szereplők közül szinte senkit nem tudtam megkedvelni, mivel vagy szerencsétlenkedek végig, vagy egyszerűen nem volt olyan tettük, amivel egy szerethető szereplővé nőtték volna ki magukat. Vagy egyszerűen eltűntek észrevétlenül a süllyesztőben. Nell persze más kategória, de a végén belőle is más vált, mint amire számítottam.
A „könyv a könyvben” ötlet jó volt, de ezzel kapcsolatban is maradt bennem hiányérzet. A dobolók törzse pedig… na náluk hagytam majdnem abba az olvasást, de nem szeretek félbehagyni könyvet, csak ha nagyon szenvedős, meg aztán kihíváshoz is kellett, s ez tényleg kihívás volt (mármint, hogy ne dobjam félre).

A regény nyelvezete szép és szórakoztató, főleg a modoros beszéd, de a történet inkább csak hömpölyög mintsem tart valahová, amolyan korkép egyfajta jövőről. Eddig egyébként jó is lenne. A fajsúlyos szereplők fókuszba állítása vagy elsüllyesztése nekem esetlegesnek tűnik (Miranda, Fang bíró, Harv, de különösen Carl Hollywood), mintha a sztori nem lenne jól megkomponálva, nincs egyértelmű szerkezete vagy íve. A befejezés meg bántóan közhelyes és fantáziátlan, egy irodalmi giccs. Így nehéz végigolvasni.

Egy újabb nemtudomakarome (nem) szépújvilág.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Igazán jól kidolgozott jövőkép, ami először kivégzi a cyberpunkot, majd minden tekintetben meghaladja azt. Az emberiség elérte a végtelen energia korát, erre utal a könyv címe is – gyémánt előállítására is lehetősége van szinte bárkinek, fiatal főszereplőnk viszont csak egy kényelmes matracot szeretne magának. Stephenson nem méri szűken az ötleteit, világa beszippant. A több szálon futó történet a könyv utolsó lapjáig leköti az olvasót.

Stephenson korábbi könyve, a Snowcrash előrevetítette, hogy milyre számíthatok a Gyémántkorral kapcsolatban. Stephenson alaposan felborítja a világrendet ebben a könyvében. A kasztrendszer, a geo-építkezések és a fejlett technológia a feje tetejére állítják a társadalmi berendezkedést. Ez az egyik érdekessége a könyvnek.
A másik a nanotechnológia lehetséges alkalmazásainak továbbgondolása, mégpedig egészen a végletekig. Olyan célra is alkalmazzák, amit szerintem csak hosszas agymenés során lehet egyáltalán kitalálni.
A könyv tele van jobbnál jobb ötletekkel, például az új szórakozási forma, a raktív, vagy a nanotechnológiás védelmi renszerek. Az alcímben említett könyv is olyan találmány, ami forradalmasíthatná az oktatást, sőt a gyereknevelést is.
Mindezek – amellett, hogy érdekesek – annyira sokrétűek, és annyira idegenek, hogy már túl sok volt nekem. Nem tudtam teljesen azonosulni a világgal, és ezért a szereplőkkel sem. Végig volt egy olyan érzésem, mint amikor egy idegen helyen körülnézek, és azt mondom: „mit keresek én itt?”.
A történet első harmada-fele lassan folyik, többször abba akartam hagyni a könyvet, csak a kitartás vitt tovább. A végére kialakult, és a második fele már lekötött.

Érdekes történet, bár nekem a Snow Crash jobban tetszett.