Krónika-töredék 4 csillagozás

Kulcslyuk a hetvenes évekbe, ami olyan közel-távolinak tűnik, illetve a költő köz- és magánéletébe. Többnyire úgy gondoltam Nagy Lászlóra, mint aki már nagyon is a múlthoz tartozik, holott még köztünk lehetne, mint a kortársai, akiket sajnál-félt (pl. Juhász Ferenc vagy Ágh István). Furcsa érzés naplóba kukucskálni, még ha kiadásra szánta is írója, és rossz úgy olvasni, hogy tudod, az utolsó előtti napon ér véget, amikor alig pár hónappal meggyászolt költőtársa, Kormos István szívrohama után Nagy László is így távozik.

A napi pár sorba sokminden belefér: időjárás- és egészségügyi jelentés, fontosabb hírek, korhangulat. Legfontosabban, mennyit sikerült dolgoznia éppen; kicsit olyan mintha Szent György egy többfejű sárkány ellen vívná folyamatosan harcát (álmatlanság, gyomorfájás, frontok, szerkesztőség, rendezvények…), várva az órákat, napokat, amikor sikerül a vers – az ember drukkol. Rendeződnek a dátumok: Latinovits, Simon István, Szilágyi Domokos, Déry Tibor halála, Ady-centenárium. Nagy László emlékező verset ír, rajzol és farag, beszédeket mond, díjakat vesz át. Erdélybe, Bulgáriába, Szigligetre utazik. Szerkesztőségbe és étterembe jár, taxizik, kenyérért áll sorba a Retek utcában, Kósa Ferenc filmrendezővel küzd a Béres-cseppért, amit a politika megpróbál ellehetetleníteni, filmet állít össze az Ady-pörről. A család: három önálló, saját útját járó művész közössége, Szécsi Margit, Nagy László és fiuk, „Bundi” élete a városban, néha egy iszkázi látogatás. A barátok, az ismerősök, akikre többnyire jóindulattal, szeretettel tekint, csak néhányan csapják ki a biztosítékot annyira, hogy a naplóban is megjelenjen: a hangoskodó Pilinszky, „Baromi” Lázár Endre, Lengyel Balázs…

A visszatérő dilemma: az élénk közösségi életet élő költő sokszor láthatólag szívesen ülne inkább otthon, faragna fát, verset. „Román Gyuri: menjek vidékre, lakni, végleg, oda is utánam jönnének már (bezzeg őutána nem, gondolja szegény). Engem is elfelejtenének, ha nem dolgoznék –, nehéz, nehéz.”