Párbeszéd 81% 12 csillagozás

– Amikor azt mondod, hogy alkalmatlan vagy, és nincsen olyan iskola, amelyet el tudnál végezni, akkor mire gondolsz? Miért voltál alkalmatlan?
– Alapjában véve az állandó képzelgéseim miatt voltam alkalmatlan. Nem csináltam mást, örökösen fantáziáltam. És, többek között, volt egy mindennél rosszabb szokásom. Nem csak képzelődtem, hanem a fantáziákat rögtön áttettem szavakba. Mondatokká és dialógusokká alakítottam; természetesen az olvasmányaim mintája szerint. Járkáltam a kertben, és magamban beszéltem. Voltam Natasa, Csicsikov, minden voltam. Olyan negatív figuráktól se idegenkedtem, mint amilyen Harpagon. Voltam Harpagon. Ő volt az egyik legkedvesebb hősöm, hiszen olyan borzalmas lehettem, amilyennek különben nem lehetett volna lennem. De Mozart is voltam, hiszen világos volt, hogy nem lehetek Mozart. Akkor kezdetem a képzeletet áthelyezni mondatokba. Ez a csapás a mai napig elkísér. Álmomban nem csak képeket látok, nem csak hallom az álmom hangjait, hanem még valami olyasmit is, ami leginkább a képszövegekre vagy a képaláírásokra hasonlít. Nem csak befogadom az álmom képeit, hanem ezeket a képekhez tartozó szövegeket is korrigálom. Kifejezéseket cserélek át, szórendeket változtatok meg, találóbbakat keresek az adott szavak helyett. Ami elég fárasztó dolog. És ettől valahogy leváltam az iskolatársaimról. Borzalmasan magányos lettem, szenvedtem tőle. De nem tudtam, és nem is akartam megfékezni vagy elnyomni a fantáziámat, hiszen az örökös fantáziálásomat nem hoztam kapcsolatba a magánnyal. Bennem a gyerekkor fantasztikus mozgáskényszerét egyszerűen kiváltotta a képzelet mozgáskényszere. A többiek reális világa, összehasonlítva a fantáziámban dúló világgal, hülye lett, lapos és érthetetlen. Nem értettem többé, hogy mi a fenének űznek egy guruló labdát, milyen élvezetet találnak ebben, vagy egyáltalán, mit, miért csinálnak. Milyen érdeklődés lehet, ami erre vezeti őket és nem máshová. Megvetettem a primitív szenvedélyeiket. Meg azt se értettem, hogy mit kívánnak tőlem az iskolában. Az általános iskolán még valamiként átügyeskedtem magam, mert elég eszes voltam a csaláshoz. Úgy csináltam, mintha érdekelne, ami nem érdekelt, és úgy csináltam, mintha befogadnám, amit nem tudtam befogadni. Ha két számot meg kell szoroznom vagy el kell osztanom, akkor bambán bámulok a semmibe, s legfeljebb úgy csinálok, mintha érteném, holott nem értem. Valahogy meg tudom oldani, de a mai napig nagy nehézséget okoz, mert először is vissza kell gondolnom az akkoriban kifejlesztett ügyeskedési technikákra. Azt az állítást, hogy kétszer kettő az négy, én csak azért fogadtam el, hogy életben maradjak, és ne dobjanak le a Taigetoszról. Az agyamban nincsen semmi olyasmi, amivel ezeket a dolgokat le tudnám kötni, és olyan helye sincsen az agyamnak, ahová leköthetném. Fekete lyuk, üres folt. Aztán meghaltak a szüleim. Tizenhárom éves voltam, amikor az anyám, és amikor az apám, akkor tizenhat. A képmutatással, a csalásaimmal és a hazugságaimmal nem hidalhattam át többé azt a szakadékot, amely a képzelet világa és a reális világ között már korábban megnyílt. Amikor meghaltak, akkor biztosan bele is zuhantam, és most talán már a képzeletet is képzelem. Az érthetetlen és megmásíthatatlan eltűnésük mindenesetre tönkretette ezeket a kis öntudatlan játékaimat. Olyan állapotba kerültem, amelyből nem lehetett másként kimenekíteni magam, csupán a normális tevékenységemmel; ami az esetemben azt jelentette, hogy az elszigeteltség állapotát el kellett fogadnom és viszonylag otthonossá kellett tennem. Nem volt más. Valóban és mélyen nem érdekelt, hogy el fogom-e végezni a középiskolát, és nem is lett volna erőm úgy csinálni, mintha érdekelne. Még messzibbre kerültem a társaimtól. Olyan tapasztalataim voltak, amelyeket nem érthettek volna meg, illetve nem is sejthették, hogy ilyen tapasztalatok egyáltalán létezhetnek a világról. Shakespeare a realista, minden más merő illúzió. A halál általában a korai gyerekkor kíváncsi kérdése, de csak a felnőttkor mélyíti el a kíváncsiságot. A normális menetrend szerint az ember harmincéves kora után kezd foglalkozni a halállal. Addig azt hiszi, hogy más a gyilkos, de ő nem. És ehhez jöttek még a történelmi események. A középiskolában több tárgyból és többször megbuktam. Az egyik pótvizsga után egyszerűen kimentem az iskolából. Tudtam, ha még a következő pótvizsgát is letenném, netán könyörületből átengednének, akkor tovább kéne csinálnom ezt a mindennél nyomorúságosabb életet. Olyan érdeklődést mutatni, amelynek nincsen szikrája se. Nem volt több erőm. A folyosón homály volt, kinn meg sütött a nap.

37. - 39. oldal

– … Ez a menekülés a vállalkozásom, igen.
– De valójában miért?
– Magamat menteni.
– De mitől?
– A minta, a kijelölt út irtózatától.

22. oldal

Shakespeare a realista, minden más merő illúzió.

39. oldal

Vagy itt van a Balaton, ami még Budapestnél is jobb példa lenne. A természetnek ezt a csodáját, ha már a természettel kapcsolatban csodáról beszélünk, az emberi tevékenység itt ténylegesen és valóságosan megszüntette, tönkretette. Ehhez fogható tömény ízléstelenséget legfeljebb Amerikában lehet látni. Minden ház, viskó, villa, bódé vagy kertecske nem csupán másféle ízlések terve szerint épült, hanem maguknak a terveknek az ízlése is máshonnan van kikölcsönözve. Ennek a nációnak nincsen ízlése. Ha idegenként látnám, mást én se mondanék. Mert látom, hogy bunker, csinkvecsento, moszkvai lakótelep, barokk, bauhaus, diznilend.

Harmadik nap

Te például évtizedek óta úton vagy. Hol csehül, hol franciául, hol németül vagy angolul beszélsz, és mindennap svédül írsz. Beleveted magad az idegen elembe, és mégis mindennap a saját anyanyelveddel tartod magad a felszínen? Az anyanyelv hordozná azt a kultúrát, amivel minden mástól elkülöníti magát az ember? S éppen olyan fontos szerepe lenne, mint a karakternek? Ezt már sokszor kérdeztem tőled. Egyszer még azt is megkérdeztem tőletek, hogy milyen nyelven beszéltek egymás között. Erre Susanneis, te is, felkaptátok a fejeteket, és szinte egyszerre, elég sértetten azt válaszoltátok, hogyan másként, természetesen svédül beszélünk.

Negyedik nap

182. oldal

Gyakran magam is csodálkozom, hogy miért nem vagyok csalódottabb ettől a nyomorúságos világtól, de nem vagyok. Valamilyen kíváncsiság hajt, megérteni, hogy miért ül föl az ember olyan könnyedén a látszatoknak, s miként lesznek a kényszeresen vállalt látszatokból nem kevésbé kényszeres rögeszmék, amelyek aztán egész földrészek gondolkodását teszik meddővé, akár hosszú századokra.

Második nap

Egész életemben a felelősség fogalma üldözött. Mindenki állandóan felelősséget viselt, ami azt jelentette, hogy senki, soha, semmiért nem volt felelős. Mert vagy a vérzivataros történelem volt a felelős, vagy a sors, vagy az Isten, vagy a kommunisták, de én soha. Mindig valami más, vagy éppen mások. Amióta az eszemet tudom, nem láttam mást, mint hogy a felelősség fogalma miként működteti az áthárítás mechanizmusát.

Harmadik nap

Alig múltam huszonkét éves, amikor befejeztem az iskolát. Azt azonban mégis tudva tudtam, hogy késleltetnem kell a felnőttségemet, mert nem vagyok képes azonnal átváltoztatni magam egy unalmas emberré. Ezt az egész ökonómiát meglehetősen nyűgös dolognak éreztem.

Első nap

…Vagy a Hiob-ot, amit éppen tőled kaptam. Betegre bőgtem magam rajta. Őrült módon egy buszon. Egy buszon utaztam, amikor a könyv végére értem, és se a sírással, se az olvasással nem tudtam leállni. Az emberek meg bámultak, hogy mi történik ezzel. Ha ennyire bőg, akkor minek olvas, vagy ha ennyire szomorú az olvasmánya, akkor miért nem csukja be a könyvét.

Első nap

Bennem a gyermekkor fantasztikus mozgáskényszerét egyszerűen kiváltotta a képzelet mozgáskényszere. A többiek reális világa, összehasonlítva a fantáziámban dúló világgal, hülye lett, lapos és érthetetlen. Nem értettem többé, hogy mi a fenének űznek egy guruló labdát, milyen élvezetet találnak ebben, vagy egyáltalán, mit, miért csinálnak.

Első nap