A sündisznó eleganciája 85% 122 vélemény

Selymesen puha folyékonysággal olvasható könyv, amelyre inkább volt jellemző az elegancia, mint a sündisznó tüskéssége. Ez a nagy erénye, ugyanakkor a gyengesége is: a könnyed báj miatt, ahogy a szerző a szavakkal és a szereplőkkel bánik, a drámai részek nem elég élesek, s a premisszák kibontása is felemás. Ez szomorú, mert sokkal több lehetőség lenne a regényben, mint amennyi most látszik: egy bátrabb író nem csupán egy könnyen befogadható bestsellert, hanem maradandót is alkothatott volna belőle.

A könyv egyik narrátora, Renée, az eklektikusan művelt és intelligens házmesternő, közönséges külseje és egy családi dráma miatt tüskéket növesztve bújik el az emberek szeme elől.
Míg Rostand drámájában Cyrano a szellemesség és pökhendiség mögé rejti a fájdalmát, addig Renée – aki a nagy orrú párbajhős parafrázisa – a jelentéktelenség maszkját húzza magára.
Olyan sikerrel, hogy akár Onibabára, rátapad az álarc, de neki eszébe sem jut, hogy lefejthetné magáról.
Sőt, biztonságban érzi alatt magát attól, hogy észrevétlenül és befelé fordulva létezhet.
S fel sem merül benne, hogy ezzel olyan sivár lett az élete mintha valóban csak a tévé bámulásával töltené az idejét, mint ahogy azt tetteti.
A könyv másik narrátora, a 12 éves Paloma, modern Kishercegként éli az izolált életét a nagypolgári villalakásban, és pengeéles intellektussal, de a kevésnél is csekélyebb élettapasztalattal keresi az élet értelmét. Persze nem találja, ezért úgy dönt, öngyilkos lesz, de az eltervezett haláláig még naplót vezetve leírja a „mély gondolatait”. Ám ezek a mély gondolatok, minden valódi tartalom ellenére is inkább szűkek, mint tágasak. Egy-egy felbukkanó tengerszem, még nem maga a tenger.

De szerencsére nem csak ennyi a könyv, s az írónő sem kizárólag intellektuális szócsőként használja a karaktereket, hanem életet lehel beléjük azzal, hogy a szellemes eszmefuttatások és monológok mellett teret ad az érzelmeknek és a tetteknek is. S ezzel megmenti meg a könyvet és a szereplőket az öncélúságtól.
Mert az intellektuális kiemelkedettség egyiküket sem teszi boldoggá, mivel azt pótszerként használják, amivel annak a fájdalmas tüneteit kezelik, hogy alig-alig kötődnek az élethez és az emberekhez.
Ahogy kibontakozik a történet, a zárt világukba behatoló idegennek köszönhetően mégis ráébrednek arra, hogy hogyan kerülhetnek egységbe önmagukkal. Ennek köszönhetően végre valódi örömmel fordulnak a világ felé, és mernek tenni is valamit, hogy boldogok legyenek.
S ennél többet senki sem tud tenni a világban lévő szépség felfedezéséért.

Sírni tudnék, annyira szerettem ezt a könyvet. Valószínűleg mindig a közelemben fogom tartani, hogy bármikor beleolvashassak. Humor, mély elgondolások, szokatlan szereplők és szituációk együttese. Kedvenc lett.
http://amadea.freeblog.hu/archives/2010/11/05/A_kamelias_holgyek/

Nagyon szépen indult, és igen felkeltette az érdeklődésemet, de a vége elromlott; pl. nem szeretem az ilyen Oscar-díj-átadó gálán felhangzó köszönetnyilvánításhoz hasonlító számadást tartalmazó névsorolvasást.
Nagyon jó ötleteket vetett fel az írónő, mégis olvasásom kezdetén nagyon hullámzott a könyvhöz való odafordulásom, egyszer be akartam csukni, és ki sem nyitni többé, máskor meg oldalakat olvastam fel a férjemnek hangosan…
Nagyon szépen használt szavak (bár amikor ilyeneket írok, mindig eszembe jut a fordító nem kis érdeme: Tótfalusi Ágnes kitűnő munkát végzett), nagyon szép stílus, az írónő nagyon szépen ír. Sok rész van benne, ami különösen tetszett.
Szóval nagyon jól indult a könyv, aztán a közepe után kicsit unalmassá vált; kicsit besokalltam, amikor megmagyarázta a cím jelentését; én nem szeretem az ennyire szájbarágós könyveket; zokon vettem, hogy az író annyira nem tekintett partnernek engem, az olvasót, hogy megengedte volna, az elmélázást. Szeretek én elgondolkozni a regényekben bizonyos dolgokon, és én megmagyarázni, kitalálni – még ha hibásan is hogy mi van a szavak mögött, sorok között.
És haragudtam a végéért, igazán nem (így) kellett volna: ezzel a temetőt idéző kántorbúcsúztatóval véget érnie – nekem nem illett a könyv eleganciájához. Merthogy az. Nagyon elegáns. A főszereplő munkájának közönségessége, hétköznapisága ellenére egyáltalán nincs híján az eleganciának. Nagyon tetszett Paloma, a kislány, aki elegánsan viseli az őt körülvevő kicsinyes, érték nélküli, nagyzoló világ falósejtjeinek támadását, elegánsan áll ellen, és még a francba is elegánsan tudja elküldeni undok nővérét. Egyébként képzeletemben pont olyannak képzeltem Palomát, mint az írónőt, amikor megpillantottam a neten egy fotón. Másik kedvencem Manuela, a portugál bejárónő, aki mindig elegánsan szervírozott, finomabbnál finomabb sütijeivel érkezett meg, és kifinomult stílusban magázódott egyetlen barátnőjével, Renéevel. Ezeket a részeket nagyon kedveltem. Nagyon szimpatikus volt Renée Lucienhez, a férjéhez fűződő szerelme: ahogyan tisztelettel visszaemlékezik rá. És nagyon elgondolkoztató, mit tehet az emberrel a kultúranélküliség vagy akár nevezzük gyökértelenségnek is – egy és ugyanaz. Talán, ha ezeken elgondolkoznánk manapság, kaphatnánk arra választ, hogy mi lehet az oka az oly sok csellengő, az élet értelmét nem találó gyereknek?

És aztán mi is ez? Egy felnőtt regény? Egy felnőtt mese? Egy meseregény felnőtteknek? Bármelyik is, tetszett, de elsősorban a stílus miatt, viszont a "hihetetlen és lehetetlen süniKért" elveszek egy csillagot. Nincs ilyen rejtőzködő tálentum, egy ilyen széles látókörű zseni, egy ennyire olvasott és kiművelt házvezetőnő – még Párizsban sem. És nincs ilyen tizenkét éves zseni kislány sem, akit ilyen mély lelki alapon foglalkoztatnak az élet problémái, hogy azok megoldatlansága láttán inkább az öngyilkosságot választaná – főleg nem egy gazdag elit család tagjaként felnövő gyerek. Nincs ilyen gazdag sem, ilyen jó lelkű gazdag, mint Kakuro, aki a többi gazdagtól ennyire kirívó viselkedést kezdeményezne, aki önkéntelenül felfigyelne a környezetében élő elesettekre (mert akkor, miért nem a hajléktalan?), és akinek ilyen jó orra, vagy ilyen éles szeme lenne a rejtőzködő, a csendesen meglapuló műveltségre. Kizárt.
Számomra most ezek miatt nem hiteles ez a regény, emiatt nem kaphat 5csillagot sem.
Mert ha igen, ha csak egy ilyen pozitív értelemben deviáns is akad, akkor én most nagyon megbuktam az élet iskolapadjában vizsgázva. De akár így, akár úgy is van, a könyvet el fogom még olvasni, mert megéri. Megéri elolvasni újra, amikor már a cselekmény másodlagos, amikor már jobban oda lehet figyelni a sorok közti gondolatokra… És hát nagy pozitívum, hogy benne van az igazság és a szépség keresése – ami számomra egyet jelent a kultúrával.
A végén is elgondolkozom sokszor – szegény Renéenek, aki bűntelenül élt, mért kell
azért a mosodai esetért azzal bűnhődni, hogy végül ugyanannak a mosodának a furgonja okozta a halálát?
A könyvet az „Olvasol és segítesz – Japánon” c. felhívás keretében vásároltam (http://moly.hu/bejegyzesek/olvasol-es-segitesz-japanon) és @msrados "Olvassuk el a japán akcióban vásárolt könyvünket!" c. eseményfelhívása keretében olvastam el.

Még hozzátenném, hogy idealisztikus, és általában optimista időszakaimban hiszem, ill. hinni szeretném, hogy mindenki számára eljön egy Ozu úr, aki mindenkiben meglátja a benne rejtőző sündisznót.
És azt is, hogy ha választani kellene a holland és itáliai festészet között én nem a holland mellett döntenék, és semmiképpen nem tenném Vermeert Michelangelo elé, pedig az előbbit is kedvelem…

Ez egy nagyon szerethető regény, a maga hibáival együtt. (@msrados, kifújhatod a levegőt.) :) Hogy milyen hibákra gondolok? Nekem elsősorban a 12 éves kislány naplója volt hihetetlen; nincs az a bakfis, bármilyen hiperintelligens legyen, aki így gondolkodik. Szerintem. Azzal együtt, hogy szerettem szinte minden mondatot, ami le volt írva a regényben. De talán azt jelzi, hogy öregszem, hogy sokkal inkább tudtam Renée-vel azonosulni, mint a kislánnyal, pedig életkorban pont a két narrátor között vagyok félúton. (Vagy ő van jobban megírva.) Különben nagyon nehéz volt nem @HAri-t látnom magam előtt, amikor Renée-ről olvastam, talán a je m'en fous-attitűd miatt. :)
Ami még zavart: Guillaume d'Ockham, az minimum Ockham Vilmos, de inkább Willam Ockham; a rejtélyes Augustin d'Hippone pedig nem más, mint Hippói Ágoston, vagy simán Szent Ágoston – ezeket illett volna lefordítani.
A filozofálás sok volt, igen, de jólesett. A franciák nagyon jól csinálják szerintem ezt a fajta könnyednek tűnő, mégis súlyos / súlyosnak tűnő, mégis könnyed köldöknézést.
Az feltűnt másnak is, hogy mindkét lánytestvér neve – Paloma meg Colombe – galambot jelent? :) Hülye szülők :)
A vége, az nem tetszett. Azt nem így akartam. Bár kicsit féltem a teljesen kifejlett, gavaldai léptékű hepiendtől, de ezt önkényesnek éreztem. Mint A nővérem húgánál pl. Azért összességében négyes, és megnézném a filmet is. Tótfalusi Ágnes nagyon szépen fordított, olyannyira, hogy az ő mondatai miatt megkívántam a mögöttük megbúvó eredeti sorokat is. Néha visszafordítgattam magamnak, és nagyon jól hangzott, de a szerzői változat még jobb lehet. :)
A kölcsönkönyvet köszönöm @pat-nak.

most már jobban értem, miért is szoknak rá a tinik a dohányzásra. nem, nem erről szól a könyv! de a séma ugyanaz: be akarsz illeszkedni, ezért másnak mutatod magad. olyannak, amilyennek lenned kellene nagy általánosságban mások szemében. persze a szüleid előtt nem mernél rágyújtani, hiszen csak 14 vagy. de a srácok közt ez a menő…

na ugyanez megy a könyvben is. otthon olvas, filmet néz, idegenek közt meg mint egy bamba cseléd, hebeg és habog és beszél butaságot. és gondol közben olyanokat, de olyanokat, hogy beleszédülök. ragyogó, briliáns, meg minden. szeretem.

Képzelj el egy történetet, ami bár elgondolkoztatóan szomorú, de mégis viccesen groteszkké teszi a nyelvezetben rejlő játékos ellentét a szituációval és a szereplőkkel.

A vége spoileres!
Képzelj el egy helyet, ahol a házmesternő, a konvencióknak megfelelő májszag és csoszogás mögé rejti intellektusát.
Képzelj bele egy családot, ahol a pénzszagot összekeverik az előkelőség visszafogottan patinás illatával, és jóadag sznobizmussal pótolják a vizionált magasságokból kilógó önhitüket .
Viszont kontrasztként a cseléd, veleszületett előkelőséggel és büszkeséggel végzi a munkáját, áll hozzá az élet minden apró dolgához, természetes eleganciával az embertársaihoz.
Képzeld oda azt a kislányt, aki a felszínesen működő családjától szenvedve halni készül, hogy ezzel lángoló felkilájtójelet rajzoljon a méregdrága merítettlapra felvázolt életkódexük cirádás margórjának kifutott végére, ám amíg megfelelő figyelemcsóvába nem ér az írásjel látványos fellobbantásához, addig is gondosan óvja a korát meghazudtoló, haikukba tömörített tisztánlátását.
Laknak ott kutyák, amiktől elvárják, hogy ösztönüket meghazudtolva úriemberként viselkedjenek (de az ebek ösztöneiket nem tagadva magasról szarnak erre), macskák, akik vagy az orosz irodalom ikonja előtti tisztelgést vagy csak egy modernkori totemállatot hivatottak betölteni gazdájuknál (de mindegyik csak enne és lustálkodna macskajellegének megfelelően).
Támasztják a ház falát hajléktalanok, akik éhezve, fázva, rongyokban, utcán élve felnéznek a magukat végtelen képmutatásuktól vezérelve, hajléktalannak divatosra maszkírozó gazdagokra.
Ide csöppen be a japán úriember, akinek viszont nincs sznobhályog a szemén és azonnal átlátja a valós lüktetést a felszín alatt. Már-már elhisszük, hogy az élet egy későn érő barack, de persze nincs hepiend, mert az élet nem kertészmese. A megkövesedett és féltve óvott felszínt áttörni több kell, mint egy kis bizalom és tiszteletsejt melege. Sajnos.

Hogy a csillagok mennyire megtévesztőek, akár az égen, akár könyvek mellett sorakoznak, az csak most esett le, amikor az adott 4 kapcsán szállodákra asszociáltam. Rögtön lejött, hogy néha mennyire más dolog élményt szerezni egy helyen, és más, hogy a hely egyébként milyen…
Szóval ez most 4, mert erősen hadakozott bennem az olvasás élménye (élményt szerezni egy helyen)- ami 5- és a jóval utána kezdődő gondolkodás a történetvezetésről (a hely egyébként milyen), aminek nem lett szép eredménye.
Azon töprengtem ugyanis, hogy miért nem tetszik a befejezés, biztos-e, hogy tökéletes giccs lett volna, ha az egymásra talált emberek nem így szakadnak szét…Nu, és itt megszólalt a vészcsengő, mert a jó történet egyértelmű dolog, a jól felépített karakterek nem cselekedetnek másként, haladnak az út közepe felé, vagy bárhová, ahol végzetük vár. És akkor bevillant Hamupipőke, és jöttek sorban az álruhás (fű-fa-virággá, állattá változott) királylányok és királyfiak és meséik…
Ami biztosnak látszik, hogy itt trükkös helyzet van, mert Hamupipőke azt mondja, hogy maga választotta a sorsát, teljesen egyértelmű döntéseket hozott, sőt még maga szórta be hamuval a fejét. Van egy aktív és kezdeményező királyfi és egy tevékeny tündér is, hogy a lány eljusson a bálba. El is jut, minden megy a maga útján. És akkor…akkor Hamupipőke egyszerűen elhappolja a végzetét egy olyan szereplőnek, aki hasonló tudatossággal és egyértelműséggel építgeti a maga sorsát- konkrétan sírfeliratát vési (oké, búcsúnaplót ír).
A megváltást (ha ez az), és a szándékolatlanságot (ami egyértelmű) csak akkor tudom komolyan venni, ha olyasmi veszik el így, ami tényleg veszhet, ami feláldozható- nem az ember, hanem az adott sors. Vagyis: ha Hamupipőke életének, a bálba való eljutásnak és a királyfival való találkozásnak az az értelme, hogy ez elvesszen és megmentsen valaki mást, akkor ez egy veszíthető sors. És emiatt egyértelmű nekem, ami már korábban is látszik, hogy Hamupipőke nem küzdött meg igazán a valódi alakjáért (királylány), nem a királyfiért és a másfajta életért. Inkább lökdösik-húzzák, és többet tudunk meg szellemi életéről (ami egyébként nagyon frappáns an megírt, izgalmas és csodásan je m’en fiche), mint azokról a nehézségekről, kétségekről, melyeket le kellett győznie ahhoz, hogy valóban elhagyhassa a kemencesutot és megmutassa magát. S ha ez igaz, akkor Hamupipőkét hiába öltöztették, vitték hintón a bálba, hiába lelte meg a hamuban a királyfi- halála annak a káposztaszagú, hajcsavarós, házmesterlakásos életnek a vége, amit maga épített fel tündérek és királyfik nélkül, a maga mostohájaként.
Lehet, hogy valamiféle útravalót kapott a kislány (legalább annyit, hogy menjen, ameddig mehet), de a legfontosabbat, ami a nehézségek legyőzéséhez kell, és amit a mesékből (csak onnan) tanulhat…az valahol ott maradt a véres aszfalton, amit az elrohanó autók pora estére szürkére mos…

Egy perce,hogy befejeztem…,asszem,elszívok egy cigit…

Csalódás volt. Helyenként jópofa, de gyakran szájbarágós, és a szereplőkből is sokszor inkább a szerző szól, mint saját maguk. Jó, tudjuk, hogy a posztmodern filozófia nem kis részben átverés, a felsőoktatásra meg ráférne egy reform Franciaországban csakúgy, mint Magyarországon, de ettől még az akadémikus bölcsészet itt elővezetett kollektív ekézése legalább olyan kínos. (Azt meg egyáltalán nem is értettem, mi a baj a patrisztikával. Olyan nagy tragédia, ha valaki patrisztikából akarja írni a doktoriját?)

Visszatérő téma a műveltség, de itt is helyenként csak a kínos feszengés töltött el – a szerző tucatszor kikel valamilyen nem-standard nyelvi, sőt helyesírási (!!!) forma ellen (hajrá nyelvtannácik), viszont a nyelvet, az írást és a helyesírást mint fogalmakat lazán keveri. Az számomra elég definiálatlan maradt, hogy a szerző szemében mitől lesz valaki művelt, azon kívül, hogy odavan Tolsztojért és jó a francia helyesírása. Most itt nem arra akarok kilyukadni, hogy mindennek elvágólag definiálva kell lenni, ez egy regény és nem matematika szigorlati tételsor, de a műveltség lenne végül is az egyik központi gondolata a könyvnek, vagy miaszösz.

Megjelenik az Egzotikus Távoli Országból Érkezett Titokzatos Idegen is, jaj, a 21. században?! Értem én, hogy Barbery japanofil, de ez is helyenként nagyon kínos volt. (Pluszpont viszont Taniguchiért :D ) Meg a csomó kis idegesítő apróság: a szerzőbe bele tudtam volna rúgni, amikor (kétszer is!) szitokszóként használta az autizmust. Azt hittem, ilyet csak magyar álliberális közírók szoktak csinálni, de nem.

Gyakran az volt az érzésem, hogy a szerző a saját maga által kiásott gödörbe esik bele. Nem hihetőek a szereplők, néhol pont ugyanazok a rettenetes cikiségek szólnak belőlük, mint a kipellengérezett ősgazdagokból. (Az autizmusért tényleg ütni-rúgni tudtam volna.) Pedig a témaválasztás jó lenne, a stílus könnyed – a könyv nagyon gyorsan olvasható – és így tovább. Sajnálom…

Próbálom megfogalmazni, miért is olyan jó ez a könyv,de a szavak elvesznek, mintha vizet markolnék. Szellemi utazásra hív a könyv; egyszerre engedi láttatni a dolgokat közelről, részleteiben és távolról, egészként. A látszólag teljesen átlagos házmesternő és egy fiatal lány naplóiba nyerhetünk bepillantást, mindketten nagyon okosak. Míg előbbi az átlagosság álcáját használja, utóbbi elkeserítő véleménnyel van a világról. Kettejük gondolatai segítségével elgondolkodunk életről, halálról és múlandóságról….
( Pluszpont az Elfújta a szél megemlítéséért, plusz emiatt még jobban el szeretném olvasni a Háború és béke és az Anna Karenina című könyveket. )