Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Világvége és a keményre főtt csodaország 430 csillagozás
A talányos című regény cselekménye két szálon fut. Páratlan és páros fejezetei talán egymásról mit sem tudva és egymás elébe vágva fonódnak össze, hogy minden fordulat a meglepetés erejével hasson. A krimiszerű stílusban megírt, szenvtelen, ironikus hangvételű „keményre főtt csodaország" indul előnnyel. Matematikus-numerátor főhősének nincs neve, noha az író az ő ürügyén mondja a magáét, miközben a csodaország mélységeibe és bonyolult, megtévesztő kalandokba sodorja őt. A „Világvége" a lélek elszivárgásának lírai története, amely az önmagukba visszatérő belső erővonalak mentén kering jövő, lélek, emlékek és akarat nélküli emberek társaságában. Csodaország hősét sorsa kíméletlenül tereli a párhuzamos világ felé, és kalandjai végén be is lép az ismeretlenbe. De hogy mi vár rá, az sejtelem marad. A filozófiai, történelmi, biológiai, régészeti esszébetétekkel váltakozó kalandtörténet Murakamira jellemző módon bővelkedik irodalmi illusztrációkban, zenei utalásokban, rejtelmes világában… (tovább)
Eredeti cím: 世界の終りとハードボイルド・ワンダーランド
Eredeti megjelenés éve: 1985
Enciklopédia 34
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 119
Most olvassa 54
Várólistára tette 252
Kívánságlistára tette 194
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
Hát igen, a nyitott mű. Bemész valahol, általában ahol beenged az író (van olyan is, aminek több bejárata van, pl. a Bevezetés a szépirodalomba ilyen), aztán a végén kijössz, sokmindent láttál és tapasztaltál, de az már rád van bízva, hogy ezzel mit kezdesz. Ez mégiscsak realistább, mint a realista regény, hiszen az élet (világ? vagy ilyesmi?) is pont ilyen. Na persze a szereplők (a regény/élet szereplői) is néha megmondják, mit gondolj, van, aki rád is erőszakolja, de attól mégis te alakítod az egészet. Ilyesmi ez a Murakami-remekmű is. Ami a cseles benne, hogy látszólag kerek történetet mesél (ami kettő történet, elvileg össze is van kapcsolva), kis sci-fi, kis Kafka, kaják, nők (persze itt sincsenek eget rengető szexjelenetek, sőt), kis kaland is van, meg hát feszültség is, amit egy ponyvától el is várunk. Ez nem ponyva, hanem szépirodalom. Posztmodern szépirodalom. A posztmodernek szerint (titkos társaság, Soros György pénzeli és a CEU-n tanultak, át tudnak változni Állítsukmegbrüsszelt-plakáttá is, ha veszélyben vannak), szóval a posztmodernek szerint nincs magasirodalom meg szórakoztató szemét, hanem azt mondják, hogy fene tudja. Van, aki Lakatos Leventét olvasva világosodik meg. (Mármint szerintük.) Mások meg Thomas Mannt olvasva is ugyanolyan sötét hülyék maradnak, mint amilyennek azokat gondolják, akik nem olvassák Thomas Mannt. Azért ebben van valami. A lektűr-ponyva-sémák azért jók, mert működnek, hatásuk van. Ezt a hatást aztán úgy használja az író, ahogy akarja (tudja). A szépirodalomban meg az a jó, hogy bármit csinálhat. Murakami, mint afféle Sorosbérenc posztmodern, a ponyvából meg a szépirodalomból összeszedi, ami szerinte jó, és így ír egy remekművet. Van itt mindenről szó: halál, tudat, tudattalan, őrült tudós, információháború (ez azért elég mellékes), árnyék, lélek, zene (harmonika és Bob Dylan), a női kövérség változatai (a jó kövérségtől a rossz kövérségig), meztelen 17 éves lányok (illetve csak egy), és persze sör meg whiskey. Nagy könyv, csak becsapósan könnyű olvasni. Ikerregény, kétszólamú fúga.
Miután a futós memoárjának köszönhetően alaposan megkedveltem Haruki urat, úgy voltam vele, hogy szeretnék mindent is elolvasni tőle, méghozzá a művek eredeti megjelenésének sorrendjében. Ez a kétarcú regény pedig immáron a negyedik a sorban – már amennyiben Hallgasd a szél dalát! / Flipper 1973 páros kiadását kettébontom –, s elmondhatom: az én szememben ez a pasas folyamatosan felül tudja magát múlni. Jól sejtettem, hogy érdemes lesz foglalkozni vele, mert barátságunk bizony olvasásról olvasásra egyre mélyebb lesz, mindig öröm beköltözni a könyveibe.
Ebben a hard-boiled krimibe oltott filozófiai és biológiai eszmefuttatásoktól, popkulturális és irodalmi utalásoktól sem mentes regényben tulajdonképpen rögtön két történetet is kapunk, melyek habár párhuzamosak, nem kimondottan találkoznak – legfeljebb a végtelenben. Újfent lenyűgözött, hogy egyszerű nyelvezettel, szinte banális és néha bizony kifejezetten személyes hétköznapi szituációkat kiragadva mennyire egyedi, utánozhatatlan és megbabonázó atmoszférát tud teremteni az ember, miközben egy pillanatra sem válik unalmassá amit és ahogyan ír, a névtelen szereplők helyébe pedig gyakorlatilag bárki odaképzelheti magát, hiába az énelbeszélés, a könyv (újfent) olyan kegyetlenül beránt, hogy egyből a magadénak érzed. Sodródsz az árral, leveted az árnyékod, aranyszín egyszarvúkat kergetsz vagy éppen Bob Dylant hallgatsz egy bérautóban: mindez akár Te is lehetsz, ahogy egy kis időre én is voltam, igen. Szólt a Duran Duran, elgondolkodtam Turgenyeven, zuhantam egyik évszakból a másikba és most már érteni vélem, mint mondott Aljosa A Karamazov-testvérekben.
Kevés olyan szerző van, akinél azt érzem, hogy nekem ír, Murakami viszont közéjük tartozik és az élmezőnyben lovagol (vagy fókaként vízilabdázik… mondjuk ez elég nagy képzavar, tudom, de hát hadd villogjak már azzal, hogy megjegyeztem egy képet a műből), én pedig nagyon sokszor és nagyon mélyeket sóhajtva kívántam azt – és minden bizonnyal fogom a jövőben is –, hogy bárcsak tudnék így és ilyeneket írni… Járulékos jelenségek: kedvenc, ajánlott, miegymás.
Ha új év, akkor aki ismer tudja, hogy Murakami Haruki következik. Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy együtt vágtunk neki a reményteli jövőnek. A japán szerző történetei éppen olyan ködösek, mint az újonnan elénk tárulkozó jövő. De számomra nem csak ködösek, hanem telve vannak tisztasággal és egyszerűséggel. Hallom közben a kis gonoszkodó belső hangomat, aki azt motyogja nekem,
„- Hogyan merészeled egyszerűnek nevezni ezt a gazdagon burjánzó szöveget, fantáziát, és irodalmi-zenei háttérrel megalapozott alkotást?”
Belátom, hogy van benne némi ellentmondás, de mégis muszáj ezt az egyszerűséget is hangsúlyoznom, mert pont ez az, amibe olyan jó belemerítkezni mindig, de legfőképp január elsején.
A világvége és a keményre főtt csodaország két egymás mellett futó szálból komponált regény. Az egymást követő páros-páratlan fejezetek a történet előrehaladtával fokozzák az olvasóban az érzést, hogy a két szál össze fog kapcsolódni. Így elolvasás után én még inkább egy Möbiusz-szalagnak tartom a cselekményt, mely soha nem is vált el, csak a találkozásuk volt előlünk leplezve.
Mivel a páratlan fejezetek A keményre főtt csodaországban játszódnak, így óhatatlanul is azt a szálat tartjuk az események fővonalának, egyébként is cselekményében fordulatosabb, terjedelmében és kidolgozottságában is részletesebb.
„A keményre főtt csodaországban” mindenki névtelen, az esemény középpontjában egy harmincöt éves, matematikus numerátor áll, aki egy félig illegális feladattal van megbízva. A világra vonatkozó titkosított adatokat kell még egy magasabb szinten elbújtatnia, úgy nevezett keveréseket kell végrehajtania. A vele szemben álló erők a Rendszer és a szemiotikusok, meg valamiféle setétek. Ebben a világban a legfőbb érték az információ, azért harcol mindenki, s az ütközetben a tettlegességtől sem riadnak vissza a felek.
Közben a „Világvégén” sokkal csendesebben telnek a napok. A fallal körülvett városban furcsa, megmagyarázhatatlan törvények uralkodnak, ezeknek az okait nem is igazán tudjuk meg. A szereplők itt is név nélkül szerepelnek, jelenlétük sokkal éteribb, megfoghatatlan. Ezen oldalon is egy férfi a főszereplő, akiről leválasztották az árnyékát, és új helyzetével nem igazán tud megbékélni. Foglalkozása hasonlóan furcsa, mint csodaországi párjáé, koponyákból kell érintéssel adatokat kiolvasnia.
A két történet tele van szimbólummal, szabad kezet kapunk ezeknek az értelmezésében.
Murakami Haruki most sem szakít a rá jellemző mágikus-realisztikus ábrázolással. A két valóság összemosása ez alkalommal is mesterien sikerült neki. Amikor már épp képesek lennénk belekapaszkodni valami érthető vonalba, akkor odadob elénk egy sugárzó unikornis koponyát, vagy jelzőmorzsául szolgáló gemkapcsokkal hinti meg a földet. Közben, mint mindig, most is végig ott lüktet a zene, Bob Marleytól a Duran Duranon át, a Brandenburgi versenyig ezer árnyalatban.
Egyet értek @Olympia_Chavez moly M.C.Escher párhuzamával, nagyon találó.
Minden Murakami olvasás után megállapítom, hogy minket egymásnak teremtettek. Pillanatok alatt benne vagyok a történetben. Nem vagyok szereplője, csak ott megyek szépen egy lépéssel mögöttük. Figyelem őket. Nem bírálok, nem értékelem a cselekedeteiket. Egyszerűen ott vagyok, mint az árnyék. Az első pillanattól úgy is ragaszkodom hozzájuk, mint az árnyék az emberhez. Aztán ahogy egyre feljebb megy a nap úgy kerülök közelebb, hogy végül egybe is olvadjunk. spoiler Murakami ezen könyvében kevesebb a misztikum és több a logika. A racionalitástól azért most is elég messze áll. spoiler Mint minden könyve, ez is tudattágító. Számomra legalábbis mindig ad egy új perspektívát a dolgok vizsgálatához. Hiába hasonló az írásainak a szisztémája, mindegyikben lapul valami amitől egyedi lesz. Tényleg nem tudom megunni.
Van ez a szerkezet bennünk. Agynak neveztük el. Ami elég érdekes elnevezés, mert én inkább diónak hívnám, ha már az ember a környezetéből ismert dolgokból veszi a neveket. Szóval ez az agy áll két félből. A két fél összeköttetése meg ki tudja milyen, szoros, laza, összekuszált, tökéletes. Ki tudja miért, más más funkciókat tölt be az ember tevékenységében a két félteke. Aztán vannak egyéb kiszögelések, melyek itt annyiban jelentéktelenek, hogy ez a könyv főként dualista. Mindenféle szinten beleszőtte a két tudati állapotot. Két történetben haladunk a semmi felé. A felszín és ami alatta van. De a felszínen sokat járunk alant és az alattiban sokat lélegzünk a felszínen. Aminek érthetetlennek és bonyolultnak kell lennie, sima és rendszerezett, teremtett, aminek rendszerezettnek és érthetőnek, az agyonkuszált és össze-vissza. Lebegő karakterek, nevek nincsenek, megfoghatatlan mindenki, csak egy adott pillanatban létezik, aztán már egy másik a következőben. Hiába tudunk meg a múltról információkat, nem teszik keménnyé és élővé a figurákat. De ez nem hiányossága a könyvnek, ez így pont jó, pont illik a képbe. Számomra sokkal inkább lélekboncasztal, mint információs társadalomban vájkáló. A szál ahol a két cég közti verseny van okozza hősünk bonyodalmait, mégis minden távolságot tart. A setétek is csak a képzeletünkben élnek, nem tudni, hogy vannak, vagy a gyermeki rettegés a sötétben alkotja meg őket. lényegében semmiről nem tudunk semmit és jól érezzük magunkat. Hülye állat az ember, egész életében kerget ideálokat, rohangál, kaparja a falat, szenved, vihog, küzd, feladja. Közben azt gondolja, hogy igen, fontos, ő nagyon fontos. Fityiszt az orrunkra. A véletlen, ami nem létezik csettint egyet és hopp, mint Alice, már összementünk, nézd, most hatalmasak lettünk. Ténylegesen beleszólhat-e az ember abba, ami a felszíne alatt létezik, megépítheti-e az önmaga tudatalattiját, értelme mennyi van. Álmodom dolgokat, amikről fogalmam sincs hogy ötlöttek fel bennem. Érdekes szerkezet a dió.
Igen, továbbra is szeretem ezt a japán írót, aki egész európaiul, meg amerikaiul ír, de azért mindig kilógatja a lólábát a japánságának.
(Van benne egy ordítói hiba, összekeverte az italokat, Az ITALOKAT! szörnyű)
KEDVENC
Amikor Muirakami Haruki könyveire gondolok, erre a regényre gondolok a legnagyobb szeretettel.
Tavaly az én Top5-ben volt az 1Q84..
Ezek után nagyon nehéz hasonló szenzációs és világrengető könyvet kapni ugyanattól. Bár most jut eszembe,valakinek sikerül.
Akkor talán Murakami bácsi nem tud többet adni nekem. Azt érzem kidolgozott egy receptet az íráshoz,és próbál ugyanazokkal játszani, ez már kiszámítható és unalmas. Legyen fiatal lány helyett inkább fiatal fiú a szerető,magányos férfi helyett családos nő a főhős,ne beszéljen annyit a pisiléséről.
Az információs háborúját fel nem foghatattam, kínaiul (japánul) volt, hülye vagyok a matekhoz.
Egy pozitívat kap bármikor: az irodalmi vonatkozások mindig jók, nyilván olvasott ember írta.
„…olyan hülyén hangzik az egész, hogy még nem tudtam megemészteni.” (394. oldal)
Valahogy én is ezt érzem a történettel kapcsolatban.
A történet, amibe belekezdünk pont úgy néz ki a kezdet kezdetén, mint egy Escher litográfia*. Szürke, szögletes, de aprólékos és azonnal igénybe veszi, sőt megállás nélkül ingerli az olvasó fantáziáját. Majd a cselekmény előrehaladtával kicsit oldalra lépünk ettől a képtől, amitől az egész háromdimenziósra vált és már nem csak sejtjük, hanem látjuk a mélységeit, elveszünk benne, kapukon haladunk át és kíváncsian kutatjuk az elénk táruló útvonalakat.
A történet párhuzamosan, két szálon fut. Az egyik az elképzelt jövőben, tele izgalommal és kalanddal, a másik pedig egy tájleírásokban gazdag, steril és homályos, de ugyancsak fantáziavilágban. De miként kapcsolódik össze ez a két történet? Mi a közös bennük? Na ezt a poént nem lövöm le, arra várjon szépen mindenki a könyv kb. közepéig, onnan már egészen jól sejthető, ha nem egyenesen tudható a válasz a kérdésre.
Főhősünk a matematikusoknak egy különleges csoportjához tartozik. Gyakorlatilag egy élő program, aki az információért folyó harcban a Rendszer embereként, egy speciális eljárás révén kódol, adatot ment, dekódol. Majd épp ez a speciális szerepkör hozza meg számára élete nagy fordulatát. Élő ember, e világi hívságokkal, – mondom ezt annak ellenére, hogy az embereknek azt a kimért, hideg, minimalista ágát képviseli, akiknél az érzések csak kis mértékben, alig nyilvánulnak meg. Azt hiszem filmeken találkozni leggyakrabban ezzel a karakterrel, valahol a szociopata és a zseni szerepkör között félúton. Viszont az érzelemmentes attitűdöt kompenzálandó, imádni való ironikus humora, mely időről időre oldja és színezi ezt a fura térbeli képet.
Egészen a történet végéig nem tűnt fel, hogy nincsenek nevek az elbeszélésben. Emiatt persze azt gondolhatnánk, hogy idegen és hűvös, távolságtartó lesz a mű hangvétele, ami részben igaz is, de annál ez a történet sokkal mélyebb, mintsem ilyen apróságokat igényelhetnénk. No meg, nem is a karaktereken van itt a hangsúly, hanem a mondanivalón, a célon, ami felé tartunk. Ezen pedig aztán lehet jókat elmélkedni, hogy mi mit tennénk a főhős helyében, Jung bácsi pedig minden bizonnyal bajuszkáját simogatva mondana rólunk diagnózist.
Murakamit könnyű olvasni és nem olyan nehéz megérteni, ha az olvasó elfogadja azt, hogy nem kell mindenre magyarázatot találni, ha kilépünk a racionalitásból. Elgondolkodtat és bezár egy esős, fagyos, szürke és csupasz világba, hogy aztán kinyissa számunkra azt az ismeretlen és elfojtott világot, ami bennünk van.
Népszerű idézetek
Kinek ez, kinek az. Ettől érdekes a világ. Nem igaz?
33. oldal, Harmadik fejezet - A keményre főtt csodaország – Esőköpeny, Setétek, Átmosás
A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.
63. oldal
Tudod, milyen az, amikor sötét, hideg magányban azt szeretnéd, hogy megöleljenek, de nincsen senki?
297. oldal
Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltoztathatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó szélcsendes éjszakákon.
A könyvtár sem olyan már, mint régen. Talán csak álmodtam, hogy egykor a kölcsönzőcédulát a könyv tasakjába rakosgatták. Gyermekkoromban szerettem nézni, ahogy a kölcsönzőjegyemen sorakoztak a bélyegzővel benyomott dátumok.
93. oldal
– Gyanítom, hogy beleszerettél a könyvtárosnőbe. Nem mintha faggatni akarnálak, de miért is ne kérdezhetném meg. Hiszen mindig ott van a közeledben. Lázálmodban is róla beszéltél. No nem szégyen az. A fiatalság már csak ilyen. Akárkibe képes beleszeretni.
217. oldal
– A könyvtár olyan békés hely. Ott a rengeteg könyv, az emberek egyszerűen csak jönnek és olvasnak. Előttük az információ, senki sem töri magát érte.
– Bárcsak én is könyvtáros lettem volna – sóhajtottam fel. Tényleg, annak kellett volna lennem.
422. oldal, Harmincötödik fejezet
Említett könyvek
- Albert Camus: Közöny
- Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
- Joseph Conrad: Lord Jim
- Stendhal: Vörös és fekete
Hasonló könyvek címkék alapján
- S. A. Locryn: Gyufaláng 94% ·
Összehasonlítás - Carlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságában 92% ·
Összehasonlítás - Mark Helprin: Téli mese 79% ·
Összehasonlítás - Tomcsik Nóra: Tél Berlinben 96% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen 94% ·
Összehasonlítás - Erich Kästner: Három ember a hóban 93% ·
Összehasonlítás - David Benioff: Tolvajok tele 93% ·
Összehasonlítás - Richard Paul Evans: Kegyelem 94% ·
Összehasonlítás - Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája 91% ·
Összehasonlítás - Gárdos Péter: Hajnali láz 90% ·
Összehasonlítás