!

Norvég erdő 289 csillagozás

Murakami Haruki: Norvég erdő

A Beatles Norvég erdő című legendás dala Toruban felidézi az első szerelem emlékét, azt az időszakot, amikor beleszeret elvesztett barátja szerelmébe, Naokóba. Egyszeriben visszacsöppen a húsz évvel korábbi Tokióban töltött diákéveibe, abba az életbe, amelyet viharos barátságok, szeszélyes fellángolások és szakítások, alkalmi szeretkezések, érzelmi zűrzavarok, veszteségek és beteljesületlen vágyakozások tettek emlékezetessé. Újraéli a találkozást a szókimondó, öntörvényű lánnyal, Midorival is, aki a felnőtté válás határán arra késztette, hogy válasszon múlt és jövő között. Könnyednek tűnő, rafinált történetében Murakami megidézi az 1960-as évek diáklázadásainak hangulatát, a szabad szerelem, a nagy ivászatok, az élvezetek kamaszos, provokatív hajszolásának popzenés világát. Ám a felszín alatt leheletfinom érzékenységgel ír életről, halálról, és a felnőtté válás mélypontjai és magaslatai közt hányódó fiatalság sebezhetőségéről.

Eredeti megjelenés éve: 1987


Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Midori · Kommandós · Vatanabe Toru


Hirdetés

Kedvencelte 79

Most olvassa 34

Várólistára tette 181

Kívánságlistára tette 131

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

+
>!
Nita_Könyvgalaxis P

Vasárnap nem húzom meg a csavarokat.

Nem erről szól az élet? Minden nap elővesszük a csavarhúzót, mert ki kell tartani. Ki kell tartani a suli miatt, a munka miatt, a család, a barátok, a szerelem, az ismerősök, a haza, a világ miatt. Harcolni kell, hogy elfogadjanak, és hogy te is el tudj fogadni másokat.

De mi van azokkal, akiknél meglazul egy csavar, vagy nem teljesen ott vagy úgy áll, ahogy kéne? Hol van nekik helyük a világunkban? Talán ha több olyan hely lenne, mint az Ami Szálló, ők sem éreznék magukat olyan számkivetettnek. Vagy akkor is megmaradna az az érzés, hogy ők mások?

Persze a Norvég erdő nem csak erről, hanem rengeteg más dologról is szól. Élet, halál és mindaz, ami ezek között van. Mindez úgy elmesélve, hogy az ember végig otthon tudja érezni magát a könyvben, annak nem túl vidám hangulata ellenére is.

Néha én sem húzom meg a csavarokat. Hogy olyankor vagyok-e leginkább önmagam, vagy akkor kerülök legtávolabb attól, aki vagyok, nem tudom. Amit biztosan tudok: olvasni fogok még Murakamit.

4 hozzászólás
+
>!
pat

Kicsit féltem ettől a könyvtől, mert ebben ugye nincs semmi murakamis furcsaság. Ez csak egy szimpla szerelmi történet. Én pedig azt hittem eddig, Murakamit a történetek murakamis furcsaságaiért szeretem főként.
Hát tévedtem. Murakamit én a stílusáért szeretem. A hangulatáért. A végtelenségéért. Az erőteljes, finom, pontos, mégsem agyonrészletezett leírásaiért. A főhőseiért. (Aki legtöbbször persze ugyanaz. Csak a neve más. Vagy nincs neki. De van macskája. Vagy kútja.) A nőalakjai tusrajzot idéző finomságáért. A tudatosan megélt pillanataiért. A mindennapok költészetéért.
Túl részletes a mindennapok leírása? Mikor olvasom, sosem érzem, hogy ez baj, vagy hogy egyáltalán lehetne máshogy is írni. Tőlem akár köteteket szentelhetne a sushi készítésének is (vagy a futásnak :P).
Túl szókimondó szex dolgában? Szerintem csak pontosan úgy ír arról is, mint minden egyéb tevékenységről, teljesen természetesen, ahogy valóban történnek a dolgok. Na igen, már Andzsin-szan is észrevette, hogy ezek a japánok máshogy viszonyulnak a párnázáshoz. :)
További kifogásaim (cselekmény sincs benne, a szerelmi történet ráadásul háromszöges, szomorú dolgok történnek gyakran) sem zavartak. Nagyon szerettem, és úgy szeretném tudni, hogyan volt tovább…

6 hozzászólás
+
>!
ÁrnyékVirág

Finom és aprólékos, mint egy japán tusrajz. Áttetsző, megfoghatatlan szomorúság lengi át, mint Tokiót a köd. És ahogy fogynak az oldalak, és a szereplők egyre inkább a felszínre tör a kérdés, amire végül nem érkezik válasz: miért ilyen végzetesen magányosak a szereplők, mind, egytől egyig, akkor is, amikor együtt vannak, mikor szeretkeznek, alkoholt vedelnek, vagy az éjszakát járják, kalandokat keresvén, amelyek egy pillanatra elhallgattatják a belsejükben dübörgő kétségbeesést?
A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdéseket tesz fel, képeket villant meg előttünk, dalokat, hangulatokat. Nem szippant be, hanem inkább lassan magába húz, elhalványít, elmos, beleolvaszt a történetbe. És nem ellenkezem, hanem hagyom magam. Nem lehet ellenállni, mikor olyan mondatok hálóznak be, mint:
„Hallgatása olyan volt, mint eső néma hullása a frissen nyírt fűre.”

+
>!
zanni

Nekem fel sem tűnt volna, hogy sok a mindennapi cselekvés leírása, ha itt nem panaszkodik rá annyi ember. Szerintem egyrészt hozzá tartozhat egy regényhez ez, másrészt érdekes (mondjuk nekem nagyon érdekes volt, hogy miket esznek a japánok). Meg nem attól irodalom valami, hogy nem csak a puszta tényeket közli, amik alapvetően lényegesek? Nem értem, hogy lehet ez zavaró egy regényben. Akkor pl. minek leírni egy ember lelki vívódását, vagy gondolatait? Az is felesleges?
Egyébként engem magával ragadott teljesen, attól függetlenül, hogy mielőtt elkezdtem olvasni, megnéztem a filmet.

7 hozzászólás
+
>!
Emerencia P

Az első könyvem Murakami Haruki írásaiból. Ami megfogott benne, az a stílusa, szép kifejező eszközei. Bámulatosan bánik a szavakkal, elképesztő hatással bír. Ritkán lehet ilyen szépen megírt történetet olvasni. Nincs összehasonlítási alapom a többi művével , igazán egy könyv alapján nem ítélkezek, de ebből az egyből is vannak észrevételeim. Ami tetszett ,az a lehelet finom érzékenység, filozófia ,ami áradt a történetből,egyszerű élethelyzeteket tárt elénk, szépen letisztult cselekménnyel. A bajom a karakterekkel volt. Vatanabe szimpatikus jelleme ellenére sem volt elég reális és életszerű.Ugyanígy Naoko sem . A történetben az öngyilkosságok eltúlzott száma utópisztikusnak hatott.A legjobban sikerült karakter Midorié, ő tűnt a legéletszerűbbnek.Összességében tetszett, meghozta a kedvemet a többi történetéhez.

11 hozzászólás
+
>!
Youditta 

Elolvasom,mert kell egy kihíváshoz…gondoltam én…Hm.
Ez a könyv varázslatos,gyönyörű, letehetetlen.. azonnal még nekem Harukit. Teljesen beszippantott a hangulat,az írásmód,a korszak és Japán. Amit ki más tudna megmutatni,mint egy japán író? Nincsenek szavak rá, hogy mennyire le vagyok nyűgözve.

Javaslatom a következő: Mindenki adjon egy esélyt Harukinak! Pont!

6 hozzászólás
+
>!
fezer

Kicsit féltem ettől a Murakamitól, mert úgy tűnt elsőre, hogy talán ez a legmegosztóbb regénye mind közül: van, aki imádja, van, aki felhúzza magát rajta. Hát én úgy tűnik, hogy a rajongók táborát gyarapítom.
Elsőnek is fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy zavar e az MH-regényekben, hogy lényegében minden hőse akár ugyanaz a személy is lehetne, mintha csak a nevük változna, illetve mindegyik regényében – hol erősebben, hol kevésbé erőteljesen – ugyanazokkal a szimbólumokkal dolgozik. Az egyik énem fellázad – aki elvárja egy írótól, hogy mindig képes legyen megújulni, és újat mutatni az olvasóinak –, de ezt elnyomja a másik felem, aki imád az MH-regényekben elmerülni, átvenni a ritmust, és bármeddig képes lenne elolvasni ezeket a történeteket, melyek tökéletesen beszippantják és megszüntetik számára a külvilágot. Számomra pont ezt a hatást erősíti a rengeteg rutinszerű cselekvés leírása is, sőt, ha néhol elmarad, már hiányzik is, mert egy ritmust ad a könyveknek, ami nálam csak fokozza a beszippantás-hatást. Szóval a végeredmény az lesz, hogy nem, nem zavar a regényeinek azonos hangulata, és igényem van még sok Murakami Haruki regényre, mert még mindig nem untam meg őket!
És akkor konkrétan erről a könyvről:
Még sose olvastam ennyire depressziós Murakamit, ugyan minden könyvében kiemelt szerepet kap a magány és az elidegenedés, de itt a depresszió nagyon mély bugyraiba szállunk alá, és csak kevésen múlik, h a főhőse ne adja át magát neki teljesen. Még egyik könyve sem volt rám ilyen erőteljes hatással, mint a Norvég erdő. (Bár én nem voltam elég stílusos és nem Beatlest hallgattam alatta, csak Norah Jonest, azért utólag pótoltam ezt a hiányosságot természetesen.)
A fentiekből következik, hogy a sokak által vitatott befejezéssel én maradéktalanul meg vagyok elégedve: számomra az előtte lévő pár száz oldalból egyenesen ez a vég következett, és örültem, h nem lett ennél is sötétebb a lezárás.

8 hozzászólás
+
>!
Goofry

Ó anyám! – Micsoda becsületes, tiszta nyelvezetű, őszinte hozzám-állású és az Élethez szinte már eszményi igazsággal közelítő könyv! Ilyen lenne hát Murakami Haruki? Első találkozásra nagyon úgy tűnik…
… bár nekem az a személyes véleményem, hogy a szabadszájú szókimondással csínján kell bánni az irodalom szent falai között, mert ha kimondatunk minden egyes lehetséges szót egy történet szereplőivel, akkor a berkeken belül az olvasó számára már nem marad semmi. És hát nem cikis ez így? Mert az őszinteség és a jelentéktelen szószátyárság az kettő. Vagy nem így van? Mindenesetre fura dolog ez egy japán írótól, én inkább valami szimbolikus és allegorikus írásmesterséget mutató stílust vártam volna. De az is lehet, hogy ez ügyben túlságosan feszesre vannak húzva a csavarjaim… amennyi tudatmódosító szesz lefolyt ott a betűsorok mentén azokon száraz gigákon, talán nekem sem ártana bevernem egy anti-depi „csavarhúzó”-t. – Á, hagyjuk amúgy sincs ma vasárnap, amikor lazák lehetnének a csavarjaim…
Mondjuk, azért túl sok(k) volt nekem a harakiri! – Ügyes dolog ez? Miért kell megölni egy rakás szereplőt, ha nem muszáj(?) – Persze, persze hisz ez mégis csak egy japán regény, igaz-e „Harakiri” Haruki san?! …
…nah, nem volt rossz!
Peace!

4 hozzászólás
+
>!
csartak MP

Az eddig olvasott Murakami könyveim közül talán ez a legkevésbé szimbólikus és elrugaszkodott, nyoma sincs a Kafkában vagy a Kurblimadárban megjelenő elvont tér és idősíkoknak, illetve misztikumnak, a váratlan, nem odaillő helyzeteknek, furcsa alakoknak. Ellenben nagyobb teret kap a hétköznapok aprólékos leírása, itt még úgy tűnik annak is jelentősége van, milyen ételt fogyasztott el a szereplő. (bár ez a többi könyvére is igaz) És ez nem zavaró. Szomorú regény ez, a múlt távoli mocsarába húz vissza minket, elfeledett érzések, emlékek elevenednek meg. Akik szeretnek a múlton rágódni, visszaemlékezni, azoknak ajánlom. A könyv első felét jobban szerettem, talán annak a hangulata jobban megfogott, a vége felé fárasztóbb lett.

13 hozzászólás
+
>!
spinakker

Minden grafomániám ellenére most nem tudok sokat írni a könyvről. Tetszett és megérintett, de valahogy ennyiben ki is merült, nem volt katartikus élmény. Nem tudom, hogy ez a szöveg vagy az én hibám-e. Az biztos, hogy pár évvel korábban kellett volna olvasnom, akkor jobban átéreztem volna.
Régen olvastam ilyen „egyszerű” könyvet – mármint, nincsenek ravasz irodalmi megoldások, sem a helyszín, sem az idő, sem a cselekmény nem különleges, hanem hétköznapi, természetes szereplők és történet. Jó volt megint ilyet olvasni, könnyen el tudtam merülni benne.
Vatanabéban sokszor saját magamra ismertem, és rengeteg helyzet is ismerős volt. Tetszik, hogy V milyen őszintén és természetesen beszélget mindenkivel, ítélkezés és tolakodás nélkül. Persze vannak vonások, amik nem tetszenek, pl. hogy sokszor milyen dühítően figyelmetlen és érzéketlen. Egy ideig hihető, de van, amikor már irreális túlzásba esik. Leginkább Naoko kapcsán. Ez a szál amúgy sem tetszett, sőt, frusztrált. Nem lehet megtudni, hogy mégis miért szenveleg ennyire ez a kettő szereplő, és mégis mi a franc van köztük, csak annyi van, hogy az egyik lassan leépül (de hogy miért és pontosan hogyan, nincs megmagyarázva), és mind a kettő vár a másikra. De bármilyen random emberrel több párbeszéd van leírva, mint N és V között.
Rengeteg szex és halál van benne, amikkel önmagukban nem lenne gondom, de túlságosan sok van, és jó párszor indokolatlanok vagy öncélúak.
Nincsenek nagy katarzisok vagy nagy drámák (legalább is V életében – másokkal viszont történnek szörnyű dolgok), csak folyik az élet – az viszont nagyon melankolikusan. És szomorú voltam, amiért ez a sok ember (egy két kivételtől) képtelen kifejezni a gondolatait, érzelmeiket, meg amiért képtelenek másokra gondolni.

Még annyi, hogy a vége érthetetlen, de a rossz magyar fordítás miatt. Angolul máris érthető, sőt, nagyon szép, szimbolikus jelentést kap.


Népszerű idézetek

+
>!
Kahoko

A kedvenc könyveimet újra és újra elolvastam, néha csukott szemmel beszívtam ismerős illatukat. Elég volt ez az illat, a könyvek lapjainak érintése, hogy boldognak érezzem magam.

48. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · illat · könyv
+
>!
csartak MP

Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?
– Mondd.
– Soha ne sajnáld magad. Csak az idióták azok, akik sajnálják magukat.
– Majd észben tartom – ígértem.

347. oldal

7 hozzászólás
+
>!
Lahara SP

Pontosan az tesz minket normálissá, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk normálisak.

215. oldal

Kapcsolódó szócikkek: normalitás
+
>!
Goofry

Ezeknek az egyetemistáknak a nagy része szélhámos. Majd összeszarják magukat, nehogy valaki rájöjjön, hogy tulajdonképpen semmit sem tudnak.

260. oldal

2 hozzászólás
+
>!
Enola87

– Nem mintha nem hinnék a kortárs irodalomban, de nem akarom olyan könyvekre fecsérelni a drága időmet, amelyek még nem estek át az idő próbáján. Az élet túl rövid.
– Milyen írókat szeretsz? – kérdeztem.
– Balzac, Dante, Joseph Conrad, Dickens – válaszolt habozás nélkül.
– Nem éppen divatos írók.
– Pont ezért olvasom őket. Ha azt olvasnám, amit a többi ember, gondolkodni is csak úgy tudnék, mint ők. Az a vidékieknek meg a földhözragadtaknak való. Rendes ember szégyellené az ilyen viselkedést.

50. oldal

12 hozzászólás
+
>!
anémone P

Ha nem értesz meg, hogyan mondhatod akkor, hogy majd vigyázol rám?

14. oldal

1 hozzászólás
+
>!
Kahoko

Ha az ember hazudik valamiről, akkor azzal együtt egy csomó mindenről szintén hazudni kell, hogy alátámassza az eredeti hazugságot.

3 hozzászólás
+
>!
Kahoko

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

371. oldal

+
>!
zsannaj

– Nagyon kedvellek, Midori.
– Mennyire kedvelsz?
– Mint egy tavaszi macit.
– Tavaszi macit? – Megint felemelte a fejét. – Az meg mi, a tavaszi maci?
– Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: „Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?” Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
– Isteni!
– Hát ennyire kedvellek.

+
>!
Sli P

– Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

362. oldal, 10. fejezet (Geopen, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: élet · Midori · sütemény

Hasonló könyvek címkék alapján