Kafka a tengerparton 87% 252 csillagozás

Úgy érzem magam, mint a padból kieső diák, aki csak jelentkezik, de mindenki elmondja előtte, amit akar. És mire sorra kerül, már mindent elmondtak. Na itt is ez áll fenn. Ha visszamennék az időben, mondjuk 3 évvel, regisztrálnék a molyra, gyorsan összeszedném jegyzeteimet Bényei Tamás – Apokrif iratok c. könyvéből (ami nem könnyed olvasmány a mágikus realizmusról), magammal vinném kinyomtatva az eddigi értékeléseket, (amik ugye a múltban még nem léteztek) és szépen én írnám le ezeket az okos gondolatokat, pl. a regény narratív logikája és az álmok természete között, vagy a mű Oidipusz- és más irodalmi párhuzamait vagy szimbólumkészletét.
De mivel ezek már itt le vannak írva, időgépem sincs (és nem is egy mágikus realista regény lapjairól jöttem le, így nem tudok időgép-esőt előidézni), marad az egyetlen személyes, saját benyomásom: ez a regény úgy össze van rakva, ahogy kell.
Szinte üresjáratoktól mentes, fénysebességgel lehet lapozni, csodálkozni, nevetni, szexuális izgalomba jönni, elszörnyedni. És persze élvezni az író fantázia magasfokú működését. A párhuzamos szerkesztés is érdekes (bár nem egyedülálló) megoldás. A könyv első felében a Tamura Kafka vonal érdekelt jobban, majd a Nakatás fejezetek, végül már mindkettő nagyon érdekes volt, és mindenkit megszerettem. Ehhez persze kellett az az írói fogás is, ahogy a két vonalat egybefonta. Sajnos vagy nem, de sok kérdés nyitott maradt és nem kaptunk megnyugtató válaszokat. De a (poszt)posztmodern korban még elvárunk ilyet bárkitől is?

Olyan ez a könyv, mint egy álom. Amikor benne vagyok, akkor egyértelmű, de amikor meg akarom fogni a logikáját, akkor kifolyik az ujjaim közül, mint a víz, elborít és elringat.
Tele van szimbólumokkal, jelképekkel, utalásokkal és ezek a rétegein keresztül oda-vissza vándorolnak. Mintha a könyv egyik része közvetlenül a tudatalattimhoz szólna. Olvastam, nem értettem, de mégis és ez az egész teljesen természetes.
A történetben semmi nem az aminek látszik, semmi nem egyértelmű vagy logikus, nincs eleje vagy vége, nem ad válaszokat, de talán még kérdései sincsenek. Mint egy varázslatos álom.
Már a gyönyörű szövege miatt is megéri elolvasni.

Hülye vagyok én, hogy eddig nem olvastam Murakamit.
Kevés olyan könyv van, amire szívvel, lélekkel, aggyal, továbbá zsigerből megadom az öt csillagot.
Kevés olyan könyv van, ahol minden nézőpontváltásnál először elszomorodtam és hiányérzetem volt egy pillanatra, aztán nagyon megörültem, hogy végre olvashatok a másik társaságról. Kizárólag fejezetek közben voltam képes letenni. Rendszerint késő éjszaka.
Kevés olyan könyv van, ahol a véres vagy szexes jelenetek egyáltalán nem gusztustalanok és visszatetszőek, mert a helyükön vannak, értelmük, önmagukon túlmutató jelentésük van.
Kevés olyan könyv van, aminek az összes szereplője ennyire kidolgozott, egyéni, ráadásul többnyire nagyon kedves és szerethető. Nakatát, Hosinókámat, Kafkát, Szaeki assszonyt, Johnny Walkert, Sanders ezredest, Ócuka urat és a többieket még jó sokáig nem fogom elfelejteni. (Csak a hülye japán nevüket.)
Kevés olyan könyv van, ami ilyen gyönyörűen metaforás-jelképes, viszont remek humora van, ellenben a cselekménye csak önmagában is megállná a helyét.
Ahol a bal agyféltekém méltatlankodott, hogy ennek kérem mi értelme, ott a jobb agyféltekém sikítozva csápolt, hogy ez most neki szól, és neki tetszik, és nem kell mindent érteni. Álomlogika, ugyebár.
(Aki eztán leponyvázza, annak velem gyűlik meg a baja! :)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A csodával határos könyv volt számomra. Azt hiszem bátran írhatom ezt, hiszen az egyik szála a történetnek maga a misztikum és a csodálat helye. Hosszú, de mégsem hosszú könyv, mert minden mondatnak megvan a maga helye. A valóságot képviselő „Kafka” és az ő belső, legigazibb barátja a Varjú a történet valóság szálát adja. (megbeszéli magával a következő lépéseket, erőt merít fontos pillanatokban Varjú akaratából. Az elnevezést az adja, hogy a kafka szó jelentése varjú.) A főszereplő és az őt segítők egyénisége jól kidolgozott, és megadja azt a fontos momentumot is, hogy annyi misztikum ebbe a szálba is keveredik, amennyi szükséges a csodálat világának beszövéséhez. Nakata egyszerűen fantasztikus. Bájos együgyű öregembernek tetszik, akinek a többlete a belső érzésiből, megérzéseiből fakad. Minden amit tesz egy jobb elérése érdekében történik.
A végére konkrétan nem derül ki a fő kérdésekre a konkrét válasz (tudniillik, az anya és a nővér személye), de talán íg a jó. Kafka talált magának olyan embereket, akikhez ezt az érzést kötheti és erre építve visszatérhet az elhagyott otthonához, ráébredve arra, hogy a múltunk elől nem futhatunk és még akkor is folytatni kell az életet, ha a választ nem találtuk meg.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Olyan ez a könyv, mint egy labirintus – az idő, a tér, az én, a lét labirintusa. Belépsz a kapun, elindulsz és minél benneb merészkedsz, annál nehezebb eligazodnod benne. Néhol falaknak ütközöl, zsákutcákban botorkálsz, vissza-visszatérsz, de a kijáratot nem biztos, hogy megtalálod. Ellentmondásos érzésekkel csuktam be a könyvet, ücsörögtem valahol a labirintusban, és azon gondolkodtam: van-e egyáltalán kiút, vagy Murakami szándékosan, ravasz módon becsalogatott az útvesztőbe, majd otthagyott elcsigázottan és kavargó gondolatokkal. Nem kizárt a dolog: “Nem volt az egészben semmi tanulság, és senki sem szereti az olyan könyvet, amelyik nem lyukad ki sehová. Pedig szerintem nagyon természetes, hogy ez így legyen.” – hangzik el egy helyen a könyvben. Igen, határozottan az az érzésem, hogy erről van szó: az örök kérdésekről, és az örök részleges, mert végérvényesen még meg nem talált válaszokról, a sehová sem érésről.
Idő és tér hullámokba rendeződik, melyek néha átcsapnak egymás felett, összemossák a múltat a jelennel, az álmot a valósággal, néha láthatóvá és érzékelhetővé teszik a láthatatlant és érzékelhetetlent, arcot és formát adnak annak, ami arc és forma nélküli, annak, ami kívül van jón és rosszon, ami összeköti a dolgokat, kapcsolatokat teremt közöttük. A világon minden metafora – ebben a labirintusban kellene eligazodni, ezeket a puzzle-darabkákat kellene összerakni ahhoz, hogy végre megtekinthessük a képet – önmagunkét, a világét. Kirakható-e a puzzle, mikor állandóan változnak az összefüggések? Vagy végérvényesen eltévedünk az idő labirintusában, melyben bolyongva száguldunk az ismeretlen felé, hiszen “Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz.”?
Murakami nem mond újat, témája már-már közhelyes, mert örökkön visszatérő. Van-e szabad akarat, rendelkezik-e az ember a döntés lehetőségével, mennyiben önmaga valaki, ha tudja: “Rajtam van a jel. Az belém égett, eleve rám van ütve.”? El lehet-e menekülni a sors elől? Ki lehet-e lépni többszörösen meghatározott fizikai magadból anélkül, hogy teljesen felszámolnád önmagad? Vissza lehet-e vonulni hegyeinkbe? Mennyire mélyen lehet bemerészkedni a vadonba? Van-e visszaút? Rá kell-e lépni? Ha igen, miért?
A válasz, ha van ilyen, nem rendkívüli. Kafka rájön: “Könnyű nevet változtatni, de az ember nehezen változik”. Odüsszeája során megpróbál a végsőkig elmenni, Oidipuszként vállalja magára sorsát, Orpheuszként tér vissza az alvilágból, viszatér oda, ahonnan elindult – mégis új életre születve: a sors iróniájának felismerésével és az emlékezés feladatának tudatosításával gazdagabban. Amint közeledtünk ehhez a befejezéshez, egyre gyakrabban jutott eszembe egy másik író neve – előre is bocsánatot kérek a Murakami rajongóktól – Coelho. Mert ez a könyv minden filozófiai, lélektani, irodalmi vonatkozásai ellenére (?) nem mondott többet számomra, mint a mester. Mégis, sokkal jobban tetszett. Mert másként mondta. Jó volt olvasni, érdekes és különleges volt. Humoros és magával ragadó. Alakjai kidolgozottak, titokzatosak és nagyon szerethetők. Nakatát és Hosimót talán még jobban is szerettem, mint a másik, mondhatni főszál szereplőit. És hozzá kell tennem: szeretem az eredeti Kafkát , meg a mágikus realizmust. És természetesen a fekete macskákat is.

Ezt a könyvet az első szótól az utolsóig idézni kellene. Mivel több mint hatszáz oldalas, ez jóformán lehetetlen. Egy pillanatig sem érzi olvasás közben az ember, hogy teher lenne azt a hatszáz oldalt cipelni, minden amit leír, elmond, halkan súg felém szerves része a történetmondásnak. Minden egyes mondata a szíve. Míg olvastam, végig valahol tér és idő nélkül lebegtem, megszűnt létezni a szobám, a hátamnak feszülő hideg fűtőtest, a lejátszóból felém szűrődő halk zene.
Ha ez csöpögősnek tetszik, akkor nem kell elolvasni: olyan volt, mintha az első betütől az utolsóig imádkoznék

egyik kedvenc regenyem. de nem csak azert kulonleges nekem mert a tortenet mesterien van megirva, hanem azert is mert a magyar kiadas boritojan szereplo fekete macska az enyem:)

ez pedig ugy tortent hogy edesapam tordelo-szerkeszto es eppen az o cege adta ki a regenyt.

Dzscsú-dzscsú-dzscsú! – nagyjából ilyesmi hangja lehetett, amikor Murakami minden próbálkozása lepattant az energiapajzsomról…

A könyv elejét borzasztóan untam. A harmada – közepe körül jutottam túl a holtponton, amikor néhány szál már érdekelt, hogy hová akar kifutni. Onnantól talán élveztem is. Viszont ez egy 700 oldalas könyvnél sok. Az utolsó száz oldal megint csalódás volt, bár félek, hogy nem értettem a könyvet: biztosan van valami mély, mögöttes tartalma, ami nekem sajnos nem jött át. Sajnálom, mert ez a kötet nagyon régóta volt a kívánságlistámon, épp ezért is örültem meg, mikor az egyik ismerősöm kölcsönadta. Számomra nagyobb volt a füstje, mint a lángja: tele volt utalásokkal és rendkívül okos gondolatokkal (amiket nem tolt olyan direkt az arcunkba, mint Coelho a sajátjait), és határozottan éreztem benne a potenciált, de kevés volt. Nálam tipikusan a nem-rossz-de-nem-is-jó – kategória.
Most nem tudom, hogy a könyvben vagy magamban csalódtam, mert nem tetszett…? Teszek majd még egy próbát, mert nem hagy nyugodni.

Murakami egy interjújában azt nyilatkozta, hogy olyan író szeretne lenni, aki különbözik minden más szerzőtől, és olyan történeteket tud mesélni, amit rajta kívül senki más. Nos, azt hiszem ez a vágya beteljesedett.
Különös, misztikus néhol kifejezetten nyugtalanító és szívbemarkoló történet.
Nakata bácsi karakterének jellemzését csak egy igen elcsépelt, de mindent pontosan kifejező szóval tudok élni: fantasztikus. Szívből szerethető, még maga a szerző is mélyen kötődött hozzá. A regény elején azt hittem, hogy az otthonról elszökött Tamurát fogom majd igazán kedvelni, de Nakata bácsi annyira tiszta, annyira mentes minden számító emberi gyarlóságtól, hogy a mi nyugati mennyországképünkben is kell hogy legyen egy ilyen hely ezeknek a különleges és rendhagyó szenteknek.
Borzongató regény, és mégis azt kell mondjam, hogy az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányélménye volt.

Folytatás: http://profunduslibrum2.blogspot.hu/2012/11/murakami-haruki-kafka-tengerparton.html

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Lenyűgöző történet, elvarázsolt és elgondolkodtatott az élet mélyebb, rejtettebb kérdéseiről is. (szabadság, halál, életfeladat, sors) Minden szereplővel együtt éreztem, szeretni lehet és kell is őket, annyira plasztikusak és esendőek a maguk egyedi, japán módján. Kedvencem nekem is a macskákkal beszélgetni tudó Nakata úr volt, aki a maga egyszerű, alázatos, de rendkívül igaz módján éli az életét és teljesíti be feladatát. Murakami álomszerű betétekkel vezet el bennünket a saját lelkünk legmélyére is, ahonnan mindenki maga döntheti el, hogy merre halad tovább, visszatér a régi, megszokott hétköznapjaiba vagy ezt a tapasztalatot beépítve magába, egy magasabb szintre emelkedve, értékesebb életet kezdhet el élni.