!

Kafka a tengerparton 315 csillagozás

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket.
Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2002


Enciklopédia 6


Hirdetés

Kedvencelte 88

Most olvassa 42

Várólistára tette 241

Kívánságlistára tette 131

Kölcsönkérné 6

Elcserélné vagy eladná


Kiemelt értékelések

+
>!
verdeleth MP

Úgy érzem magam, mint a padból kieső diák, aki csak jelentkezik, de mindenki elmondja előtte, amit akar. És mire sorra kerül, már mindent elmondtak. Na itt is ez áll fenn. Ha visszamennék az időben, mondjuk 3 évvel, regisztrálnék a molyra, gyorsan összeszedném jegyzeteimet Bényei Tamás – Apokrif iratok c. könyvéből (ami nem könnyed olvasmány a mágikus realizmusról), magammal vinném kinyomtatva az eddigi értékeléseket, (amik ugye a múltban még nem léteztek) és szépen én írnám le ezeket az okos gondolatokat, pl. a regény narratív logikája és az álmok természete között, vagy a mű Oidipusz- és más irodalmi párhuzamait vagy szimbólumkészletét.
De mivel ezek már itt le vannak írva, időgépem sincs (és nem is egy mágikus realista regény lapjairól jöttem le, így nem tudok időgép-esőt előidézni), marad az egyetlen személyes, saját benyomásom: ez a regény úgy össze van rakva, ahogy kell.
Szinte üresjáratoktól mentes, fénysebességgel lehet lapozni, csodálkozni, nevetni, szexuális izgalomba jönni, elszörnyedni. És persze élvezni az író fantázia magasfokú működését. A párhuzamos szerkesztés is érdekes (bár nem egyedülálló) megoldás. A könyv első felében a Tamura Kafka vonal érdekelt jobban, majd a Nakatás fejezetek, végül már mindkettő nagyon érdekes volt, és mindenkit megszerettem. Ehhez persze kellett az az írói fogás is, ahogy a két vonalat egybefonta. Sajnos vagy nem, de sok kérdés nyitott maradt és nem kaptunk megnyugtató válaszokat. De a (poszt)posztmodern korban még elvárunk ilyet bárkitől is?

8 hozzászólás
+
>!
kvzs

Olyan ez a könyv, mint egy álom. Amikor benne vagyok, akkor egyértelmű, de amikor meg akarom fogni a logikáját, akkor kifolyik az ujjaim közül, mint a víz, elborít és elringat.
Tele van szimbólumokkal, jelképekkel, utalásokkal és ezek a rétegein keresztül oda-vissza vándorolnak. Mintha a könyv egyik része közvetlenül a tudatalattimhoz szólna. Olvastam, nem értettem, de mégis és ez az egész teljesen természetes.
A történetben semmi nem az aminek látszik, semmi nem egyértelmű vagy logikus, nincs eleje vagy vége, nem ad válaszokat, de talán még kérdései sincsenek. Mint egy varázslatos álom.
Már a gyönyörű szövege miatt is megéri elolvasni.

+
>!
Enola87

Nem igazán tudom eldönteni, hogy mit gondolok a könyvről…. a maga módján tetszett, de valahogy egész végig kívül rekedtem. Olvasás közben azt éreztem, hogy vagyok én, és van egy regény, amit olvasok, és a kettőnk között levő távolság az oldalak előrehaladtával növekszik. Voltak részek, amelyek kicsit homályosak, érthetetlenek, de ezek olyan természetesen tartoznak hozzá a történethez, hogy feleslegesnek tartottam komolyabban elmélkedni rajtuk. Több labirintus keveréke ez a könyv. Ott vagy az összekeveredett labirintusok között, keresed a kiutat, és amikor megtalálod, nem vagy biztos benne, hogy azt a kiutat találtad-e meg, amit kerestél, és amire szükséged van….

+
>!
vik

egyik kedvenc regenyem. de nem csak azert kulonleges nekem mert a tortenet mesterien van megirva, hanem azert is mert a magyar kiadas boritojan szereplo fekete macska az enyem:)

ez pedig ugy tortent hogy edesapam tordelo-szerkeszto es eppen az o cege adta ki a regenyt.

+
>!
pat P

Hülye vagyok én, hogy eddig nem olvastam Murakamit.
Kevés olyan könyv van, amire szívvel, lélekkel, aggyal, továbbá zsigerből megadom az öt csillagot.
Kevés olyan könyv van, ahol minden nézőpontváltásnál először elszomorodtam és hiányérzetem volt egy pillanatra, aztán nagyon megörültem, hogy végre olvashatok a másik társaságról. Kizárólag fejezetek közben voltam képes letenni. Rendszerint késő éjszaka.
Kevés olyan könyv van, ahol a véres vagy szexes jelenetek egyáltalán nem gusztustalanok és visszatetszőek, mert a helyükön vannak, értelmük, önmagukon túlmutató jelentésük van.
Kevés olyan könyv van, aminek az összes szereplője ennyire kidolgozott, egyéni, ráadásul többnyire nagyon kedves és szerethető. Nakatát, Hosinókámat, Kafkát, Szaeki assszonyt, Johnny Walkert, Sanders ezredest, Ócuka urat és a többieket még jó sokáig nem fogom elfelejteni. (Csak a hülye japán nevüket.)
Kevés olyan könyv van, ami ilyen gyönyörűen metaforás-jelképes, viszont remek humora van, ellenben a cselekménye csak önmagában is megállná a helyét.
Ahol a bal agyféltekém méltatlankodott, hogy ennek kérem mi értelme, ott a jobb agyféltekém sikítozva csápolt, hogy ez most neki szól, és neki tetszik, és nem kell mindent érteni. Álomlogika, ugyebár.
(Aki eztán leponyvázza, annak velem gyűlik meg a baja! :)

14 hozzászólás
+
>!
Goofry

A metaforák súlya alól nem tudtam kibújni!

Naná, hogy az IDŐ, az ül(t) a nyakamon, de ezt most hagyjuk! Ez a m.á.g.i.k.u.s realizmusnak (is), egyéb dolgai mellett, az egyik fő velejárója. De nem coopirájtolok(ojjé, micsoda csúnya szó ez!), ezekről inkább itt olvashattok: http://terraeditorials.blogspot.hu/2010/11/magikus-realizmus.html Időt nem kímélve forgattam a könyv lapjait, kivált hogy Murakami úr is ezt tette, amikor teleírta azokat és ezzel kvittek volnánk.

Szóval a metaforák… hát rólam aztán nem állíthatja senki, hogy hadilábon állanék velük, de azér' kicsit sok volt a jóból, és a rejtett kétértelmű, felszín alá csalogató gondolatokból is! (áh, olyan ez mint mikor a „hóhért” kiakasszák!)
Harukitól már megszokott, sőt elmaradhatatlan művészeti analógiák és irodalmi utalások viszont rendben voltak. A hatalommal felruházott képzelőerejével viszont nem kellett volna annyira vergődnie, mert olyan evidencia az, amely nélkül nincs is irodalom, nemhogy mágikus, de semmilyen sem, (magát Írónak valló) Ember meg pláne! Ezért egy csöppet be is rágtam…, mint ahogy az efféle mondatai miatt is: „Amíg történnek a dolgok nem tekinthetők megtörténteknek.” – tééleg? bah!, ami azt illeti ebben a párhuzamosan és két szálon futó idétlen időtlen cselekményben meg is történhetett minden cselekvésre váltott írói agymenés! Nem gáz, ráfogtam ezt a stílusjegyi jellegzetességekre, és bár fárasztó volt rám nézve az ügyeket lazán kezelő esetlegesség, mégis műfajának megfelelően, jól és hézagmentesen be tudtam illeszteni ezt a könyvet a varázslatos irányzatba. Az már más tészta, hogy ezzel most oly fenemód mégsem bűvöltél el Haruki szan! Tudom, az én hibám, hisz „Aki nem érti, az nem érti, az értetlen pedig úgy marad örökké.”

Na, namegállj!!

9 hozzászólás
+
>!
eme MP

Olyan ez a könyv, mint egy labirintus – az idő, a tér, az én, a lét labirintusa. Belépsz a kapun, elindulsz és minél benneb merészkedsz, annál nehezebb eligazodnod benne. Néhol falaknak ütközöl, zsákutcákban botorkálsz, vissza-visszatérsz, de a kijáratot nem biztos, hogy megtalálod. Ellentmondásos érzésekkel csuktam be a könyvet, ücsörögtem valahol a labirintusban, és azon gondolkodtam: van-e egyáltalán kiút, vagy Murakami szándékosan, ravasz módon becsalogatott az útvesztőbe, majd otthagyott elcsigázottan és kavargó gondolatokkal. Nem kizárt a dolog: “Nem volt az egészben semmi tanulság, és senki sem szereti az olyan könyvet, amelyik nem lyukad ki sehová. Pedig szerintem nagyon természetes, hogy ez így legyen.” – hangzik el egy helyen a könyvben. Igen, határozottan az az érzésem, hogy erről van szó: az örök kérdésekről, és az örök részleges, mert végérvényesen még meg nem talált válaszokról, a sehová sem érésről.
Idő és tér hullámokba rendeződik, melyek néha átcsapnak egymás felett, összemossák a múltat a jelennel, az álmot a valósággal, néha láthatóvá és érzékelhetővé teszik a láthatatlant és érzékelhetetlent, arcot és formát adnak annak, ami arc és forma nélküli, annak, ami kívül van jón és rosszon, ami összeköti a dolgokat, kapcsolatokat teremt közöttük. A világon minden metafora – ebben a labirintusban kellene eligazodni, ezeket a puzzle-darabkákat kellene összerakni ahhoz, hogy végre megtekinthessük a képet – önmagunkét, a világét. Kirakható-e a puzzle, mikor állandóan változnak az összefüggések? Vagy végérvényesen eltévedünk az idő labirintusában, melyben bolyongva száguldunk az ismeretlen felé, hiszen “Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz.”?
Murakami nem mond újat, témája már-már közhelyes, mert örökkön visszatérő. Van-e szabad akarat, rendelkezik-e az ember a döntés lehetőségével, mennyiben önmaga valaki, ha tudja: “Rajtam van a jel. Az belém égett, eleve rám van ütve.”? El lehet-e menekülni a sors elől? Ki lehet-e lépni többszörösen meghatározott fizikai magadból anélkül, hogy teljesen felszámolnád önmagad? Vissza lehet-e vonulni hegyeinkbe? Mennyire mélyen lehet bemerészkedni a vadonba? Van-e visszaút? Rá kell-e lépni? Ha igen, miért?
A válasz, ha van ilyen, nem rendkívüli. Kafka rájön: “Könnyű nevet változtatni, de az ember nehezen változik”. Odüsszeája során megpróbál a végsőkig elmenni, Oidipuszként vállalja magára sorsát, Orpheuszként tér vissza az alvilágból, viszatér oda, ahonnan elindult – mégis új életre születve: a sors iróniájának felismerésével és az emlékezés feladatának tudatosításával gazdagabban. Amint közeledtünk ehhez a befejezéshez, egyre gyakrabban jutott eszembe egy másik író neve – előre is bocsánatot kérek a Murakami rajongóktól – Coelho. Mert ez a könyv minden filozófiai, lélektani, irodalmi vonatkozásai ellenére (?) nem mondott többet számomra, mint a mester. Mégis, sokkal jobban tetszett. Mert másként mondta. Jó volt olvasni, érdekes és különleges volt. Humoros és magával ragadó. Alakjai kidolgozottak, titokzatosak és nagyon szerethetők. Nakatát és Hosimót talán még jobban is szerettem, mint a másik, mondhatni főszál szereplőit. És hozzá kell tennem: szeretem az eredeti Kafkát , meg a mágikus realizmust. És természetesen a fekete macskákat is.

+
>!
malenca

Ezt a könyvet az első szótól az utolsóig idézni kellene. Mivel több mint hatszáz oldalas, ez jóformán lehetetlen. Egy pillanatig sem érzi olvasás közben az ember, hogy teher lenne azt a hatszáz oldalt cipelni, minden amit leír, elmond, halkan súg felém szerves része a történetmondásnak. Minden egyes mondata a szíve. Míg olvastam, végig valahol tér és idő nélkül lebegtem, megszűnt létezni a szobám, a hátamnak feszülő hideg fűtőtest, a lejátszóból felém szűrődő halk zene.
Ha ez csöpögősnek tetszik, akkor nem kell elolvasni: olyan volt, mintha az első betütől az utolsóig imádkoznék

+
>!
atalant

Dzscsú-dzscsú-dzscsú! – nagyjából ilyesmi hangja lehetett, amikor Murakami minden próbálkozása lepattant az energiapajzsomról…

A könyv elejét borzasztóan untam. A harmada – közepe körül jutottam túl a holtponton, amikor néhány szál már érdekelt, hogy hová akar kifutni. Onnantól talán élveztem is. Viszont ez egy 700 oldalas könyvnél sok. Az utolsó száz oldal megint csalódás volt, bár félek, hogy nem értettem a könyvet: biztosan van valami mély, mögöttes tartalma, ami nekem sajnos nem jött át. Sajnálom, mert ez a kötet nagyon régóta volt a kívánságlistámon, épp ezért is örültem meg, mikor az egyik ismerősöm kölcsönadta. Számomra nagyobb volt a füstje, mint a lángja: tele volt utalásokkal és rendkívül okos gondolatokkal (amiket nem tolt olyan direkt az arcunkba, mint Coelho a sajátjait), és határozottan éreztem benne a potenciált, de kevés volt. Nálam tipikusan a nem-rossz-de-nem-is-jó – kategória.
Most nem tudom, hogy a könyvben vagy magamban csalódtam, mert nem tetszett…? Teszek majd még egy próbát, mert nem hagy nyugodni.

9 hozzászólás
+
>!
szöszmösz

Mi a szerelem? Mennyire valóságos? Mik azok a pillanatok, amikor pont ugyanazt érzi a másik, amit én?
Milyen a gonosz ember? Mennyire valóságos? Tehetünk-e ellene, vagy szükség van rá? Mikre képes rávenni?
A tudatlanság hordoz-e magában boldogságot?
Mi az élet? Mennyire valóságos? Determinált-e?
Mi az álom? Lehet-e valóságos?
Ilyen kérdéseket tesz fel Murakami, és szerencsére a fontosabbakat megválaszolatlanul hagyja. és megmutatja, hogy milyenek a társadalomban elburjánzott idegesítően szakállas feministák, akikkel azóta is példálózok negatív mintaként. köszi neki!

http://youtu.be/GCS9bURe3y8


Népszerű idézetek

+
>!
ludovika

Nem akarom a kedvedet szegni, de mehetsz bármilyen messzire, sohasem tudhatod, hogy tényleg elszabadultál-e innen. A távolság nem mindenre megoldás.

7. oldal

+
>!
ludovika

Az emlékek azok, amelyek a testet belülről melegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.

578. oldal

+
>!
ludovika

Régen nem férfiak és nők éltek a világon, hanem férfi-férfiak, férfi-nők és nő-nők. Vagyis mindenkiben két ember lakozott. Így azután elégedetten éltek, és nem láttak szükséget semmiben. Csakhogy Istenség egy pengével mindet félbevágta. Pontosan kettő egyenlő félre. Ezért azután külön férfi és nő lett belőlük, és egész életükben összevissza kószálnak keresve a másik felet, akinek valahol csak meg kellett maradnia.

55. oldal

16 hozzászólás
++
>!
ludovika

Egyedül maradva behatolok a könyv lapjain megelevenedő világba. Ezt az érzést mindennél jobban szeretem.

84. oldal

+
>!
ludovika

A szűkagyúság megöli a képzeletet. Egyoldalú tézisek, üres frázisok, lopott ideálok, merev rendszerek. Én ezektől félek. Rettegek tőlük és gyűlölöm őket. … A képzeleterő hiányából fakadó értetlenség és könyörtelenség olyan, mint az élősködő féreg. A gazdát is átváltoztatja, maga is változik, hogy terjeszkedhessen.

268-269. oldal

+
>!
Kkatja P

     – Kedves Tamura, mit lát odakinn, az ablakon túl?
Kinézek a háta mögötti tájra, úgy felelem.
– Fát, eget, felhőt látok. Az ágon madár ül.
– Közönséges, mindenütt látható kép, ugye?
– Az, igen.
– De ha mondjuk, holnaptól nem láthatná többet, talán különleges, értékes tájjá válna?
– Azt hiszem.
– Előfordult már, hogy így gondolt a dolgokra?
– Volt már ilyen.
Szaeki arcán látszik, hogy nem erre számított.
– És mikor?
– Amikor szerelmes lettem – válaszolom.
    Elmosolyodik, és a mosoly egy ideig ott játszik a szája sarka körül. A száraz nyárban permetező reggeli harmatra emlékeztet.

393. oldal

+
>!
nogara

Az én tartóedényem a saját énem. Létem körvonalai kis kattanással kapcsolódnak össze velem. Ez így van jól. A szokott helyemen vagyok.

79. oldal

+
>!
Enola87

Ha valakit mélyen szeretnek, miért kell ugyanolyan mély sebeket ejteni rajta?

593. oldal

+
>!
zanni

Az ember nem saját gyengeségei miatt keveredik még tragikusabb helyzetbe, hanem éppen az erényei miatt.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján


Ha tetszett a könyv, olvasd el ezeket is