Murakami friss regényében nagyjából ugyanazok az előnyök, mint a hátrányok. Ezeken kívül pedig alig találni mást.
A Geopen tizenegyedik magyarul megjelent Murakami-regényéhez érve óhatatlanul is felmerül az önismétlés gyanúja, rögtön a fülszöveg olvasásakor. Ismét egy középkorú, kiüresedett, magányos férfi történetét olvashatjuk, aki keresi önmagát meg a múltját meg a jelenét meg a szokásost. Igazán jó írók ezt az egyébként nem túl eredeti témát akár még a sokadik könyvükben is érdekesen tudják feldolgozni. (Majdnem) mindenki kedvenc japánja ezúttal azonban legfeljebb korrekt színvonalat ütött meg.
A történet tehát ennek a tipikusan murakamis férfinak az unatkozásából indul. Harminchat éves, gyerekkori hobbijának hódoló munkával (vasútállomásokat tervez), pompás tokiói lakással, ugyanakkor teljesen sótlan magánélettel. Van ugyan egy barátnőszerűsége, de egyelőre nem valami szenvedélyes kettejük kapcsolata. A nő, Szala szerint azért, mert a férfi lelkét nyomja egy múltbéli trauma. Ráveszi hát, hogy járjon a dolgok végére, keresse fel gimnáziumi barátait, és tudja meg, anno miért szakították meg vele egyik napról a másikra a kapcsolatot. A színtelen Tazaki Cukuru nagy nehezen rá is veszi magát, és egyesével felkeresi színes vezetéknevű barátait, ezzel együtt pedig felidézi ifjabb éveit is.
Igazából nem rossz ez. Egyszerű az alapötlet, annyi biztos, de elvileg működhet, és a könyv 330 oldalából legalább 100 oldalon működik is. Az pedig kifejezetten üdítő, hogy Murakami nem próbálja saját “védjegyeit” beleszuszakolni a könyvbe. Egyáltalán nem hiányoznak a beszélő és mindentudó állatok, se a misztikus ködfátyolban halandzsázó karakterek, se az egyéb (gyakran öncélú) furcsaságok. Ezek elmentek pár könyv erejéig, de a Birkakergető nagy kalandnál vagy a Szputnyik, szívecskémnél már csak önmaguk erőtlen paródiái voltak. Itt leginkább a Norvég erdő és A határtól délre, a naptól nyugatra, valamint a realistább Murakami-novellák hangulata vár minket, az atmoszféra azonban még a fent említett két regénynél is szürkébb, józanabb.
És ez az, ami meglepő módon pozitív vonása a történetnek. Ügyesebb pillanataiban az érettség, a kiforrottság benyomását keltik a sorok, jóllehet, a Világvége és a keményre főtt csodaország zsenialitásától erősen elmarad. A ráérős tempóban adagolt, néha diszkréten még a krimivel is kacérkodó cselekmény valamin mindig elcsúszik. A párbeszédek sokszor erőtlenek, a szereplők pedig színeik ellenére is színtelenek. Murakami mindig nagy kihívást vállalt azzal, hogy szürke, jellemtelen főhősökkel dolgozik, ez pedig ezúttal ki is fog rajta. Mindez azonban még elviselhető, a zarándoklás szerencsére átlendít a gyengébb részeken is. Igazán kínossá a hosszú leírások válnak, amikor az olvasó konkrétan hülyének van nézve: hogy biztos mindenki értse a könyv egyébként szerény mondanivalóját, a fő tételek a gyengébbek kedvéért mintegy féltucatnyiszor kimondatnak. Szokás hangoztatni, hogy Murakami népszerűsége abban is rejlik, hogy nagyon érthetően, egyszerű nyelven ír. Ugyanezt itt jócskán fel is lehet róni neki.
A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei ugyanakkor szerencsés választás lehet azoknak, akik még egyáltalán nem, vagy csak alig olvastak Murakamit. Könnyen fogyasztható, szolid stílusú, a maga nemében tulajdonképpen még szép is. Nem fekszi meg a gyanútlan olvasó gyomrát, mint az egészen vad Kafka a tengerparton vagy a delíriumos lázálomszerű A kurblimadár krónikája.
(2013, Kultblog)