„Legjobb volna abbahagyni az írást: én túl vagyok hevítve és biztosan Maga is. Nagyon finom, nagyon gyilkos: megölt: "maga csak külsőleg lát: amit nem lát, elképzel: és úgy látszik, ez magának elég is”. Jobban benne van ebben az én karakterem, mint a harminc kötet könyvemben. (…)
Hogy mi jön ki ebből? Mintha egy vad Móricz regényt olvasnék: először életemben vettem észre, mi az."
Móricz Zsigmond jelentős mennyiségű naplókéziratot hagyományozott az utókorra. Ezeknek az 1924 és 1942 között írt naplóknak jellegzetessége a töredékesség. Az írást szenvedéllyel űző, egyik szövegét a másikkal gyógyító, a hétköznapi eseményeket azonnal a művészi megfogalmazás síkjára emelő író levél- és versíráskor is több papírpéldánnyal dolgozik: az egyikkel a valós életét alakítja, a másikkal a magánjegyzeteket, a naplót, a megírandó regényeket gazdagítja – talán ránk, kései olvasókra gondolva.
Naplói 2010-től több kötetben jelennek meg, posztumusz… (tovább)
Naplók 1924–1925 2 csillagozás
Várólistán 13
Kívánságlistán 6
Népszerű értékelések
Hölgyeim és Uraim! Attrakció! Csak tessék, tessék! Szíveskedjenek befáradni Maestro Móricz három-, olykor négyszemélyes magáncirkuszába! Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: oroszlánszédítés és – szelídítés, érzelmi kötéltánc, lepedőakrobatika, bohóckodás, színlelés, tetszeni vágyás és tetszelgés többféle szerepben, mert színház az egész világ, de különösen az a magánéletét Naplóiban közszemlére bocsátó nyugatos író privátszférája. Ráadásul sok kivetnivalót hagy maga után az előadás.
Álságos ez a válság. Nem maga a ténye, hanem az a mód, ahogyan Móricz „kezeli”. Ugyanis „tisztában volt vele, le is írta, hogy feljegyzései és levelei egyszer kiadásra kerülhetnek” (Szilágyi Zsófia), ennek ellenére néhol olyan nyíltan és őszintén (?) tárja elénk a családi szennyest, beszél ki intim hálószobatitkokat, nőket, hogy azt a magam részéről túlzásnak és az illető hölgyekre nézve megalázónak éreztem, Jankával kapcsolatban főként. Mert akármennyire menekülni próbált Móricz a számára fullasztó börtönnek érzett, az írói alkotómunkát lehetetlenné tevő házasságból, akármennyire nyűgös volt Janka egyre görcsösebb ragaszkodása, állandósuló féltékenykedése, kitörései, mégiscsak Holics Eugénia volt az író társa húsz éven át, és három lánygyermekének édesanyja. Kibeszélni félig-meddig eleve a nyilvánosságnak szánt naplókban, hogy a feleségnek milyen „fogyatékosságai” vannak az ágyban, ez az én szememben aljas, tapintatlan és sokkal sértőbb „húzás”, mint Simonyi Mária után sóhajtozni, majd az udvarlás és flörtök eredménytelennek tűnő hónapjai után az istennői magasságokba emelt színésznőt is ócsárolni, hibáit felhánytorgatni. Sértett és dacos kisgyerekre emlékeztetett ez a Zsiga.
Hol van itt a tartás és a férfiszemérem? Néha – a Naplók olvasásában egyre előrébb haladva – már igazán nem tudtam eldönteni, az őszintesége és szókimondása igaz-e, vagy csak a drámaibb hatás érdekében alkalmazott, mesterkélt írói fogás. Túljátssza a becsapott és egy könnyűvérű színésznő által palira vett hősszerelmest, újra és újra nekilendül a hódításnak, bevet mindent: éppen készülő színdarabrészletet, regényt, novellát, tárcát, leveleket, telefonbeszélgetést, pénzt, de főleg: tömény és émelyítő, hamis hízelgést. Rá jogosan mondaná egy másik cirkusz igazgatója: „Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg.” A fő baj mégsem ezzel van, hanem a családja és a felesége iránt tanúsított önző érzéketlenségével. Oly könnyedén lép túl Janka öngyilkosságán, hogy már pár hónapra rá újra Simonyi művésznőt próbálja becserkészni, de azért „biztonsági tartalékként” Magoss Olgával is levelezni kezd.
És hogy gazdagítják-e az 1924-25-ös Naplók a szépirodalmi művek révén kialakult Móricz-képünket? Szerintem nem. Egy szenvedélyes, de szenvedni is látványosan tudó, sőt „szerető”, és mindennek hír- illetve reklámértékével tökéletesen tisztában lévő, esendő (szín)játékos portréja körvonalazódott bennem.
Nem lehetne, hogy inkább abba a másik cirkuszba váltsunk jegyet, Móricz meg én is? Oda, ahol valaki fönt, a magasban éppen rózsaszínű trikóban, keskeny, ráncos arccal, fáradt-bölcsen előveszi a hegedűjét, majd a pózna tetején lassan és remegve játszani kezdi a melódiát, amit régen, régen, régen hallott egyszer zengeni és zokogni a szívében.
Népszerű idézetek
Milyen csodálatos ez a Böske-probléma.
A kis szállodai cseléd, akit kedvessége, titkos bájossága, kis rekedt hangjának gyöngédsége miatt december 9-én, az első kritikus kedden megkívántam, s aki szó nélkül lefeküdt azonnal, s aki néhány kedves éjszakán élete legfinomabb titkait kibeszélte, – mert nem cseléd, és véletlen két nappal előbb került a szállodába – egy nappal hamarább szökött meg az urától, mint én, s odajött épp abba a hotelbe szolgálni, s íme két szökött-pár találkoztunk össze… s mindenik arra gondolt, ha most bejönne a párja…
Hogy ki ez a kis nő, a Pillangó örökre megőrzi, igyekeztem oly híven adni szerelmének vonalát, ahogy az élete kitermelte. Fölgazdagítva a Mária rabló-egyéniségének szilaj energiájával s a Janka családtermelő nyugalmának nemességével.
Három női karakter olvad össze ebben az alakocskában oly erősen, hogy mindenik csak magát látja benne, s ha valamit nem érez sajátjának, egyszerűen az író fogyatékosságának tudja be.
Maga a kis modell, akinek számtalan szava van beleírva, mind a két másik nő jelleméből bír bizonyos vonásokat, de könnyebb, súlytalanabb s lágyabb azoknál. Közönséges nyelven „nem karakter”. Azért oly kedves.
– Mért adta le oly könnyen, Böske?
– Csak mert akartam, hogy pénzem legyen, tudja. Mert itt igen keveset fizetnek, 300.000-et…
281-282. oldal
Délután 3-kor lefeküdtem az ágyba és 1/2 8-ig tanulmányoztam a néplelket.
Akkor felöltöztem és színházba. Farkas Imre Nótás kapitánya. Szörnyű. Századszor kifőzött tea újra forrázva, langyos cukros vízben.
11-kor már aludtam igen fáradtan.
213. oldal
(Simonyi Máriáról:) Én nekem az az érzésem, hogy maga a legszebb nő az egész világteremtésben, és én büszke vagyok rá, hogy szeretem magát s egész természetesnek tartom, hogy maga tojik rám. Ha fordítva volna, az nem volna természetes.
401. oldal
Minden, ami szent,
minden, ami jó,
minden ami becsületes,
igazságos, hű, jó, nemes,
emberséges, életrevaló:
az mind az övé.
De ami buja, vad,
ami dühöngő, szilaj,
romboló vihar,
ami bennem salak
és indulat és káromkodás,
és erotika: az a Tied.
Két asszony harcol most meg rajtam
s nem szabadulok, csak ha meghaltam.
62. oldal
– Én, én? Én magam? Egyedül az én életem? Külön? Arra nem gondol?
– Az nincs kedves. Magának meg kell elégedni az én dicsőségemmel, minthogy meg kell elégednie avval is, hogy a maga gondolatait is én írom meg. Mert ha akárkit akarok megírni, a maga szavai csengenek a fülemben s tolódnak a tollam alá mindig újra. A maga hangja zeng tovább bennem, és verődik vissza lelkem faláról százszorosan, ezerszeresen. Minden asszonyt, akit megírtam, a maga képmására teremtek. Maga az a pompás váz, akire rárakom anyagom, hogy formáljam, gyúrjam, megteremtsem, hogy a síron túl is együtt éljünk.
– Levetkezve. Közszemlére állítva.
– Igen, ezt teszem, magáról formálom meg a házasságtörő asszonyt is. Magát fojtom meg a gyaluforgácsok között. Magának szabok ágyamból koporsót. Maga borul előttem térdre, mikor börtönbe visznek. Magát hagyom el, kedves. Magának küldöm kincses szekerem. Magával viaskodom a színpadon. Mindig magával, mindent magával. Azt is mondhatnám talán, hogy magáért, de ezt nem hiszi.
– Nem is hihetem, mert a maga dicsősége nekem nem kell. Maga szeret írni. Abban éli ki magát. Abban kéjeleg. A saját gyönyörűségére formál, gyúr, torzít engem. Meghamisít. Az én alakomra idomítja őket: a szemük színe, szájuk állása, fejtartásuk az enyémet utánozza. Az én hangomat lopja beléjük, az én szavaimat beszélteti velük, az én ruháimba öltözteti őket: de én, én magam, legbelül, az, aki én vagyok… önmagamnak vagyok: én! Mit tudja azt maga? Honnan is tudhatná. Én sem tudhatom. Mert magának én csak felesége vagyok. Az én igazi hangomat… egy más összetartozásban… számítás, fontolás nélkül, csak úgy magától, szívből, valaki mással…
75-76. oldal (részlet az Eugénia című jegyzet alapján írt későbbi átdolgozásból)
Olyan vagyok, mint a ló, egy vad ló, vad mén – 21 évig egy nyereg alatt – munkába fogva – s egyszer csak jön ám egy téli éjszakai vad nekiszilajodás – a ló leveti az amazont, és sárló dühvel vágtat bele az éjszakába, hogy a Másik tündérkirálynő elé vesse magát: itt a nyergem, ülj föl egy életre, halálra… S a tündér azt mondja: „nem, köszönöm, az nekem egy kicsit sok… Két hétre… akkor kidobom… Menjen csak szépen haza… és tanuljon meg hazudni… nem akarom valami rosszra tanítani, de értse meg, hazudni kell…”
84. oldal
1925. II. 11.
Kóbor Irénnel való beszélgetés alatt rájöttem, mi a színésznő. S megértettem, hogy tényleg nem lett volna szabad leveleket firkálnom. És milyeneket.
Nem lett volna szabad, de nem lehetett másképp. Simonyi Mária eltűnt, az enyém, mint egy szivárvány; és ezen a néven a kitermelt nemi szörny maradt.
Illúziótlan üzleti lény. Ahogy a nagy és divatos festő egyszer csak nem mer az étlapra firkálni, mert az bankjeggyé válik a ceruzája játékától –, úgy veszi észre a divatos színésznő, hogy az ő csókja, pinája, sőt még egy gyöngéd szava s egy lihegése is nagy pénz.
És ezzel szemben nincs többé ideális szerelem.
„Nekem nincs lelkem”
Regény
írta Móricz Zsigmond
Ez a jövőm
Programja.
A feleség szerelme is ugyanaz: anyagi érdek sugallja a feleség öngyilkosságát is.
A gyöngébbik és szegényebb öngyilkos lesz – az erősebb és gazdagabb vállat von, s kínosan igyekszik nem gondolni rá: de ez is dicsőség neki.
276-277. oldal
Tudja mit: nehéz dolog egy író felesége lenni. S nem azért, amire maguk nők gondolnak, hogy az író ki van téve annak, hogy más nők is hassanak rá, s könnyen lesz szerelmes másba… hanem azért, mert az író azzal szemben, akit szeret: könyörtelen: azt hiszi, azzal szemben mindent szabad… S lelki titokba vájkál, s felszínre hoz arcpirító, addig öntudatlan érzéseket, vagy eltakar felemelő fennkölt hangulatokat… Komisz s becstelen a művész, mihelyt művészi érdekről van szó… S a feleségem mindig úgy érezte, hogy magammal szemben gyöngédebb vagyok, mint vele szemben: hogy a férfi hőst, ha szörnyűnek festem is, de rokonszenvesnek: a nőt viszont, ha szavakkal hízelgek is neki, de ellenszenvesnek…
S nem igaza volt?
503. oldal
1925. XI. 11.
A piros kis luftballon
Volt egyszer egy ügyes kis léggolyó, aki egy komoly kislány tulajdona lett. A kislány barna volt, fényes barna szemű, sima hajú, okos kislány, aki mindig úgy nézett, mint egy jótanuló (!) az iskolában, csillogó szemmel, élénken, hogy mindent tud. De ez a kislány igen érzelmes is volt, ami egyszer az övé lett, azt nagyon szerette, minden babát megőrzött és minden emléket a szívében hordozott. És volt valami különös suggestiv erő ennek a kislánynak a lelkében, amihez hozzáért, megszépült, megerősödött és tökéletesedett.
Így a piros kis luftballon is, mikor kapta, egy jelentéktelen kis valami volt, s az ő kezében elkezdett szépülni, gömbölyödni, kemény lett, és csillogó s egészen különös módon kivált száz és ezer hasonló léggolyócska közt. Ha a kislány sétára ment vele, az egész világ utána bámult, s boldog volt, aki szemmel láthatta.
Az ám, de a kis luftballonnak a fejébe szállt a dicsőség, s egyszer csak nem tetszett neki a gondozás, a sötét szoba, a polírozás, a ritka napfény. Olyan nagynak és erősnek érezte magát, mint egy léghajó, és fel akar szállani a magasba a város felé, a világ felé és hosszú nagy harcot vívott a kislánnyal.
Pláne, hogy látott egy másik kislányt, aki mindig kint volt az utcán, és a piacon és a Halászbástyán, hirtelen roppant vágyat érzett, hogy evvel a másik kislánnyal röpködjön a kék ég alatt s az ezüst Duna partján.
Nem is nyugodott, míg el nem tépte magát kis gazdája kezéből, s mikor annak a szíve megszakadt, ő alig pillantott vissza, csak futott, repült a másik lány után, csakhogy ez csodálkozva nézett rá, mit akar. Mert ez egy gazdag kislány volt, és volt neki sok ilyen léggolyója, már igen fiatalon elkezdett effélével játszani, de ő eleresztette, ha már egyet megunt, s ha más kislánynál egy kedvére valót látott, nem nyugodott, míg azt meg nem szerezte.
A kis piros léggolyó óriási csalódással nézett szét a világban. Semmiképpen sem akarta megérteni a helyzetet. Közeledett az este és a kis léggömb megijedt, ha éjszakára a szabadban hál, vége.
Eltépte magát a kék szemű kacértól s gyorsan, gyorsan elszállt messzire, ahol egy másik kis barna szemű, sima hajú barna lányt ismert: ez a Jövő. Ez majd átveszi a gondját és megbecsüli…
De a barna lány gondolkozva nézett rá. Igen, még fényes a színe, rugalmas és repül: de megijedt a léggolyó önállóságától, begubózott, bezárkózott és maga elé néző nagy barna szemében ott tükrözött a gond, inkább lemondani a kedves és hiú játékszerről, mint kitenni magát a veszteség-fájásának.
S a kis léggolyó tovább repült, most a mezőn veri a szél és buta kis parasztlányok futnak utána, hogy elkapják és rátapossanak, mint a hólyagra.
591-592. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
De jó ez a hét mit itt töltöttem
Impotencia őrködött fölöttem.
egész éjjel meg se mozdult a drága,
nappal pláne elsikkadt a nadrágba.
No de majd a jövő hétre állítás:
ha megindul újra a fa szállítás!
hogyha nekem az én szívem kínálja,
úgy ellátom szétszakad a …
