Brick ​Lane 8 csillagozás

Vannak ennek a regénynek mindenféle rétegei és témái. Szól például a bevándorlás/integrálódás viszontagságairól (mint kiderül, a bevándorlás különösen viszontagságos akkor, ha más színű és vallású és gyökeresen más kultúrájú vagy, mint az emberek azon a helyen, ahova mész), aztán a családi és társadalmi viszonyokról, amelyek eléggé meghatározhatják, hogy mit kezdesz/kezdhetsz az életeddel, aztán még egy kicsi legújabb kori történelem meg mindenféle muszlim vs. nem-muszlim feszültségek is vannak benne (9/11, tüntetések és ellentüntetések).

Mellesleg szerintem ez a történelmi és társadalmi feszkós szál a leggyengébb. Úgy vettem észre régebben is, az In the Kitchen-t olvasva, hogy Monica Ali jobb akkor, amikor egyéni életekre koncentrál, és azokon keresztül mutat meg nagy és fontos témákat, mint amikor megfoghatatlan, arctalan muszlim meg nem-muszlim csoportosulásokról ír, mint pl. ebben a regényben – ebből a szálból itt nekem csak annyi jön le, hogy valami Tigrisek meg Nemtom-mik szórólap-háborúznak a környéken, és maguk-sem-tudják-miféle felvonulásokat szerveznek, nagyjából ismeretlen célból.

De ami engem leginkább foglalkoztatott és nem szűnő érdeklődéssel töltött el ezt a könyvet olvasva, az természetesen a főszereplő magára-eszmélése volt. Olvasás közben sokszor eszembe jutott Kate Chopin műve, az Ébredés, és azon gondolkodtam, hogy tényleg nem valami sok minden változott 100 év alatt.

A főszereplő tehát Nazneen, egy bangladesi falusi lány, akit férjhez adnak egy Londonban élő, idősebb bangladesi férfihez, ahogy az az élet rendje. Nazneen jó leány, engedelmes, meg minden, és igen erős benne mind a kötelességteljesítés igénye, mind pedig az a hit, hogy a dolgok Allah/a Sors kezében vannak, és aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, és úgyse tehetünk ellene semmit.

(Érdekes ellentét Nazneen tesója, a világszép Hasina, aki igen korán a saját kezébe veszi a sorsa irányítását spoiler. Az „azért vagyunk a világon, hogy sztoikusan eltűrjük a nekünk kirendelt szenvedésadagot” mentalitást zsigerből elutasító, önálló Hasina élete egész másként alakul, mint Nazneené, de az, hogy Hasinának mi sikerül és mi nem, egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor Nazneené a helyes út. [Vagy Hasináé.] Szerencsére ebben a regényben nem nagyon van moralizálás.)

A történet meg lényegében arról szól, hogy hogyan lesz nagyon lassan önálló, a saját életét irányítani képes (és irányítani akaró) nő az engedelmes kis Nazneenból. Érdekes – és nekem nagyon tetszik –, hogy Nazneen önállósodási vágyai és első apró önálló tettei tök természetesek, nincs itt semmi nagy csinnadratta. Nazneen nem vall éppen feminista nézeteket, vagy nem kell mondjuk egy bántalmazó házasságból menekülnie. És ha csak a felszínt nézzük, nincs rossz élete Londonban. És mégis – ott az a kis kíváncsiság benne, az a kis (majd egyre erősebb) igény, hogy: ki akarom próbálni, mit tudok egyedül. Ami szerintem csodás és nagyon emberi.

És Monica Ali nagyon finoman adagolja ezt már a regény legelejétől kezdve: ahogy Nazneen egyedül elmegy sétálni a nagy-bűnös Londonban, eltéved, és pisilnie is kell, és ő amúgy is csak egy muszlim nő, akinek keresnivalója se lenne az utcán egyedül – és persze pánikba is esik, de megoldja a helyzetet, és aztán szeretne elbüszkélkedni vele, hogy megoldotta. Vagy ahogy lassan megbarátkozik a testével, és még olyan merész gondolatai is támadnak, hogy mi lenne, ha borotválná a lábát. Aztán később már a száját is ki meri nyitni és el tudja mondani, hogy mit akar.

Ez az egész ébredés-történet rém érzékeny és finom – és úgy tűnik, nem olyasmi, aminek van egy fix végpontja.

(Mellesleg: ez egy tök humoros regény is, egy halom karikatúra-szerű, valahogy mégis élő és hihető és érthető szereplővel, és sok színnel és szaggal, amitől szeretnék végiggyalogolni a Brick Lane-en.)

Régóta szemeztem a könyvvel, MC blogján olvastam róla jókat, később többször a kezemben volt könyvesboltban, csak sokallottam az árát, meg mindenféle nyűgség volt. Persze hogy kiderült, hogy ezt a történetet most 2010-ben, most Londonban kellett elolvasnom, hogy halljam a bengáli hangokat és akcentust, hogy láthassak közelről bangladeshi nőket és hogy beleszagoljak a Brick Lane levegőjébe. Mindaz a sok változás, amiről Monica Ali írt Nazneen életével kapcsolatban, mindazok megtörténtek az enyémben is, képletesen. Ettől lett ez személyesen ötcsillagos nálam és szívcsücsökbe vackolódó kedvenc.
Maga a történet kellően lassú ahhoz, hogy alaposan ráérezzünk a dolgok menetére. És tele van nagyon gyors mondatokkal. Igazán érdekes úgy végigolvasni történeteket, hogy utánuk közvetlenül kapjunk az írónőtől egy tömör sort, amiben képes akár hónapokat is tömöríteni. Vagy ugyanilyen sűrű szavakkal jellemezni egy helyzetet. Jó stílus. A regény története akár száz százalékra is igaz lehet, de nem is ez a fontos, hanem hogy a végkicsengést teljesen alaposan a fejünkbe csöpögtesse. Hogy pontosan mikor is döntünk jól.
Közvetlenül az olvasás után megnéztem a filmet is belőle. Gyönyörű fényképezés. Kicsit kihagyott részek, de a fő szál hibátlan benne. De az a fényképezés és az a hangulat! Félelmetesen borzongatóan jó, és lehet rajta sírni sokat. Jó értelemben.

A Szívek szállodájával kapcsolatban került először elém a könyv, és amikor megláttam a könyvtárban, egyből beugrott, hogy jó lesz a Bingó teljesítéséhez.
A téma nagyon érdekes, mindig is vonzottak azok a történetek, ahol egy alapvetően elnyomásban élő nő, megpróbál érvényt szerezni a szabad akaratának.
Az írásmód viszont annyira nem nyűgözött el, sokszor csak nyögvenyelősen haladtam. Sok helyen már untam az elmélkedéseket, illetve a testvér története nekem nem adott hozzá az élményhez semmit.