Az ​ellenforradalom 5 csillagozás

Molnár Tamás: Az ellenforradalom

Molnár ​Tamás, az Egyesült Államokban élő neves magyar filozófus jelen kötete tulajdonképpen két évszázad konzervatív gondolkodásának és politikájának rövid elemzése egy sajátos nézőpontból. (Ellenforradalmon lényegében a köznyelvben konzervatívnak nevezett szellemiséget és az általa irányított mozgalmakat érti, forradalmon pedig a baloldali – akár liberális, akár szocialista vagy kommunista – doktrinerizmust s az ennek nyomán kibontakozott társadalmi folyamatokat.) A történelmi példákkal gazdagon illusztrált könyv nem kronológikus vagy rendszerező leírást ad a forradalmakat elutasító gondolkodásról, hanem arra keresi a választ, miképpen lehetséges, hogy az embert illúzióktól mentesen szemlélő, a spekulatív utópiáktól mindig óvakodó, a társadalmat egészséges józansággal irányítani kívánó konzervativizmus mindezen vonásai ellenére rendszerint alulmaradt a XVIII. század óta folyó küzdelemben, s hogyan szerezhetett napjainkra a baloldaliság a média segítségével hegemóniát a nyugati… (tovább)

Eredeti cím: The Cunter-Revolution

>!
Kairosz, Budapest, 2005
174 oldal · ISBN: 9637510516 · Fordította: Turgonyi Zoltán

Most olvassa 3

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 11


Népszerű idézetek

>!

A hit vagy hagyomány nem osztható fel, mert akkor lényege vész el. Így a forradalommal szembeni második fő ellenforradalmi kritika tárgya annak kimutatása, hogy a politikai pártok általában, különösen pedig azok, amelyek a népszuverenitás jakobinus koncepciójából nőttek ki, romboló hatással vannak a “nemzeti hit”-re és a nemzet egyensúlyára. Egy nemzet mindig történelmi alkotás, természetes növekedés, ezért van természetes egyensúlyi állapota is. A nemzet történetében először (in illo tempore [abban az időben – A ford.], ahogyan Mircea Eliade mondaná) volt egy esemény (például Klodvig megtérése, a Duna völgyének elfoglalása a magyarok által vagy Harold királyságáé a normannok által), ezt követte a nemzet fokozatos felépítése számos további – valóságos és szimbolikus – esemény által. E folyamat során a népesség fejlődött, hivatásoknak és érdekeknek megfelelő kategóriákra oszlott, amelyek szerkezetét az ellenforradalmár hajlamos az Államban leírt platóni igazságosságfogalom fényében tekinteni, megkülönböztetve az elitet, a harcosokat, a kézműveseket és a parasztokat. Igaz, a nemzeti történelem folyamán e kategóriák változtak, kölcsönösen behatoltak egymásba, bizonyos fokú mobilitásra tettek szert, de sosem hagyták el igazán őstípusukat, eredeti differenciálódásukat és közös gyökerüket. A népszuverenitás kihirdetésével a forradalom a rendszer és az egyensúly összeomlását idézte elő, mert igazi tengelyétől fosztotta meg. Ha a nép szuverén, kik az alattvalók?

E helyzet nem csupán ellentmondásos, hanem kezelhetetlenné is válik azáltal, hogy a szuverén politikai pártokra oszlik; a nemzetből nemnemzet lesz, örökös polgárháborúban egymással harcoló csoportok mesterséges és megosztott konglomerátuma. Amíg valaki úgy fogja fel a nemzetet mint véletlenszerű közösséget, egymással konfliktusban álló társadalmi-gazdasági erők locusát (helyét – A ford.), amelyeknek minden új szakaszban növelniük kell az egyenlőséget és a jólétet, tekintet nélkül arra, hogy ez mekkora kárt okoz a “nemzeti hit”-nek vagy a “nyilvános igazság”-nak, addig ez elfogadható megfogalmazás lesz; de ha – mint az ellenforradalmár eszménye szerint – a nemzetet történelmi, szinte filozófiai entitásnak, a (platóni) igazságosság megtestesülésének, az anyagi kielégülést a szellemi harmónia irányában meghaladó rendszernek fogjuk fel, akkor a forradalmi szintézis olyan lesz, mint a nemzet karikatúrája vagy örökös felforgatása.

>!

José Antonio 1933-ban érzékletesebb módon fejezte ki a munkások helyzetét: „A liberális állam gazdasági rabszolgaságot kínál nekünk, azt mondva a munkásoknak: szabadon dolgozhattok, ahogy akartok; senki sem kényszerít benneteket meghatározott feltételek elfogadására. Mivel mi vagyunk a gazdagok, a nekünk tetsző feltételeket kínáljuk számotokra; mint szabad állampolgárok nem vagytok kötelesek elfogadni ezeket; de, szegény állampolgárok lévén ha nem fogadjátok el őket, éhnek haltok, természetesen a legteljesebb liberális méltóságtól övezve.”

>!

A forradalmi filozófia magja az a meggyőződés, hogy az ember a maga ura, nincs alávetve semmiféle rendnek, az emberi természetnek, az ember állapotának, s hogy szabadon játszhatik mind a rendelkezésére álló összes elemmel, mind pedig azzal, amit maga talál ki. Ez adja végső soron a forradalmi ideológiának a félelmetes előnyt minden vele versengő ellenforradalmi rendszerrel szemben. Ez tette lehetővé, hogy a forradalmi tan győzzön az emberek elméjében, noha tisztán spekulatív jellegének és terminológiai nehézségeinek el kellett volna riasztaniuk mindenkit, néhány szakemberen és tudóson kívül. A forradalomhoz csatlakozva az emberek úgy érzik, általánosságban magasabb lett a rangjuk, s az ezt hangsúlyozó propagandának és kommunikációs technikáknak könnyen a hatása alá kerülnek.

>!

Valahányszor az ellenforradalmár fel akarja hívni a figyelmet a degeneráció egy új szakaszára, szavait a közvélemény mindig szélsőségesebbnek találja, mint korábban bármikor. 1918 után az ellenforradalmárok helyesen látták, hogy a marxizmus új és nagy fenyegetést jelent a civilizáció számára, nagyobbat, mint maga a demokrácia, noha éppen a demokratikus tanításból nőtt ki és a demokratikus tolerancia tette lehetővé. Amikor az oroszországi úgynevezett kommunista kísérlet döntően tetszést aratott a nyugati forradalmár ideológusok között, azok a hangok, amelyek nem csupán elítélték, hanem rá is mutattak gyökereire és romboló logikájára, az ellenforradalmárok köréből szólaltak meg. Az utóbbiak éppen egy nemzedékkel előzték meg a nyugati véleményformálók zömét; a kommunizmusnak csizmát kellett húznia és százmillió európai hazáját elfoglalnia, mielőtt a Nyugat riadót fújt volna.

>!

Montalambert következő kijelentése jól tükrözi az egyház demokratikus kísértését, de azt is megérthetjük belőle, miért figyelték az ellenforradalmárok gyanakodva, mit fog tenni az egyház, hogy elnyerje a demokrácia kegyeit: „Minél inkább demokrata valaki, annál szükségesebb, hogy keresztény legyen; mert az emberré lett Isten buzgó kultusza képezi nélkülözhetetlen ellensúlyát a demokrácia arra való örök hajlamának, hogy bevezesse az önmagát Istennek hívő ember kultuszát.”

>!

Dosztojevszkij, aki naplójában említi az 1871 és 1875 között a monarchiáról folytatott francia vitát, jól látja e problémát, amikor megjegyzi, hogy a monarchia újbóli bevezetése szinte lehetetlen vállalkozás: ha a királyt az egyik frakció hozná vissza, sose lenne igazán uralkodó, azaz egy egységes nemzet feje. Ennek az egy frakciónak a feje maradna, tehát egy új megosztottság jelképe.

>!

Amikor Maurice Bardéche különböző „klientélá”-król beszél, amelyek mindegyike egymással szövetségben vagy szembefordulva uralkodni próbál az állam felett, s ebből hasznot is húzni, kritikája nem illeszkedik a jól ismert marxista sémába, miszerint az állam azon gazdasági kizsákmányolás politikai kifejeződése, amelyet az alsóbb osztályok szenvednek el a felsőbbek részéről. Bardéche szerint a bűnös nem maga az állam mint olyan, hanem a demokrácia, mert ez tette lehetővé a gazdasági liberalizmusnak, hogy elnyomja és gazdaságilag kizsákmányolja a munkásokat, cserében a választójogért – amelynek birtokában a kapitalistákra, azaz a rendszer állandó fenntartására szavazhatnak. Kevésbé szűklátókörű, mint Marx, mert azt is megérti: mivel a demokráciának „egyetlen, merőben negatív jelszava van: megvédeni a szabadságot”, e rendszer, amely ma a kapitalista demagógoknak biztosít utat, ugyanezt fogja megadni holnap a marxista vagy nihilista demagógoknak is. Másképpen szólva: a demokrácia nem egy öntudatos, jogait és kötelességeit ismerő állam éltetője, hanem tömegverekedés, olyan rugalmas közeg, amelyet az éppen erősebb és erkölcsileg kevésbé aggályos fél a maga érdekei szerint alakíthat.

>!

XVI. Lajos pere idején Saint-Just figyelmeztette a társait, hogy ne bízzák a király sorsát a népre, mert ennek válasza a monarchia visszaállítása lenne. Napjainkban Mao Ce-tung feltételezte (l. ezzel kapcsolatban André Malraux memoárjait), hogy ha a Kínai Kommunista Párt nem folytatná könyörtelenül a társadalom nivellálását, az egyenlőtlenség rövid időn belül megint létrejönne a nép természetes hajlamai következtében. Mi ez, ha nem annak beismerése, hogy egy közösség, ha nem befolyásolják és nem áll rendkívüli nyomás alatt, differenciálódni fog tehetség, erőfeszítés, ügyesség, véletlen és más természetes tényezők alapján?

>!

„Mindig azt reméljük”, írta a történész Jacques Bainville, „hogy minden új, de a valóságban más emberek elmúlt századokban szerzett tapasztalatait ismételjük.”


Hasonló könyvek címkék alapján

Frank Robin – Lars Ritter: Eszmék könyve
Frank Robin – Lars Ritter – Havassy Gergely: Politikai filozófiák zsebkönyve
Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció
Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme (A mohácsi vésztől napjainkig) I-XIII.
Gömbös Gyula: Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról
Csurka István: Minden, ami van I-III.
Magyar Endre Lénárd: „A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni”?
Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918)
Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások
Dénes Iván Zoltán – Frank Tibor – Gyáni Gábor – Hunyady György – Kelemen János – Romsics Ignác – Szabadfalvi József – Szegedy-Maszák Mihály – Ujváry Gábor – Ungváry Krisztián – Papp Gábor: Konzervatív gondolkodók a két világháború között