Sanyi ​manó könyve 82% 35 csillagozás

Nem tetszett igazán. Nagyon-nagyon piciknek szól. Hátul a könyvbe azt nyomtatták bele, hogy 6 éven felülieknek…, de ez ’86-os kiadás, ma ez legfeljebb óvodásoknak való. Tippelem én. Ilyen korú gyerek nélkül. De ez a manófigura nem jött közel hozzám. Akkor már inkább Csipike. Szóval, ez a Sanyi manó olyan alattomos, fura szerzet, aki mindig pórul jár, de – és mégsem javul. Lop, csal, hazudik. Barátja, ellensége nincs, csak olyanok, akik hol segítenek rajta, hol meg átverik, és ő velük ugyanezt. A meséknek nincs igazán tanulságuk, a tetteknek következményük, vagy legalábbis eléggé esetlegesek. De azért ez a mesevilág azt sugallja, mintha a tetteink következményeitől állandóan félnünk kellene. Meg hogy a félelem indokolatlan, mégis mindig mindenki fél. Furcsa. Tőlem távoli. Az első mesében Sanyi manó csúnyán pórul jár és megbűnhődik kíváncsisága miatt, a másodikban mohósága és lopása miatt, a 3. mese egyfajta tanmese a talált tárgy vissza nem szolgáltatásának esetére az ebül szerzett jószág ebül vész el mondandóval. Aztán jön egy állandóan növekvő sültalmás a váratlanul ölünkbe hullott nyeremény hirtelen teherré változásáról, melytől csak kemény munkával szabadulhatunk meg; majd egy újabb almanövekedős mese, ami a történések idejét illetően eléggé posztmodern katyvaszt: leesik a ház kéményéről a kupaktető, mire Sanyi manó kölcsönveszi a szomszéd varázsló létráját – és mellesleg ellop egy szemnek kívánatos almát is… –, és mielőtt az újabb szomszédi segítséggel nekilátna a kéménytetőt visszajuttatni a megfelelő helyre, beteszi az almát a ház tűzhelyére sülni… Igen ám, de mint azt már megszoktuk: az alma a süléstől dagadni és nőni kezd, ezúttal gyökere és törzse lesz hirtelen és kinő a kéményen, hogy leverje annak tetejét. Szóval leverje azt, ami még az ő (alma) megszerzése előtt leverődött. Ha nem verődött volna le, Sanyi manó nem ment volna létrát keresni, ha nem keresett volna létrát, nem látta volna meg azt az almát, ha nem látta volna meg, nem lopja el, ha nem lopta volna el és nem tette volna be a konyhájába, hogy majd sültalmaként befalja, az alma nem nőtt volna hirtelen almafává, ha nem lett volna belőle hirtelen növő almafa, nem nőtt volna ki a kéményből leverve a kéménytetőt – s ha már itt tartunk, a kéménytetőnél, akár be is rekeszthetnénk a szokásos csalimesés fordulattal: az én mesém is tovább tartott volna, ha… De nem tudom, hogy ez az ok-okozati zűr rajtam kívül feltűnik-e, illetve zavar-e mást, vagy csak engem. Engem igen. Öreg vagyok, csak a normális meséket szeretem. Na mindegy. Levezetésként jön még 3 Sanyi manótlan mese, amolyan eredetmagyarázó humbug a zsiráf nyakhosszúságának okáról, a süni tüskéiről és a mumus fekete színéről – mert hogy miért nincsenek már mesebeli egyszarvúak, arra például nem. Az ismétlődő formulákat szerettem akár mondatrészileg (pl.: ki hol, melyik fa mellett lakik) akár eposzi jelzőkként (suhanó antilop, nagy elefánt, sárga sündisznó, sárga zsiráf, ólálkodó farkas, stb.) fordultak elő.
     Számomra hihetetlen, hogy ez 1914-ben íródott. Olyan… mai.

Egy jó krimi után, kifejezetten ajánlom mindenkinek, ezt a humoros kis könyvecskét! Hogy is van az alcím? – és más kacagtató történetek – tényleg az. Rég hallottam ezt a szót, mostanság többnyire a humoros, vicces jelzőket hallom. Vissza kéne hozni a kacagtatót is! Egyrészt jópofa szó, kifejezi a lényeget; másrészt bővíti a szókincset is, kevesebb szóismétlést kell használni (no, nem mintha azt díjaznám!!!).
Szóval Sanyi Manó, egy pajkos, rakoncátlan, állandóan a csínytevésen agyaló kis manócska. Ám mivel egy igen szeretetreméltó, melegszívű és kedves, segítőkész kis lény, az ember megbocsát neki könnyen.
Még akár azt is mondhatnám, hogy játékos formában, sok-sok humorral fűszerezve valamilyen szinten még tanít is. Hogy itt mire is gondolok?
Feltételezem az anyukáknak nem kell sokáig részleteznem, milyen az, amikor a kisgyerek elkezd rácsodálkozni a világra, és sorra jönnek a kérdéseivel: Miért szúr a süni? Miért ilyen hosszú a zsiráf nyaka?
Akárhogyan is, cuki kis könyv egy végtelenül szerethető kis csínytevővel, aki szüntelenül mindenféle galibába keveri magát.

Igazán különleges illusztrációkkal ellátott kis mesekönyv. Kicsit kettős érzésekkel gondolok rá, hiszen alapvetően tetszettek a rajzok, de a színösszeállításuk nem igazán nyerte el a tetszésemet.
Másrészt maguk a mesék is teljesen másképp vannak felépítve, mint úgy általában. A főszereplők nem mindig jók, sőt azt se lehet rájuk mondani, hogy velejéig rosszak, inkább „szürkék”. Hiszen Sanyi manó is annak ellenére, hogy mindig rosszban sántikál, alapvetően szerintem egy szerethető és tanulságos kis karakter.
Néhol kicsit zavaróak a történetekben a sor és a szóismétlések, de nem rontja el az olvasási élményt. Emellett nem igazán értem, hogy az utolsó pár állatos mese miként kapcsolódik a Sanyi manós történetekhez.
Kicsit nagyobb gyerekeknek mindenesetre igazán jó kis felolvasós könyvecske. :)

Régen, amikor még élt a nagyapám, délutáni alvás előtt szívesen felolvasott egy fejezetet a Sanyi manó könyvéből. Ma is az ő hangján hallom. A kedvencem A darázs néni és Az üstfoltozó hat szem szilvája volt. Csak felnőttként jöttem rá, hogy – bár a kiadás, amiből mesélt új volt – ez egy régi regény, s neki is kedvenc olvasmánya lehetett gyerekként.

Kilenc kis mese, amiből Sanyi manó hatban szerepel, és mindben rossz kisfiú, aki persze mindig pórul jár és megszégyenül. Igazi tanmesék gyerekeknek, a XX. század elejéről, ráadásul magyar szerző tollából! Leginkább ovisoknak és kisiskolásoknak ajánlható, meg az olyan örök gyerekeknek, mint pl. én. De látom, nem csak nekem tetszett, mert az átlaga egyáltalán nem rossz! Úgyhogy gyereklelkű felnőtteknek is ajánlom, felső korhatár nélkül!

Az első két mese nem igazán tetszett, s gondolkodtam is a félbehagyásán a könyvnek. Aztán az illusztrátoros kihívás miatt gyűrtem tovább. A soron következő mesék már élvezhetőek voltak. Sanyi manó nem egy jó figura, hol eltulajdonít valamit, hol elgáncsol valakit, és hazudik. Persze bünteti a sors, és mindig pórul jár. Mire megkedveltem ezeket a rosszcsont manós meséket, jött egy váltás. Sanyi manó eltűnt a képből és az állatok kerültek középpontba. Ezek a történetek egyáltalán nem tetszettek. Idegesített a számtalan szóismétlés – már ami az állatok melléknévvel ékesített megnevezését illeti. Érdemes lett volna összeszámolni, hogy hányszor szerepelt a sárga zsiráf és nagy elefánt egy-egy nem pusztán a mesében! oldalon, sőt mondatban is! Borzasztó! A zsiráfos mesénél azt reméltem, hogy lesz egy tanulság: sokkal többre mehetünk kedvességgel, mint haraggal! De nem! Megtudhatjuk miért lett hosszú a zsiráf nyaka (szerintem idétlen ok), de arra már nem derül fény, hogy a sárga zsiráf, hogy lett foltos végül. A másik állatmesénél kiderül, hogy szinte minden állat kinézetéért a nagy elefánt tehető felelőssé.
A kötetet záró mumusos mese sem tetszett. Egyébként milyen a mai mumus? Mert a történet szerint régen nem úgy nézett ki, mint manapság, hanem fehéren virított.
Meglepetésemre az illusztrációk tetszettek. Nagyon jó ez a barna-fekete/szürke színösszeállítás. Pedig emlékeim szerint Tarbay Meleghozók mesekönyvétől a hasonló illusztrációk miatt óvakodtam gyerekként.

Teljesen zsákbamacska könyv volt, de a fülszöveg megfogott Sanyi manó erdő széli kis házáról és a csupa érdekesnek ígérkező szomszédról. Mindemellé volt az illusztrációknak egy jó kis varjúdombi mesék hangulata, szóval azonnal tudtam is, kinek megy ajándékba. :)

Voltak mesék, amik bejöttek (pl. a sündisznó almájáról, főleg a téli hangulat miatt), voltak, amik kevésbé – igazából főképp a végén lévő két vagy három történetről nem értettem, hogyan illenek a sorba (na meg hogy mi a baja a szerzőnek szerencsétlen elefántokkal).

Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve volt és bár a meleghozók mesefilmeknél nem szerettem a rajzokat, ebben a könyvben mindig is imádtam ezeket. Hónapokig kerestem-kutattam, előjegyeztem az antikvarium.hu-n, mert azt a kiadást akartam olvasni, amit anno gyerekként. Csillagos ötös.

Olyan furcsa hangulata volt, Anya minden este ebből olvasott nekem. Azóta is szeretem a sült almát! :)

Ez a Sanyi manó nem igazán szimpi nekem. Felelőtlen, rosszindulatú, gyáva, túlreagál dolgokat, lop, pedig ő a központi alak, és a szerző elég nagy empátiával kezeli. Emellett általában passzív, elindít dolgokat és csak szemléli a következményeket. Az utolsó pár történetben meg sem jelent. Nagyon untam a szerző állandó jelzőit. És a sztorik is elég fantáziátlanok. Nagyon idejétmúlt kötet.