A római Minutus Manilianus naiv-ironikus közvetítésével most Claudius és Nero korába kalauzolja az olvasót, hogy az utóvirágzását élő, hanyatlásnak indult római birodalom mindennapi életét mutassa be a mai szemmel látó és láttató művész történelmi hűségével és a tőle megszokott lebilincselő mesélőkészséggel. Főhőse ismét gyarló ember, a kor jellemző hibáival, de az örök igyekezete, amely minden korban, minden társadalomban a jobb, a szebb keresésére sarkall. Nero, a világtörténelemből megismert zsarnok, akinek a nevéhez Róma égése és az első keresztényüldözések fűződnek, merőben új, eredeti megvilágításban áll előttünk. Hiú és szeszélyes művész, maga előtt tetszelgő „emberbarát” ez a császár, aki magatehetetlenül kapálózik a minden porcikájában romlott augustusi birodalom elkerülhetetlen végzete ellen. Valóban elbukott-e Nero? Igaz-e, hogy öngyilkos lett? Hogyan váltak mártírokká a lenézett keresztények? Hogyan hordozta magában az új vallás kezdettől fogva a későbbi szakadások… (tovább)
Az emberiség ellenségei (Az ország titka 2.) 131 csillagozás
Eredeti cím: Ihmiskunnan viholliset
Eredeti megjelenés éve: 1964
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Századok – emberek Európa · Mika Waltari művei Európa
Enciklopédia 7
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 27
Most olvassa 3
Várólistára tette 85
Kívánságlistára tette 35
Kiemelt értékelések
Kicsit lassabban haladtam vele, azt hiszem túl sokat olvastam mostanában a római korról.
Le a kalappal Waltari előtt egy ilyen nagy lélegzetvételű könyvet, nem semmi lehet megírni, főleg nem ilyen jól. Teljesen visszahozta a római birodalmat, tele cselszövéssel, politikával, gyilkosságokkal, kínzásokkal, no meg az erkölcsi fertővel együtt. Jézussal, és a korai kereszténység terjedésével.
Nagyon érdekes volt. Az első kb. 750 oldal volt a legjobb, a vége felé egyre inkább átment Minutus személyes tetteit magyarázó, és közben lelki kisszerűségét egyre jobban leleplező naplószerűségbe. Az ő személyisége is része persze a történetnek, de az ezt megelőző, történelmibb és regényszerűbb rész letehetetlenül jó volt, itt meg már kicsit kezdtem türelmetlen lenni, főként az egyes szám első személyű főszereplő folytonos magyarázkodásai és az időben ugrálások miatt. A könyv elejének a tempója sokkal lassabb volt, mint a végéé, a vége váratlanul „felgyorsult”, és számomra, aki (még mindig) nem vagyok jó ismerője ennek a kornak, nehezebben voltak követhetők a gyors váltások.
Bár ha a vége is hasonló széles ívben lett volna elmesélve, még legalább ennyi oldalt kellett volna írni róla.
Mindenesetre nagyon jó volt, és nagyon örülök, hogy ajánlottátok és elolvastam.
Róma – az örök város :)
Ha nem a Szinuhe után olvastam volna lehet hogy 5*-ot kap.
A karaktereknél néhol feltünnek hasonló jellemvonások.
Történelmi háttere nagyon érdekes: a kereszténység ébredése, Claudius és Nero kora.
A cselekménye kalandos, az utazásokkal már tartományokba is bepillanthatunk (pl: brittannia, görögök…) A fő karakterek életén keresztül megismerhetjük a római szokásokat.
Átfogó és érdekes történelmi regény.
Ezek után újra kell olvasnom az Aranykoporsót :)
Elfelejtettem ezt értékelni, amikor olvastam és most már sokkal nehezebb. Inkább benyomások, mint konkrétumok élnek az emlékeimben.
Először is talán az, hogy bár ez tulajdonképpen egy Nero életrajz, engem mégis jobban érdekelt az „idegenvezető”.
Azt szeretem leginkább (legalábbis eddigi tapasztalataim alapján), hogy Mika Waltari mindig olyan szereplőt választ, aki nem tökéletes, számos hibával, szerethető és utálható tulajdonsággal rendelkezik. Itt sem volt ez másképp. Tényleg néha pokolra kivántam Minutus Manilianust.
A történet kora, Róma élete, társadalma, szokásai, a keresztényekkel, zsidókkal való konfliktusok pedig Waltarihoz méltón, színesen, részletesen és meggyőző alapossággal tálaltak.
Mindezek mellett ez hosszú és nehéz olvasmány, mégis úgy érzem, hogy egy újraolvasásra valamikor érdemes lesz, talán jobban koncentrálva a tényleges lényegre.
Folytatódik az ókori római E/1-es „önéletrajzi” elbeszélés. Ahogy apja, Marcus Manilius lelevelezte (http://moly.hu/konyvek/mika-waltari-az-orszag-titka), úgy most a fiú, Minutus le-emlékiratozza a vele megtörtént eseményeket. Az apja (volt) szerelmének, a fiú a még életben lévő fiának írja le: emlékül, tanulságul, tisztázásképpen, útmutatóan.
Az ábrázolt kor (Kr.u. 46-79) sok jelentős személye felbukkan, és meghatározza a cselekmények folyását a könyv lapjain. Claudius, Nero és Vespasianus császár a maguk szövevényesen kiterjedő családfájukkal éppúgy fontos szerepet játszanak, mint az egyszerű rabszolgák, kereskedők, vagy éppen a keresztények. Jó volt találkozni az Újszövetség kiemelkedő alakjaival és eseményeivel: legelőször Simon mágussal, majd Aquila és Prisca, Paulus, Kephasz, Damarisz, Lukács, Rufus személyével, a zsidók Rómából kiűzésével, az Artemisz miatt kitört zavargásokkal… Szerintem még kicsit elbogarászok a Világtörténelmi Enciklopédia és a Bibliai Atlasz ide vonatkozó szócikkei között a téma elmélyítése érdekében.
Maga a főszereplő (direkt nem írom fő hős-nek…) nemcsak minden lében kanál, hanem egy szóösszetételt juttatott eszembe: „nagy alázatos” ember; vagyis inkább: na, gyalázatos ember! Mókás, ahogy Josephus Flavius könyveit ő akarja kiadni, és elkeserítő, hogy olyan élesnek látja a keresztények közti feszültségeket. Az író jól elképzelte és szemléltette rajta keresztül a korabeli Római Birodalmat. Újraolvasásra (is) méltó!
Bár lassan haladtam vele, mégis minden egyes fejezetét imádtam. Igazán lenyügöző volt ilyen szinteken belelátni az adott korba, a politikai és hatalmi harcokba, a tekintély elnyerésének és megtartásának nehézségébe. Annak ellenére, hogy nem mai mü az olvasása mégis könnyed volt, és úgy érzem az olvasó minden igényét kielégiti egy könyv felé. Pozitiv csalódás volt. :)
A Szinuhe, a Turms, meg Az ország titka után őszintén szólva nem is értem, hogyan halogathattam ezt a könyvet évekig. Mindenesetre újra a Waltaritól megszokott színvonalú nagyívű történelmi regényt vehettem most a kezembe, és mondhatom néhány nap alatt lelkesen végigolvastam mind a vagy hétszáz oldalát. A főhős Minutus stílusa és néha lehetetlen hozzáállása nekem inkább hozzáadott, mint elvett a tényleges történelmi háttérben kibontakozó cselekmény élvezetéhez. Ugyanennyire élveztem, hogy sok-sok helyszínt személyesen is bejárhattam, ez olvasás közben olyan érzés, mintha színesben láthatnánk valamit, ami most fekete-fehér. Az ókor és a korai kereszténység szerelmeseinek alapmű.
Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor elkezdtem olvasni, de megérte ezt a vaskos kötetet elolvasni. Azt hittem, egy újabb, leginkább nehezen olvasható klasszikus lesz, ehelyett azonban egy valóban lassabban haladós, de izgalmas olvasmány lett. Megismerhetjük belőle Nero korát, akiről már mindenki hallott történelemórán, viszont a „pletykákon” túl kevesen ismerik. Valóban nem válik egy szimpatikus karakterré, sőt…. viszont zseniális Waltari jellemábrázolása.
Népszerű idézetek
Senki sem úgy gazdagszik, ha kap és takarékoskodik, hanem úgy hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és vállalja a kockázatot, hogy olykor-olykor kőbe vágja a fejszéjét. A Szerencse istenasszonyát a hajánál fogva kell megragadni, amikor elsuhan az ember mellett. Ha valaki a fejét vakargatja, aranyos sarka hirtelen eltűnik az ég peremén.
– Éppen eleget hallottam már Messalináról! Ezeknek az isteni családoknak a rokoni kapcsolataitól szédül a fejem.
De Laelia néni még mindig izgatott volt az előkelő látogatás miatt, és folytatta a kotkodácsolását:
– Az egész nagyon egyszerű. Az isteni Augustus az isteni Iulius Caesar unokahúgának a fia volt. Az ő húgának, Octaviának az első házassága folytán Messalina Octavia leánya fiának a lánya, Claudius viszont, Octavia második házassága folytán, amelyet Marcus Antoniusszal kötött, Octavia leányának a fia. Agrippina az ő fivérének a leánya, de ugyanakkor Octavia másik leánya fiának, Gnaeus Domitiusnak az özvegye, úgyhogy Lucius Domitius – jól figyelj – egyidejűleg Octavia első leánya fiának a fia, és második lányától származó fia nővérének a fia, tehát tulajdonképpen Messalina unokaöccse.
– Tehát Claudius császár harmadik házasságában anyja féltestvére fiának a leányát vette feleségül, aki magát Valeria Messalinának nevezi, ha jól értettem – szögeztem le.
156. oldal
Kijelentettem, hogy én inkább az irodalom felé vonzódom. Sabina indulatba jött, és így kiabált:
– Ugyan mit ér az olyan hírnév, amelyre azzal teszel szert, hogy az előadóteremben ötven vagy száz unatkozó ember összeveri a tenyerét hálából, hogy végre befejezed.
440. oldal - I. rész, Hetedik könyv, Agrippina (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Henryk Sienkiewicz: Quo vadis? 92% ·
Összehasonlítás - Lewis Wallace: Ben Hur 81% ·
Összehasonlítás - John Williams: Augustus 94% ·
Összehasonlítás - Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Édes Anna 89% ·
Összehasonlítás - Umberto Eco: A rózsa neve 88% ·
Összehasonlítás - Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij: Leonardo da Vinci ·
Összehasonlítás - Kodolányi János: Az égő csipkebokor 88% ·
Összehasonlítás - Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő 86% ·
Összehasonlítás - Aldous Huxley: Loudun ördögei 84% ·
Összehasonlítás - Alexandre Dumas: Akté 76% ·
Összehasonlítás