Emberi ​sors 85% 245 csillagozás

Hogy annak idején, amikor kötelező volt, vagy inkább csak lett volna, elolvastam, vagy sem, arra nem emlékszem. Akkoriban hivatalból nem szerettük az oroszokat. Vagy csak a kötelezőket.

Mondjuk, ha ennyire nem emlékszem, akkor valószínűleg nem olvastam.
Hiba volt.

Solohov nagyszerű. Pedig lássuk be, semmi újat nem talált fel, semmi újat nem talált ki, sőt tulajdonképpen a történetei időtlenek, és helynélküliek.
Jó, tudom, a kozákok, azok kozákok, és a polgárháború, meg a nagy honvédő ugye… de ahogy Jelena Lanszkaja egy mozdulattal áttette az A csikót az amerikai polgárháborúba, pont úgy fészkelte be magát az Az anyajegy végkifejlete előtt az agyamba, hogy:
– Luke „Nyikuska, én vagyok az apád!”

Egyszerű panelek. Ellentétek – vörösök és fehérek… apák és fiúk… gazdagok és szegények – jellemzik a történetek, tragédiák egy részét. A másik része, az meg az embernek maradni kérdéskörből merít…

Nagyjából mindre elmondaná az olvasó, hogy hányan, hányszor, és hány nyelven írták meg. De Solohov csak egy van. Így csak ő írta meg…

…és hogy van benne némi bolsevik reklám? (igaz, az is csak mértékkel) Hát hogy a francba ne lenne? Hiszen részben a saját életéről, a saját bajtársairól ír…

Szóval ezt a vékony kis kötetet szeretni kell… mint ahogy az életet is.

A címadó kisregény utolsó fejezetéből mondtam el egy részletet gimnazista koromban – ami nagyon régen volt – az orosz tagozatos diákok Csongrád megyei versenyén (persze oroszul). A versenyen második helyezést értem el. Természetesen más feladatok is voltak a szövegmondáson kívül. (Az első egy orosz származású lány lett, így ő ment tovább az OKTV-re.)
Szép emlék maradt nekem, ahogyan a könyv is. Imádtam és most is szeretem az oroszt, csak most már más nyelvek elé tolakodtak.

Emberek. Háború. Fájdalom. Nyomorúság.
Mindez úgy megírva, hogy élvezni lehet. Azt szeretem a szovjet írók könyveiben, hogy képesek elterelni a figyelmet az emberi nyomorúságról, butaságról. Gyönyörű természeti képek közé helyezik a cselekményt. Képesek egy állatra terelni a sajnálatunkat. Csak később jövünk rá a háttérbe küldött ember szenvedésére. Ehhez néha második olvasás szükséges. A végére nekem mindig sikerül elhinni, hogy az ember mindent kibír.

A Nagybetűs Élet első (nulladik?) állomása úgy hozta, hogy ezt a tételt húztam az érettségin.

Hát kérem, brillíroztam. Ugyanis valamikor néhány hónappal korábban olvastam el, csak úgy passzióból. Őszintén szólva az órákra nem is emlékeztem, amikor ez volt a tananyag (nem zárhatjuk ki, hogy jelen sem voltam; az osztályfőnökünk, drága Ilonka néni, minden igazolást elfogadott). A szöveget viszont használhattam a felkészülési idő alatt, ami elegendő volt a rekonstrukcióhoz.

A tantárgy istene (+ elnök) mégsem hagyhatta, hogy ilyen könnyű sikerrel lépjem át az Élet küszöbét, mert az '…akkor mondjon még valamit a névszókról' című teljesen indokolatlan inkvizítori faggatózás kizökkentett az addigi tökéletes lelki nyugalmamból. Bár feltaláltam magam, mert értelmesen és helyeslően bólogattam, mialatt az elnök asszony meg is válaszolta a saját kérdését.

Hogy miért kérdezte pont tőlem, mikor ő olyan jól tudta?…

Solohovtól ez az első olvasmányélményem. Persze a bakkancslistámon van a Csendes Don is, de nekünk nem volt kötelező olvasmány az Emberi sors, így idejét láttam a pótlásnak.
Nem okozott csalódást. (Persze az oroszok ritkán okoznak!:-)) Nem könnyű a témaválasztás, hiszen a novellák a polgárháború idején játszódnak, amikor az emberi értékek és erények különösen próbára vannak téve, és gyakorlatban kell megmutatni az ember gerincességét. Ez nem könnyű és nem is mindig egyértelmű. Ezekről szólnak a novellák úgy, hogy az író nem ítélkezik, nem foglal állást, csak bemutatja a szörnyű valóságot.
Maradandó élményt okoztak.
A novellák:
Az anyajegy
Egy apa-fiú kapcsolat tragikus vége. Kozákság és a II. világháború. Szomorú.

Solohov: A nagy családú ember
A polgárháború tragédiája, ami más-más oldalra állítja a családtagokat. Érzelmi-erkölcsi katasztrófa. Mentségeink. Családon belüli gyilkosság parancsra a polgárháború idején. Megdöbbentő.

Sibalok magzatja
Árulás és irgalom. Melyek a legfontosabb értékeink?

Görbe ösvény
A szerelem nevében mindent lehet? Játszani a másik ember érzelmeivel is? Vagy ez már emberáldozattal is jár? Gerincesség és odaadás határvonala.

A csikó
Az irgalom és a sorsszerűség. Mennyire okozzuk saját vesztünket? Belátjuk-e mire vezetnek döntéseink? A szánalom, az emberség elég-e a túléléshez?

Idegen vér
A szeretet, az irgalom, az ellenségkép és annak megváltozása. Az elengedés fájdalma, nehéz döntések.

Emberi sors
A cím jól kifejezi a tartalmat: egy emberi sors, amit többször összetört a háború, a fogság, a családjának az elvesztése. Mégis a reményé az utolsó szó, hiszen egy árva kisfiú befogadásával indulnak a közös, talán jobb jövőbe. Jézus szavai jutottak eszembe: „Aki egyet is befogad e kicsinyek közül, engem fogad be.”

Nagyon régen vágytam rá, hogy a kezembe vegyem, és ma délelőtt szembe jött velem. Velem akart maradni. Hát csak nem hagyhattam ott egyedül.
Ugyanúgy, mint a meggyötört Szokolov Ványuskát.
Pedig a férfi annyi mindenen ment keresztül, annyi gyötrelem és fájdalom érte, hogy azt hinné az ember, elege van az egész világból, még abból a nyomorult életből is, ami neki jutott.
Ám a kisfiú mellett végre megtalálja a lelki békéjét, hiszen mindkettőjüknek a másikra van szüksége.
Szeretem, amikor az emberek a legnagyobb bajban sem veszítik el a humorukat. Arra a részre gondolok, amikor a német tisztnek a biztos halál előtt azt mondja Szokolov, hogy egy pálinka után nem szokott enni.
Olyan sokszor már csak a humor tartja életben az emberfiát.

Az alapozás megtörtént, jöhet a Csendes Don.

Nem találtak meg a kötet elbeszélései.
Mind a háborús időkhöz kötődik, tele paraszti élettel, kozákokkal, Vörös Hadsereggel, a végén még fritzekkel is, amik engem érdekelni szoktak, de ezeknek a műveknek a hangja számomra messziről és szürkén szólt. Mindegyikben nyomorúság, nehéz sorsok, veszteségek, amik szintén nem riasztanak el, de az elbeszélésük itt túl nyers, reményvesztett, gyarló és hímsoviniszta. Nem keltett bennem sem mélyebb érdeklődést, sem valódi együttérzést, viszont a természeti leírások, amiket sokszor metaforának használt az író egy-egy érzéshez kapcsolódva, általában nyakatekertek és dagályosak voltak.
Akadtak azért érdekesebb történetek, de egyetlen igazi kivételt tudok említeni: a címadó Emberi sorsot, ami egészen más stílusban és hangnemben íródott. Finomabb, szebben felépített és elmesélt, aminek a végére érve tényleg elmerengtem, és elöntött egyfajta szívszorító melegség. Ebben már láttam az irodalmi értéket, és szívesen olvastam volna a többit is hasonlóképp.

Némelyik elbeszélésről először azt gondoltam, hogy primitív(amikor a kozákok a kisgyermeket a kocsikerékhez akarták csapni). Nem az írásmódja, hanem a történet, de aztán végigolvasva az egészet, és utána elgondolkozva, rájöttem, hogy azokat az embereket, akik ezekben a művekben szerepelnek, butaságban tartották. A forradalom hozott nekik ebből megváltást. (Az persze más kérdés, hogy utána, hogy tették őket megint butává…)
Persze az is lehet, hogy csak az író állítja be így a kozákokat, hogy a cári feudalizmus mennyire rossz volt. Gondolom, hogy ezek a földműves emberek a maguk módján nem voltak buták, és értettek az állatokhoz, a növényekhez, a földhöz, de a háború és a forradalom előhozta az emberekből a szunnyadó vadállatot.

Az írásokban található történetek előrevetítették az ezután következő sztálini öldöklést is.

Az utolsó, címadó elbeszélés volt a legizgalmasabb, és tényleg egy emberi sorsot mutatott be, olyat, ami csak a háborúban adódhat az embernek. Szomorút.

Én még olvasni fogok Solohovtól, mert meg kell ismerni őt is, a kort is, és a kozákokat is, akikből kommunisták lettek vagy nem.

Mindegyik történetben van valami közös: a szereplők nem boldogok, fájdalmas emlékeket hurcolnak, vagy csak úgy alakul az életük, ahogy. Bár azért némelyiknek lett volna más választása is. A történeteket csak lassan tudtam olvasni, néhol szünetet is be kellett iktatni olvasás közben. Az utolsó, címadó novella tetszett legjobban, ennek már sokkal pozitívabb kicsengésű volt a vége. A természet és a tájleírása viszont az összes történetnek nagyon tetszett.

A háború, különösen a polgárháború rettenetes. Kihozza az emberekből a lehető legrosszabb tulajdonságokat.
Mihail Solohov novellái szomorú, sőt gyakran szörnyű tragédiák sorát mutatják be. A doni kozákok élete nem éppen paradicsomi az I. világháború utáni polgárháború időszakában. (kb. 1918–1922.)
Rengeteg halál, éhezés, nyomor mellett gyakran a polgárháború valamelyik oldalára kell állni a kozákoknak is. Emiatt fordulhat elő, hogy akár az apák és fiaik másik oldalon találják magukat, és kénytelenek egymás ellen harcolni. Különösen szörnyű, ha pl. egy apának arra kell rádöbbennie, hogy a saját, sok éve nem látott fiát ölte meg, hát még ha tudja is, hogy mit tesz! De ha szeretők kerülnek akár akaratukon kívül valami hasonló helyzetbe, az sem kellemesebb. Ha a család összetart, akkor szomszéd településekkel kell megvívni a harcukat a túlélésükért, ami egyben valaki másnak halál, szenvedés.
Egyetlen olyan novella található a sorban, ami mosolyogtató történet. Amikor a falu férfijai szembesülnek a női emancipáció hatásaival.
A címadó novella időben később, a II. világháború időszakában játszódik, de hasonlóan sötét, szomorú tragédia. Míg a többi novellában még falusi környezetben történnek az események, lovas kocsin, szekéren járnak, a távolságot versztában mérik, addig az utolsó történetben már gépkocsik járnak, városban élnek, és a távolságot is km-ben mérik. Voronyezs városához, pedig nekünk magyaroknak sem éppen vidám események kapcsolódnak a történelmünkben.
A történeteknek szomorú aktualitást ad, hogy a Don folyó környékén, ahol az elbeszélések játszódnak, ma újra háború dúl, most éppen az oroszok és ukránok között. Így a helyiek, akár ma is átélhetnek hasonló, szörnyű tragédiákat.