A Mester és Margarita 91% 1141 vélemény

Gyermekként azt hittem Szovjet atyuskáink 'cocialistapropragranda' könyvéről van szó. Aztán ki is került a figyelmemből. Egészen mostanáig. Most meg azt nem értem, eddig mér nem olvastam el. Idült vigyorú röhögéseket hallattam, persze más kínján röhögni teljesen gyarló és emberi. Lájfovblájen szintű angolosan, gyökereiben orosz groteszk, csendes gúnyolódás korának természetrajzáról, ujjal bökdösése a varieté világának, melyben maga is otthon volt. Az igazolványos, mert kérem anélkül nem is létezik a létező, író, aki azért író mert igazolványa van róla és nem azért, mert ír, korszak realistán kifordított romantikája. Szóval ebben a könyvben minden van. Legfőképpen emberek, akik esendőek, akik nem szeretik, hogy rámutatnak hibáikra, akik hazudnak-csalnak-lopnak-szeretnek-élnek-halnak. Elgurult fejek, meg kiömlött olaj, meg táviratok és telefoncsengések. Kegyetlen, ha úgy veszem, mulatságos, ha emígy, mindenesetre szórakozásnak kitűnő. Pláne egy unalmas könyv után, ez volt az én szanatóriumi kezelésem, gyógyultan távoztam.

Annuska már kiöntötte az olajat… Ha nem tudod, miről van szó, el kell olvasnod. Mert kötelező darab.

Nem könnyű feladat erről a regényről értékelést írni… Nem is álltam neki azonnal, gondoltam, egy-két napig érlelem magamban. Sajnos, nem érzem , hogy sokkal előbbre jutottam volna. Olvasás közben is többször eszembe jutott, hogy talán túl nagy falat ez nekem, én ehhez a regényhez még nem nőttem föl gondolatilag, és akkor egyáltalán hogyan merészkedhetek én bármit is írni róla. Tegnap elemzéseket olvastam, és akkor jöttem rá igazán mennyire keveset láttam meg belőle… és elfogott a pánik, hogy ezek után, én maximum egy alsó tagozatos szinten megfogalmazott véleményt tudnék papírra vetni.

Na, de mégsem adhatom fel ilyen könnyen, hiszen úgy érzem, az sem lenne méltó a könyvhöz. Visszagondolva, nyugodtan mondhatom, hogy még soha nem olvastam egy ennyire összetett irodalmi alkotást. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy egy labirintusban vagyok, ahol viszont nem az a feladat vagy cél, hogy megtaláljam a helyes utat egy valamilyen végkifejlett-kijárat felé, hanem csupán annyi dolgom van, hogy bolyongjak. Bolyongás közben pedig figyeljek: lássak, halljak embereket, eseményeket, színtereket. Woland volt a vezetőm, ő volt a megbízható fonal, ami miatt tudtam, nem fordulhat elő, hogy én végkép eltévedjek. Behemót pedig mindig felbukkant és megmosolyogtatott. És annak ellenére, hogy lépten-nyomon valami meglepő és szinte elképzelhetetlen történt, hogy nem csak a helyszínek és idősíkok változtak, de velük párhuzamosan az egésznek a hangneme is, mégsem éreztem valótlanak bolyongásomat, hanem éppen ellenkezőleg: minden egyes mozzanat helyénvalónak tűnt. Ezen utólag viszont meglepődtem, de erre végül is Bulgakov varázsereje a magyarázat.

Miután befejeztem a regényt, elkezdtem olvasni Shakespeare-t, és annyira meglepő volt, hogy miközben a Mester és Margaritán morfondíroztam, egyszer csak rájöttem, hogy ha valaki megkérné, hogy egy szóval mondjam el, miről szól a regény, akkor én azt válaszolnám: a színházról. Arról a Színházról! Ahol mindnyájan felbukkanunk legalább egy szín erejéig, és ahol nem tudjuk mindig pontosan eldönteni, hogy éppen a színpadon vagyunk és „néznek” tehát szerepelnünk kell, vagy a másik valóságban a színfalak mögött, ahol levesszük a jelmezt, vagy a közönségben, ahol szabad ítélkezni a többiek játékán azzal a szent meggyőződéssel, hogy mi jobbak lennénk. Netán félve a rivaldafénytől elbújunk, és mi leszünk a (be)súgók, vagy senkivel sem törődve berendezünk magunknak (?)- másoknak (?) egy díszletet. Persze az is előfordul, hogy ambíciókat hajszolva, mi akarunk a rendezői székben ülni, mert hát emberi sorsokat elég egy zárójelek közé tett utasítással irányítani, nemde? Sokszor a válóságaink összemosódnak és bizonyos korokban, bizonyos helyeken előfordul, hogy a betanult szövegeinkről tömegesen azt hisszük, hogy a saját gondolatainkat adják vissza…

És ez mind benne van ebben az egy könyvben; számomra ezért lenyűgöző.

Újraolvasás 2012

Ejha, mi az ördög… Ha nem egyéb, ez a regény kifogott rajtam.
Nem tudom összeszámolni, hányszor kezdtem hozzá az értékeléshez – és hányszor töröltem ki az egészet. Csűröm-csavarom, halogatom, neki-nekilendülök, de nem megy… Mégis (remélem nem szóltok meg érte): nagyon szeretném azt a fekete macskás plecsnit… Úgyhogy megpróbálom.
Akkor… szóval…. vagyis… öööö… Néhány gondolatfoszlány:
Olyan regény ez, amelyiknél már az első olvasás első sorainál éreztem: lassítani, élvezni a szavakat, mondatokat, mert valami nagy élmény van készülőben. Így is történt. Ezért is halogattam az újraolvasást. Kár volt aggódnom. A hatás biztosított, most már biztos vagyok benne, akárhányadik olvasásnál is.
Ez a könyv mindig elbűvöl, megnevettet (na jó, megröhögtet), elkomorít és otthagy tele kérdésekkel… Itt az sem érdekel, nem zavar, hogy amúgy nem kedvelem a fantasyt –Bulgakovtól jöhet bármilyen mennyiségben. Jöhet a macska, varázsolhat a bűvész, jöhet a zűrzavar, állhat a bál, jöhet a boszorka, loccsanhat az olaj, jöhet bármi, vevő vagyok rá.
Aztán vevő vagyok Bulgakov Moszkvájára, az abszurdum netovábbjának kellős közepére lecsapó szatírára, ahol már nem tudni mi a valóság és mi a fantázia, sírjak, vagy nevessek, borzongjak vagy élvezettel nézzem, mit művel a Sátán. Bulgakov legalább annyira megérdemelte volna a Nobelt, mint Szolzsenyicin, zseniálisan nevetősen hátborzongató, ahogyan a harmincas évek Moszkváját és szovjet társadalmát bemutatja. És neki nincs is rálátása a továbbiakra. TÖMEGÍR, Látványosságügyi Bizottság, és kényszeres éneklés és… Hát polgártársak, nem piskóta, amit itt véghezvisz.
És itt van a betétregény. Minden sorát imádtam. Azt hiszem, nem olvastam még ennél jobb Pilátus-Jézus történetet. Nem csak gondolatisága, hanem hangulata miatt is. Valami számomra megmagyarázhatatlan csend, nyugalom, békesség árad belőle tragédia, szenvedés, vihar ellenére. Mintha mindvégig a holdsugárösvényen tett közös séta volna. Mindig nehéz elszakadni ettől a résztől (igaz, később a másik szálat sem akaródzik otthagyni), Ha-Nocri alakja pedig egyik kedvencem. Persze Woland is az, meg Margarita, meg a Mester, vagy Pilátus, még Behemót is. Sőt, az ő arcképéért próbáltam kipréselni magamból ezt az értékelést. Ennyire futotta.

Micsoda könyv!
Annyira groteszk, humoros, valóságos, csak úgy repülnek az oldalak olvasás közben.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, mit vált ki belőlem ez a könyv. Oroszországban, pontosabban a Szovjetunióban ilyen történetet leírni egyet kellett jelentsen az önmegsemmisítéssel. Minden bizonnyal már amikor belekezdett az írásba tudta, hogy amíg a világ az a világ, nem lesz lehetősége megjelentetni, és csak bajt hoz a fejére. Mégis megírta. Ez egy annyival, mérföldekkel magasabb szintje az írásnak, hogy múltbéli és jelenkori írók közül csak nagyon kevesen állhatnak mellé a sorba. Amikor egyszerüen meg kell írnia, önmagáért, önmagának, nem tehet ellene semmit, mert kikívánkozik belőle.
Bulgakov miatt is őszíntén remélem, hogy létezik az a másvilág (és nem csak alvilág), amiről ír, mert akkor ő onnan most láthatja, mire vitte ez a haláláig eldugott jegyzetként porosodó történet, és hányan lettek teljesebben általa.
Van egy része a könyvnek, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből, annyira igaz. Beírom majd itt az idézetek közé.

Van egy olyan halvány sejtésem, hogy most már mindig gyanakodni fogok, ha valami nagyra nőtt fekete macskával futok össze.
De komolyan, le a kalappal: izgalmas, eszement, szerelmes, és ráadásul még ízig-vérig orosz is.

Rendkívül szórakoztató. Bulgakov lazán feltalálja az urban fantasyt, emellett történelmi regény, politikai és irodalompolitikai szatíra, szerelmi történet, mindent bele. Helyenként már kicsit talán túl tömény, de olvastatja magát. Az első néhány fejezet után többször is abbahagytam, mert van egy pont, ahol már annyira jó, hogy féltem továbbolvasni, hogy hátha rosszabb lesz. Nem lesz.

Annyi mindent inspirált, hogy már azért is érdemes elolvasni. A legmeredekebb párhuzam, ami eszembe jutott, talán az volt, hogy amikor a zsúfolt jeruzsálemi utcákon követ valaki valakit, és jönnek szembe törékeny köcsögöket hordozó emberek, az tiszta Assassin's Creed; azt hiszem, a készítők is elolvashatták a regényt. :DDD (Ráadásul van is benne egy Mester nevű szereplő, de ez most már kezd kicsit off lenni.)

Színházban korábban láttam és anno tetszett, de így olvasva az általam látott színpadi verzió csak gyenge utánaérzés. Igazából ebből animét kéne csinálni. Készülőfélben is van egy orosz rajzfilm, meglátjuk, milyen lesz: http://www.spectres.com.au/seanimation/wordpress/?p=2590
______
Ezekre a kihívásokra olvastam:
* Bulgakov emlékolvasás
* Boszorkányok márpedig vannak
* Elmegyógyintézetekben játszódó könyvek
Elég sok :D

zseniális. imádtam, az első betűjétől az utolsóig.
érdekes, hogy jópár évvel ezelőtt (jópár… lassan 10 éve! öregszem :( ) már olvastam. akkor úgy elmentem mellette, mint egy hirdetőoszlop mellett. nem is értettem, mi ez a hype körülötte, miért rajonganak érte annyira. (az, aki anno ajánlotta ezt nekem, ő mondta, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit valaha olvasott.) annyira nem érintett meg, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy túladok rajta (!!!).
még jó, hogy az eszemre hallgattam (arra a kis maradékra…) és kihasználva a Bulgakov-kihívást, elolvastam még egyszer, gondoltam, adok neki még egy esélyt, ha akkor sem jön be, akkor annyi.
igaza volt @Harfe barátnémnak, aki megjegyezte, talán pont ezzel az olvasásommal kapcsolatban, hogy vannak dolgok, amikhez egészen egyszerűen meg kell öregedni. reménykedem ezért, hogy idővel sikerül megértenem az univerzum titkait, akkor is, ha akkor már hosszú szőrök fognak lógni a fülemből meg az orromból. ami pedig Bulgakovot illeti, mint említettem, imádtam, az utolsó porcikájáig. szórakoztató volt, éppen annyi érzelmességgel, amennyi kellett. a Fagót-Behemót párost különösen a szívembe zártam és csak azt sajnáltam, hogy az író nem részletezte még jobban a csínytevéseiket :) a színházi előadás különösen tetszett, illetve az, ahogy az emberekkel sorra kibabrálnak, lehetőleg úgy, hogy mindenkinek a legkínosabb takargatnivalóját dörgölik az orra alá :)
nagyon tetszett az az őszinteség, amivel Margaritát ábrázolta. olyasmi jutott eszembe, hogy az az író, aki ennyire nyíltan és leplezetlenül tud ábrázolni egy regényalakot, egészen biztosan rengeteg szenvedésen ment keresztül az életében. általában a sokat szenvedett emberek képesek megengedni maguknak azt a luxust, hogy teljesen őszinték legyenek.
a könyv pedig a kedvencek közé avanzsált :)

Az egyik legjobb könyv, amit eddig olvastam. Lehet, hogy nagyképűnek fogok tűnni, de elsőre megértettem. (Persze kérdés, hogy mit is kell megérteni?) Csodálatos a fordítás (ahogy Szőllősy Klárától ezt már megszokhattuk), a stílus…groteszk, szentimentalista, abszurd, szerelmes… erről a könyvre minden jelző, amit valaha kitaláltak, igaz.

Ui.: Ha lenne macskám, Behemótnak nevezném.
Ui.2: A harminckettedik fejezet szerintem minden idők egyik legjobb fejezete. Igazából idáig voltak kétségeim a művel kapcsolatban, itt eloszlott.

—

Második olvasás: Újabb részleteit fedeztem fel a műnek. És mint minden regény (vagy inkább minden jó regény?), ez is más minden olvasáskor. És az előző olvasás óta nagyon sok hatás ért, sok dolog történt az életemben, talán ez volt eddigi életem legmozgalmasabb (és legértékesebb) 9 hónapja. Volt egy nagy szerelmem, volt egy még nagyobb csalódásom, lett egy még ennél is nagyobb szerelmem… és sok-sok könyvet olvastam, sokat tanultam az emberekről, magamról, igen, a szerelemről is, ahogy ez érthető is, és sokkal jobban értettem, mit is akart Bulgakov mondani nekem, azaz hát nekünk, mindenkinek, aki ezt a könyvet olvassa. Az utolsó fejezet (az Epilógus) előtt férfi létemre megint könnyeket csalt a szemembe, és rájöttem, miért is tartják az egyik legszebb szerelmes történetnek (is) ezt a könyvet. Kilenc hónap múlva újra találkozunk, kedves Woland, Mester, Margarita, Behemót (örök kedvencem), Korovjov-Fagót, Hella, Natasa, Ivan Nyikolajevics „Hontalan”, és persze Jesua meg Ponczius Pilátus!

Életemben ennél a könyvnél éreztem azt előszőr, hogy egyszerűen kifeszülök a jelenben miközben olvasom. Nem számít a jövő, a múlt, csak a jelen…hogy olvasom és olvasom csak…hogy minden egyes szó, mondat, bekezdés, oldal simogatja az agyam, vibrál az elmémben, bemászik az agyredőim közé. Ha jól emlékszem, amikor megkaptam talán egy nap alatt elolvastam. Utána meg még vagy tízszer. Minden egyes újraolvasásnál teljesen más élményt adott…számomra egy könyv attól jó, hogy minden egyes olvasásnál új éménnyel szolgál. Ez a könyv teljes mértékben megfelel ennek.