Cervantes műve a modern regénynek nemcsak őse, hanem -mai értelemben- első klasszikusa is. Gazdag körképén ott virul a kaland középkori bűvölete, a valóságos külső világ összegezés magaslatára emelkedett mozgalmassága, de már a lélek mélyei, belső világunk azelőtt figyelemre sem méltatott tájai is fölsejlenek rajta. Sokrétű remekmű, az értelmezésnek négy évszázad óta szinte kiapadhatatlan forrása. A korszerűtlen eszményeket kergető és magasztos kudarcra ítélt Búsképű lovagnak és a valóság diadalát parlagiságával együtt megjelenítő, tenyeres-talpas csatlósának történetében örök-emberi értelmet is kap a XVI-XVII. századi spanyolság nemzeti önvizsgálata: egy történelmi korforduló válságában minden idők emberi magatartásának két alapváltozatát tárja elénk.
Don Quijote 160 csillagozás
Eredeti cím: Don Quijote de la Mancha
Eredeti megjelenés éve: 1605
Osiris, Budapest, 2006 
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencnek jelölte 18
Most olvassa 12
Várólistán 123
Kívánságlistán 23
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mi újat lehet erről a történetről mondani? Attól függ, kinek mi új (mondaná Sancho, csak sokkal ízesebb, ráadásul mulattató nyelven).
Örülök, hogy elolvastam, a leegyszerűsített, rövidített vagy ifjúsági verziók után érdemes megismerni a teljes két kötetet. Benyhe János Utószava Cervantes életéről, a korabeli Spanyolország társadalmának Janus-arcáról, a kor irodalmáról (és még mi minden másról) nekem nagyon sokat segített, hogy eligazodjak ebben a furcsa, bonyolult, a történelem- és irodalomórákon kicsit talán csak felületesen megismert világban. Igazság szerint enélkül néha már azt sem tudtam volna, mi a fikció és mi valóság (Avellaneda rosszindulatú Don Quijote hamisítványa például valóság, szegény lovag és Sancho mérgelődik is a második részben miatta eleget, de mivel Cide Hamete kitalált személy, könnyen azt gondolhattam volna, hogy Avellaneda még inkább az, vagy inkább azt, hogy a regénynek ezen a síkján minden, de minden puszta kitaláció.) Szóval szerintem érdemes elolvasni az utószót, akár előre, akár többször is, mert tulajdonképpen önmagában is érdekes. (Én konkrétan egyszer olvastam a második kötet előtt, és mégegyszer a regény befejezése után.) Érdemes olvasgatni a jegyzeteket is, így kiderülhet, hogy nem csak mókás és kalandos regény ez, de bizonyos tekintetben ismeretterjesztő műnek sem megvetendő.:)
Most azt gondolom, találkozom még majd a búsképű lovaggal máskor is, mert bár a történet során hangosan alig-alig nevettem, nagyon élveztem a folyamatos (irodalmi és egyéb) csipkelődést, a számtalan váratlan kaland mellett a sok-sok szójátékot és mindenféle hol meghökkentő, hol nagyon is emberi, lelki bonyodalmakat, a sok-sok közbeszúrt, Ezeregyéjszaka meséibe illő novellát (főleg az első rész vége felé) és legkülönfélébb irányú elmélkedést, beleértve Sancho virágos közmondásbokrait (főleg a második kötetben). Magyarán hol elgondolkoztatott, hol elszomorított, de legtöbbször mégis inkább megmosolyogtatott ez a regény, és igen, egyszer legalább még biztosan újra elolvasom, ha rajtam múlik.
Végül talán annyit még: most már tényleg el akarom olvasni egyszer azt a híres Orlando Furioso-t, mely műnek létezéséről csak az olaszkönyvemből volt szerencsém ezidáig hallani. Sőt, esetleg egy-két egészen ponyvaszerű, korabeli lovagregényt is hozzácsapok majd egyszer, ki tudja.:)
(Life is short, read fast, ahogy a napokban olvastam itt a molyon.:)
Mellékhatás: ne csodálkozzunk, ha azon kapjuk magunkat, hogy ismerőseinkkel az olvasás szüneteiben kizárólag csak sok-sok váratlan közmondással megtűzdelt bonyolult körmondatokkal, magunk számára is meglepően kacifántos, régies stílusban tudunk majd értekezni. Ilyenkor lehet, sőt, kifejezetten javallott egy-egy közbeszúrt, könnyed pöttyös vagy delfin könyvvel lazítani. (Modern dráma, francia egzisztenciális irodalom viszont kifejezetten ellenjavalt, csak még tovább komplikálná az addigra már valószínűleg amúgy is kétségbeejtő nyelvi és érzelmi tüneteinket.)
Röviden: Olvassátok el bátran (vakmerően?:) az egészet, tök jó szerintem.
Hosszú, vontatott, nehézkes és körülményes… írnám, de ez itt a Moly-on nem elég.
Az, hogy a stílusa olyan amilyen, valószínűleg annak tudható be, hogy a fordító megpróbálta az eredeti spanyol szöveg hangulatát visszaadni. Érzésem szerint Don Quijote kalandozása csak keretbe foglal egy csomó kisebb, önállóan is megélő történetet. Ezek között voltak jobbak és rosszabbak is. Nekem egy pár ezekből kifejezetten tetszett.
Ez a csodálatos találkozások regénye. Többször előfordul, hogy évekkel ezelőtt egymástól távol került szereplők varázslatos módon futnak össze (természetesen Don Quijote környezetében). Spanyolország akkoriban nagyon kicsi lehetett.
Vannak visszatérő motívumok. Ezek egyike a hosszú, kimerítő értekezések. Pl. Kik fontosabbak? A tudósok, vagy a katonák? Aztán a rendszeresen felbukkanó női szereplők mindig a világ legszebb női és természetes iszonyatosan erkölcsösek. Bár az ötödik vagy a hatodik világ legszebb hölgye után az ember már elkezd aggódni.
És vannak a kecskepásztorok. Don Quijote és kis csapata belefut a következő aktuális kecskepásztorba, aki elmeséli szomorú történetét. A kecskék büszke főnöke természetesen nem teljesen az, akinek látszik. Igazából ő egy jómódú család sarja, aki kiváló verselő, de pechére beleszeret a környéken található világ legszebb fehérszemélyébe, aki valamilyen félreértés folytán visszautasítja őt. Így a szerencsétlennek nem marad más lehetősége, mint elmenni valahová kecskepásztornak és a többi kikosarazottal együtt (akik szintén kecskepásztorok) kesereg. És jön a csodálatos találkozás, ahol minden tisztázódik. Ez odáig fajul, hogy az egyik világ legszebb, erényes hölgye annyira megunja a kérők zaklatását, hogy ő is elmegy kecskepásztornak. Spanyolország abban az időben, ahogy már említettem, igen kicsi és teli volt kecskepásztorokkal. Apropó, nem tudja valaki, hogy én hol lehetnék ebben a mi drága és kicsi honunkban (ami kisebb, mint anno Spanyolország volt) kecskepásztor? Igaz, hogy még nem kosarazott ki a világ legszebb nője, de szerintem megtörténne, ha bepróbálkoznék. Bár lehet, hogy Don Quijote, minden ferdeségek kiegyenesítője, nekem is tudna segíteni!
Ja és @sanchopanza hülyébb, mint a főnöke, mert míg Don Quijote szimplán bolond, addig a derék @sanchopanza hisz egy bolond szavának. Én meg egy szemétláda vagyok, hogy poénkodok egy minden bizonnyal értékes művön!
Don Quijote-t és kalandjait, no meg a szépséges Dulcinea-t természetesen mindenki ismeri. Ez volt az oka, hogy sokáig nem akartam elolvasni a könyvet, attól féltem, hogy unalmas lesz. Szerencsére tévedtem. Nem hangosan nevetős könyv, de végig szórakoztató, megmosolyogtató. Szerethetőek az egyszerű, egymással törődő szereplők. Izgalmasak a „kalandok” is, különösen mivel nem is igazi kalandok. A történetbe ékelt elbeszélések némelyike nagyon frappáns volt, különösen tetszett a csellel véghezvitt esküvő.
Ez egy olyan mű, amit nem érdemes túl korán elolvasni.
Kell egy bizonyos életkor (élettapasztalat?) hogy tudjad értékelni bizonyos mélységeit :)
„Amit Don Quijote mond, az mind jó és értelmes, de amit tesz, az mind értelmetlen, bolondul vakmerő és torz; és csaknem az a benyomásunk, hogy a költő ezt mint a magasabb erkölcsi életnek természetes és elkerülhetetlen antinómiáját akarja bemutatni.” /Thomas Mann/
Don Quijote-t és kalandjait mindenki ismeri, ezért sokáig nem is akartam elolvasni. A legtöbb olvasó szerint szórakoztató, megmosolyogtató könyv. Számomra nem: egyetlen egy részt sem találtam mulattatónak. Sajnáltam a Búsképű lovagot, akinek története hol elszomorított, hol elgondolkodtatott. Olvasni a történeteit egyébként olyan volt, mintha meséskönyvet olvasna az ember. Azon könyvek közé tartozik, amelyeket mindenkinek illik legalább egyszer elolvasnia.
A könyv vagy jól van megírva, vagy én olvastam jó időszakomban, nem tudom. Egyet tudok. Azt, hogy ilyen nagy baromságot még nem olvastam, pedig én Galla Miklóstól a Nagy Holló-könyvet és Kiss Ádámtól a Szütyiőt, amik mindketten elég nagyok, de még ilyet! Ilyen könyv, mint ez a Búsképű lovag…Hihetetlen, megmosolyogtató, de van pár dolog, amik nálam nagyon nem feküdtek. Nem minden poénon tudtam jóízűt nevetni. Voltak olyan részek, ahol én jöttem zavarba a butaságtól, ami Don Quijotét jellemzi.
http://amelitt.blogspot.com/2011/12/don-quijote.html
A történetet nagyjából ismertem, mert valamikor gyerekként filmen láttam. Akkor egyáltalán nem tetszett, arra emlékszem.
Nekem az ilyen Don Quijote típusú emberek nem jönnek be, nagyon távol állnak tőlem, az életfelfogásomtól, nem is igazán tudom megérteni őket, így valószínűleg azért is volt szegény búsképű bolyongó lovagunk számomra unszimpatikus. Egy bolond volt, szerencsétlen.
Ha nem lett volna fegyverhordozója, aki mindig szellemes, mulatságos beszólásokkal, közmondásokkal élt, hát biztos abbahagytam volna az olvasást, de miatta kitartottam!
Érdekes, hogy Candide figurájával képes vagyok azonosulni, de Don Quijote más, ő elképzel magának egy mesevilágot a valódi helyett, míg az első pedig egy a létező „világok” között keresi a tökéleteset, és nem vonul a mesék, a fantáziák fedezékébe. Van különbség.
Alapmű, időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, hogy cirka négyszáz év távlatából is képes megnevettetni. Az irgalmatlanul hosszú és cikornyás párbeszédek azért néha próbára tették a türelmem…
Előbb-utóbb teljes hosszúságukban elolvasom az Európa kiadó által megcsonkítva közölt részeket is.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Most azt az átdolgozott változatot olvastam újra, amelyet Radnóti Miklós fordított le. Remek első ismerkedés lehet a klasszikus regénnyel, annak összes híres kalandját meghagyja, különleges narrációs fogásait viszont az anekdotikus meséléssel helyettesíti. Az én kedvencem (mert annyira szomorú), a gályarabok kiszabadítása, illetve Don Quijote útra kelése.
Népszerű idézetek
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, míg élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha, senkitől se kért.
Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll…
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.
Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.
Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett!
– Tudom, ki vagyok – válaszolta Don Quijote –, de tudom azt is, hogy nemcsak az lehetek, akinek magamat mondottam, hanem azonkívül még Franciaország tizenkét legnagyobb hőse és egyben a kilenc legnagyobb lovag is lehetek, mert mindazon hőstetteket, melyeket ezek együttvéve végrehajtottak, az én tetteim messze felülmúlják majd!
Kedves jó uram, ne haljon meg, nagyon kérem, inkább fogadja meg tanácsomat és éljen még számos évig, mert higgye el, nem tehet az ember nagyobb bolondságot, mint ha így egyszerűen fogja magát és meghal, hiszen még csak meg sem ölte senki…
Falujában híres volt arról, hogy üres óráiban – s üres órái ugyancsak gyakran akadtak – rendíthetetlen hősökről írt lovagregényeket olvasott. Sokszor már a szeme fájt, a feje zúgott, de mégse hagyta abba az olvasást. Lassan még a vadászatot is elhanyagolta, kis gazdasága ügyeit sem intézte. Annyira belehabarodott az olvasásba, hogy eladogatta holdanként még a szántóföldjeit is az olvasni való lovagregények kedvéért. Teljesen a regényekben szereplő lovagok helyébe képzelte magát. Két barátjával, a falu papjával és a falu borbélyával az egyes lovagok kiválóságait vitatta meg, reggeltől estig és estétől reggelig olvasott, s a kevés alvás és a sok olvasás eredménye az lett, hogy józan ítélőképességét teljesen elvesztette már. Bűvölésekről, párbajokról, csatákról, kihívásokról, sebekről, szerelmekről, harci jó szerencséről s lovagi balsorsról álmodozott.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A pap és a borbély úgy akarta gyökeresen kigyógyítani közös barátját a bajából, hogy a könyvtárszoba ajtaját befalaztatják és bevakoltatják, hogyha majd felkel, rá ne akadhasson (s megszűnvén az ok, talán megszűnik az okozat is), ők pedig majd azt mondják, valami varázsló vitte el a könyveket a szobával együtt, mindenestül. Tervüket a lehető legnagyobb gyorsasággal végre is hajtották.
Don Quijote harmadnapra felkelt az ágyból, s első útja kedves könyvtárszobája felé vezetett; minthogy azonban a szobát nem találta régi helyén, összevissza kereste mindenütt az egész házban.
Mikor odaérkezett, ahol azelőtt az ajtó nyílt, a falat megtapogatta kezével, nézett jobbra, nézett balra, s mindezt minden szó nélkül. Végre azután jó sokára azt a kérdést intézte a gazdasszonyához: hol van az ő könyvtárszobája.
A gazdasszony, mert már kitanították, mit kell majd válaszolnia így szólott:
– Micsoda szobát vagy mi egyebet keres kegyelmed? Ebben a házban nincs többé se könyvtár, se könyv; maga az ördög vitte el mind.
– Nem az ördög volt az – egészítette ki a lányka –, hanem valami varázsló, éjnek idején, sötét felhőn jött ide, ugyanaznap mikor kegyed távozott; s leszállván a kígyóról, amelyen ült, belépett a szobába, én nem tudom, mit, mit nem csinált odabenn, de nemsokára repülve szállt el a tetőn keresztül, csupa füstben hagyván az egész házat. Mikor aztán odaszaladtunk megnézni, mit cselekedett: nem láttunk többé se könyvet, de könyvtárt. Csak arra emlékezünk, a gazdasszony meg én magam is, hogy a gonosz öreg távoztában egész fennszóval azt mondá, hogy a könyvek s a könyvtár gazdája ellen titkos gyűlölségből követte el házunkon azt a rontást, majd csakhamar mi is észrevesszük. Azt is mondta, hogy őt a bölcs Munatónnak hívják.
– Nem Frestónt mondott? – kérdezte Don Quijote.
– Nem tudom én – felelt a gazdasszony –, Frestónnak hívják-e vagy Fritónnak, csak arra emlékszem, hogy a neve tónnal végződik.
– Már bizonyosan úgy van – mondta Don Quijote –, egy bölcs varázsló ez, s nekem halálos ellenségem; azért viseltetik ily haraggal ellenem, mert varázstudományával előre látja, hogy a jövendőben párbajt vívok majd egyik kedvenc lovagjával, s le is győzöm, mit ő semmiképp meg nem akadályozhat; ezért minden módon borsot tör az orrom alá. Én azonban megmondom a szemébe is: nincs rá mód, hogy az egek végzését meghiúsítsa vagy megakadályozza.
71-72. oldal
– Az ördög vagyok- hangzott a válasz- és Don Quijote de la Manchát keresem; az erre tartó tömeg hat csapatnyi varázsló, akik egy diadalszekéren hozzák magukkal Dulcinea del Tobosót.
– Ha te volnál az ördög – kiáltott rá a herceg –, akkor megismerted volna a lovagot, aki íme, itt áll előtted!
– Istenemre s igaz hitemre mondom – felelte a futár –, észre sem vettem. Annyi mindenféle járt az eszemben, hogy elfeledtem a legfontosabbat!
– Ejha! – jegyezte meg Sancho.- Ez az ördög rendes ember és jó keresztény lehet, különben nem esküdnék Istenre, meg az ő igaz hitére. Most már látom, hogy a pokolban is lehetnek derék, jó emberek!
– Ezt nem értem – felelte Sancho –, én csak azt tudom, amíg alszom, addig se félelem, se reménység, se búbánat, se dicsőség nem háborgat. S legyen is áldott, aki az álmot feltalálta, mert ez a köpönyeg minden emberi gondot betakar, ez az eledel csillapítja az éhséget, ez az ital oltja a szomjúságot, ez a tűz fölmelegíti a hideget, ez a hideg lehűti a forróságot, szóval az álom olyan pénz, hogy mindent meg lehet venni vele, oly mérőserpenyő és súly, hogy egyenlővé teszi a pásztort a királlyal, az együgyűt az okossal. Csak egy rossz van az álomban, hogy amint hallottam, a halálhoz hasonlít, mert a halott meg az alvó között igen kevés a különbség.
