Egy ​sziget lehetősége 139 csillagozás

Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Új ​regénnyel jelentkezik a nagy sikerű A csúcson és az Elemi részecskék szerzője. A mű apokaliptikus képpel indul: 4000 körül járunk, a világ elpusztult, az emberek elvadult, állati hordákban élnek, míg a klónozással létrehozott kiválasztottak elektromos védőkerítéssel őrzött telepen laknak magányosan és szenvedélytelenül. A regény egyik hőse Daniel, a jó nevű humorista, színpadi komikus, a másik pedig az ő kétezer évvel később élő, klónozással létrehozott 25., majd 26. utódja. Daniel tipikus Houellebecq-hős: kiégett, átlagos külsejű, negyvenes, férfi, aki szakmájában sikeres, a nők is szeretik, csak ő nem szeret senkit és semmit. A munkája untatja, mindenkit megvet, faj-, gyerek- és nőgyűlölő. Negyven fölött találkozik először a szerelemmel. Isabelle okos és szép, tökéletes szellemi társa Danielnek. Összeházasodnak, ám boldogságuk nem lehet tartós, ugyanis Isabelle öregedni kezd (az öregedést Houellebecq még egyetlen hősnőjének nem bocsátotta meg), ezért elválnak. Tragikus… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Magvető, Budapest, 2021
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631425307 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2016
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631425307 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2013
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631425307 · Fordította: Tótfalusi Ágnes

2 további kiadás


Enciklopédia 43

Szereplők népszerűség szerint

Gérard Depardieu · Marcel Duchamp


Kedvencelte 36

Most olvassa 9

Várólistára tette 100

Kívánságlistára tette 88

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

A főszereplőnk, Daniel sorsa néhány elemében hasonlít hozzám, ugyanazt a mély kétségbeesést érzem időnként, mint ő, hiszen én is az ötvenes éveimben járó, öregedő férfi vagyok, egyre közelebb a halálhoz, mindkettőnket elhagyott fiatal szerelme, spoiler.
Hiába, ez a világ a fiataloké, persze csak akkor, ha elég szépek, elég egészségesek, extrovertáltak, és nem utolsósorban eléggé önzők. A többiek meg mehetnek a levesbe. Mennek is. Azaz megyünk is. Hosszú távon az emberiséggel együtt. A sötét ökológia dugja ki a fejét a felszín alól. Az emberiség ki fog halni. Ez megváltoztathatatlan tény. (A kérdés csupán az, hogy mikor következik be. És amerre halad a világ, a „mikor” nem évezredek múlva fog bekövetkezni.) Ezért váljunk le az antropocén szempontokról, és találjunk rá a cthulhucén nézőpontra. Innen nézve nem érzek részvétet az emberiség miatt, ahogy Houellebecq sem. A dinók is kipusztultak, mint ahogy azok az egysejtű lények is, amelyek jóvoltából ma oxigén van a légkörben, amit belélegezhetünk. A természet túl fogja élni az emberiséget, és soha többé nem lesz újból olyan, mint amilyen volt. (Persze érdekes lenne az évmilliárdokkal ezelőtti páfrányerdőben sétálni. De hosszú távon túlélne ott az emberiség? Nem.)
No de vissza a könyvhöz… A szektás rész nem tetszett annyira, és a jelen-jövő váltogatása is kizökkentett Daniel 1 életéből, ami számomra a legfontosabb volt érzelmi síkon. Végül persze minden összeállt. Ettől függetlenül annyira nem voltak szimpatikusak* az új emberek, akik várják azt a fajt, amely majd felülmúlja, felváltja őket is. A régi emberek maradékai – akik természetesen azok leszármazottai, akik a túlélési versenyben megmaradtak, vagyis a legkegyetlenebbek, a kannibálok, a legvadabbak – még itt-ott eltengődnek. Igazi Nietzschei látomás, nem lehet tagadni.
Azonban a halálon való rágódás, és ezzel együtt legalábbis a részleges halhatatlanságra való vágyódás nekem egy kicsit sok volt. Ez olyan, mint amikor valaki azon sírdogál, ami adott körülmény. Ezzel az erővel sírhatnánk a gravitáció létezése miatt is, nem? Igen, megöregszünk, meghalunk ("a semmi megsemmisít"), b. meg. A szüleink – tisztelet a kivételnek –, semmi értelmesre nem tanítanak meg, a társadalom azt is igyekszik lerombolni, ami megmarad, itt az öregség, a betegség, a halál, no meg a gravitáció, szóval van elég okunk, hogy belépjünk az áldozatszerepbe és bele is ragadjunk egy egész életre. Csak ez nem vezet sehová (nem, az ezotéria és a vallások sem, azok csak kihasználják mindezeket évezredek óta, köszönöm, nem kérek belőlük, és elohimita sem akarnék lenni). Persze minden tiszteletem azoké, akik meg akarják változtatni a világot, de már elég öreg vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, csak saját magamat tudom és akarom megváltoztatni innentől. Már ha nem akarok úgy járni, mint Daniel, annak az embernek meg kell halnia, aki voltam az utóbbi ötvenvalahány évben, különben nem változhatok meg arra a kis időre, ami még hátra van abból, amit méltósággal eltölthetek ebben a testben/világban. Szóval jelenleg egyszerre gyászolom régi önmagam, és kíváncsian – no meg némileg szorongva – várom és tapasztalom új önmagam. És ebben a folyamatban pont akkor jött ez a könyv, amikor kellett.
*Azért nem, mert már szinte semmi nem marad meg az emberi érzésekből, az sem, ami pozitív.

14 hozzászólás
Kuszma>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Bár Houellebecq-et szokás faj-, nő- és gyerekgyűlölőnek kikiáltani, de a helyzet ennél egyszerűbb: Houellebecq úgy nagyjából a komplett emberiséget ítéli végpusztulásra érdemesnek, és több regényében különösebb sajnálkozás nélkül semmisíti meg őket – mint ahogy az Egy sziget…-ben is.

Ezek a könyvek a romantika nagy szenvedélyregényeinek (Werther, Kaméliás hölgy) párdarabjai. Adott egy intellektuálisan jól (sőt, túl jól) fejlett főhős, aki pontos belső törvényekkel rendelkezik, ám eluralkodik rajta a nagybetűs Szenvedély, ami eltéríti a maga által kiszabott útról, és végzetébe taszítja. Ahogy a Houellebecq-hősök mind, Daniel is ismeri az író gyakran előcitált maximáját: a nyugati civilizáció lényege a vágyak maximális felkorbácsolása, de a vágy kiélésének megakadályozása. Ám hiába a lényeg világos megfogalmazása, a főszereplő érzelmei áldozatául esik. Ilyen szempontból az Egy sziget… is, akárcsak a Werther, az önfegyelem hiányáról szól, vagyis hogy hiába szövegezzük meg magunkban az erkölcsi törvényt (ez Houellebecq esetében egy kifordított erkölcsi törvény), emberi ösztöneink, és az a valami, amit száz éve még szívnek neveztek, nem engedik, hogy beteljesítsük azt.

Azt hiszem, magam részéről immunis vagyok mindarra, ami Houellebecq-ben felkavaró és megbotránkoztató. Nem hiszem, hogy egy férfinak meg kell döglenie a csüggedéstől, ha már nem tud megdugni egy lánykollégiumot, és nem hiszem, hogy pl. egy Esther, legyen bármilyen amorális is, egy komplett generációt képvisel. Talán ezért élvezem annyira felhőtlenül a tökéletesen bonyolított történetet és a hihetetlenül pontos meglátásokat. Houellebecq a mai írók közül talán a legmarkánsabban fogalmazza meg, mit kell (szerinte) meggyógyítani a nyugati társadalmaknak magukban, hogy tovább éljenek, és ha az irodalomnak van egyáltalán a művészeten túlmutató célja, akkor gondolom, ez az. spoiler

20 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Nagyon nehéznek tűnik lélegezni olvasás után.
És nehéz nem elkoptatni a „kilátástalan” vagy a „reménytelen” szavakat. Egy idő után döbbenetes mértékben maga alá temet mindaz a kiábrándultság, ami a szereplőket jellemzi. Houellebecq olykor szórakoztatóan, olykor szexuálisan túlfűtve, olykor maró humorral vezet minket ezekben a párhuzamos világokban: az egyikben, ahol képtelenség élni, mert minden érzelem a szenvedéshez vezet, és az inverzében, ahol az érzelemmentesség is a szenvedéshez vezet.
Mindegy, hogy kiégett francia vagy az ötvenes éveidben, amikor úgy érzed, hogy senki nem szeret (és a fiatal, csinos, nimfomán lányok már nem akarnak az ágyadba bújni spoiler), vagy a vegetatív szintre spoiler süllyedt emberiség utolsó példányainak* egyike vagy, aki országnyi távolságra a többiektől elmélkedik a semmin – az élet mindenhogy szenvedés.
És mégis, kifacsart módon, valahol pont ez vezet el szeretet lehetőségéhez, ami egyszerűen felszabadítóan ér minket ebben a fásult és enervált világban. Mert hát igen, az élet mindenhogy szenvedés, de azok a pillanatnyi fellángolások, pillanatnyi boldogságok mégis mindent jelentenek, miattuk mégis megéri folytatni. Amilyen egyszerű és magától értetődő felismerés ez, annál nehezebb folyamat eljutni ide ezalatt a négyszázötven oldal alatt. De megéri kitartani.

* Iszonyat erős, ahogy ezt végigviszi Houellebecq. Ahogy mindent arra a (csodásan őrült) szektára épít, amely pont azt ígéri, ami ebben a kilátástalanságban reményt adhat: hogy majd valamikor később, a második életedben, újjászületve, pótolhatod mindazt, ami az elsőből kimaradt, „húzhatsz újabb lapot” a sorstól.

4 hozzászólás
gb_>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Imádom ezt a fickót! :D Elsőre úgy tűnik, mintha a regényei nem szólnának másról, csak reménytelenségről, kilátástalanságról, meg úgy nagyjából az egész emberi élet hiábavalóságáról, amit csak néha old fel a pénz / a pia / a drog / a brutalitás / a szex (illetve ezek kombója). És mégis, ez az ember kb. minden könyvében bizonyítja, hogy a szövegeiben mindez csak a felszín, és ahogy haladnak előre a történetei, olyan problémafelvetésekkel találom magam szembe, hogy csak nézek.

Itt is ugyanonnan indít: ez a főhős is képtelen a boldogságra, nem mindig tud szeretni / nem szereti igazán senki se, aztán amikor erre rájön, nem bírja az érzést elviselni, és… kész. De aztán a szerző mindezt ezúttal is százféle oldalról közelíti meg. A kérdés mindig ugyanaz (leegyszerűsítve kb. „Miféle dolgok történnek majd akkor, ha az emberek nem lesznek képes törődni egymással? / Képtelenek lesznek elviselni saját magukat?”), a válaszok meg minden regényben variálódnak. Most itt pl. felmerült a génmódosítás, klónozás, vallásosság meg spiritualizmus. Még azt se szentségtörés mondani amúgy, hogy az Egy sziget lehetőségei vérbeli sci-fi, ráadásul az agyasabb fajtából. (És persze romantikus regény is, a depresszívebb fajtából.)

Jó volt.

„Élete első szakaszában az ember csak akkor ébred rá a boldogságra, amikor már elveszítette. Utána eljön a második kor, amelyben az ember már abban a pillanatban, amikor kezdi megélni a boldogságot, tudja, hogy előbb-utóbb el fogja veszíteni. Amikor Szépséggel találkoztam, megértettem, hogy én már a második korban járok, és egyben azt is, hogy még nem értem el a harmadik korba, az igazi öregség korába, ahol a boldogság elveszítésének tudata abban is megakadályoz minket, hogy megéljük.”

tgorsy>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Eléggé pesszimista látlelet és jövőkép az emberről, aki magányra és közönyre van teremtve, illetve csak a férfi, mert a nőről csak annyit tudunk meg, hogy leginkább pygmalioni guminő.

Batus>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Egyes könyvekre figyelmeztetést kellene írni, erre például azt, hogy semmiképp se A nyugalom után olvassa az ember. Mindkettő annyira nyomasztó, tele romboló szerelemmel és szexszel és főleg öregedéssel/öregséggel (és akkor az Eszterekről már ne is beszéljünk!), hogy én ettől a kombótól teljesen kiégtem erre az évre. Teljesen csüggedt vagyok. Pusztuljon az emberiség, lesz*rom.

2 hozzászólás
Cipőfűző>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Houellebecq-nek vagy Houellebecq főszereplőjének (legalábbis a jelenkori Daniel-nek) rendkívül sötét a világképe. Ebből egyenes arányosan következik persze, hogy a jövőképe is az. Pedig hát Daniel-nek látszólag mindene megvan. Mindenekelőtt mocskosul gazdag lesz, kap egy társat, a nemi életébe is bepillantást nyerünk, vagyis inkább széles vásznon nézhetjük. Felmerült bennem a kérdés, hogy ez a Daniel nem telhetetlen-e? De igazából nem, csupán a modern kor emberének prototípusa. A boldogság, az élvezetek hajkurászása az élete, és láthatjuk, hogy milyen kínkeserves mindez. A könyv szellemiségének markáns eleme az ingatag erkölcsök. És akkor visszakanyarodhatunk a tömény pornográfiához. Erről írni hatásos, az ember felkapja a fejét, elhúzza száját, vagy akármi. Ezzel a saját dolgát könnyíti meg a szerző, hogy szervesen beleszövi a regénybe. Figyelemfelkeltő. Hiszen egy félig-meddig tabu témához is nyúl. Pl. az elhízás nagy probléma a világban, de az kevésbé feltűnő, hogy valaki bedörgöl 10 krémest naponta, nehéz hatásosan, érdekfeszítően írni róla. Szerintem ez a szöveg egy félelmetesen tudatos, megtervezett konstrukció (persze, hogy is írhatna tudatlanul). Még akkor is, ha esetleg egyezik a meggyőződése a főhősével (amit egyébként az olvasónak nem kell magáévá tenni), nevezetesen, hogy nagyjából mindenféle-gyűlőlő (a szép nőket persze nem veti meg). Ezt erősíti bennem, hogy nagyon jól megtartja az arányokat. Van a könyvnek egy sci-fi és disztópia vonala, jó érzékkel ebből adott kevesebbet, egy érzelemmentes, steril, abszolút elméleti-értelmi síkon mozgó világot vázol fel, amit talán nem is lehetne bővebben ismertetni. A szöveg nagy része arról szól, amihez ért: a mai társadalom és a benne lakozó egyén nyavalyáiról.
Minden kilátástalanság ellenére megfogalmazódik egy megoldás a főhős talán legnagyobb bajára (hogy öregszik). Az eredmény azonban… hát, a nihil. Az emberiség erre ítéltetett. Minden hiábavaló.
Azért látom a könyvben a pozitívum szikráját is. Hiszen a kvázi ősember állapotba lesüllyedt emberiség, a vadak tudtak alkalmazkodni az apokaliptikus környezethez. Ez pedig lehetőséget teremt arra, hogy újra fejlődni tudjanak. Legalábbis az én olvasatomban.

Sás>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Nekem olybá fest, a regény élvezeti értékét nem elhanyagolható mértékben növeli, ha az olvasójában van némi intellektuális perverzió, avagy érzelmi szadizmus (mazochizmus), nem valószínű, hogy ennek hiányában bárki élvezni fogja, leszámítva talán a nihilistákat… mert ha a Karamazov az egzisztencializmus, akkor ez a regény a nihilizmus „Bibliája”. Bár tudom, a két fogalom nehézkesen fér meg egy mondatban, nemhogy egy jelzői szerkezetben. Ez a regény ocsmány, dühítő, felháborító, elkeserítő, kétségbeejtő, leginkább azért, mert olyan szubjektív igazságokat fogalmaz meg, amelyeknek az objektivitása olvasás közben egy pillanatra sem kétségbe vonható. Ijesztően reális alternatív univerzum, ijesztően torz alakban, a saját ijesztően reálisnak tetsző korlátainkkal. Ember legyen a talpán, aki ez alól ki tudja vonni magát, és nem fekszik bele önként maga is a kollektív mizantrópiába, szépen az író mellé. Istentelen egy iromány, de a legnyomasztóbb benne nem az istentagadás, hanem egy (vagy minden) egyetemes logika, rend, rendezőelv tagadása. 500 oldalban testet öltött teremtéskritika, és egy ilyen nézőponttal, a logikát ilyen logikusan romboló logikával szembesülni iszonyú. Azt hiszem ez a regény kártékony, destruktív (mert olvasva hajlom arra, hogy elhiggyem, ezek vagyunk mi), és minden humora ellenére kiengesztelhetetlenül humortalan és veszélyes, ezért igazat adok azoknak, akik mocsoknak tartják. Én is annak tartom, mocsoknak, egy mocskosul zseniális firkálmánynak. Azon nyomban betiltanám, mihelyst szereztem egy példányt.

5 hozzászólás
pepege>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Kicsit döcögősen indult az ismerkedésem a szerzővel. Ötletes a szerkezet, nagyon jó az alaptörténet, de engem nagyon zavart Daniel, a főhős életvitele és ahogy ezt MH szavakba foglalta. A regény első részében eléggé nagy hangsúlyt kapott a szexualitás, amivel alap esetben még nem is lenne bajom. De nekem nagyon nem illik egy szépirodalomba a vulgaritás. Már-már úgy tűnt, feladom, na, de mégis folytattam tovább, pedig legszívesebben nem.
Azt olvastam, hogy Houellebecq-et vagy szeretik vagy gyűlölik, ez a két véglet van. Én meg most itt lógok középen a levegőben, mert szeretem is, mert nagyon érdekes világot mutatott meg nekünk. És gyűlölöm (na jó, azért ez túlzás!), amiért durván teletömött a szaftos részletekkel.

5 hozzászólás
egy_ember>!
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

ez az ember egy zseni. vagy imádod vagy utálod, szerintem nincs középút

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Morpheus>!

Az élet ötven éves korban kezdődik, ez igaz; csak az a baj, hogy negyven éves korban véget ér.

22. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 40. születésnap / negyvenéves
3 hozzászólás
mohapapa I>!

A viszonzatlan szerelem elállíthatatlan vérzés.

303. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
mohapapa I>!

Élete első szakaszában az ember csak akkor ébred rá a boldogságra, amikor már elveszítette. Utána eljön a második kor, amelyben az ember már abban a pillanatban, amikor kezdi megélni a boldogságot, tudja, hogy előbb-utóbb el fogja veszíteni. Amikor Szépséggel találkoztam, megértettem, hogy én már a második korban járok, és egyben azt is, hogy még nem értem el a harmadik korba, az igazi öregség korába, ahol a boldogság elveszítésének tudata abban is megakadályoz minket, hogy megéljük.

165. oldal

7 hozzászólás
Chöpp >!

Az élet ötvenéves korban kezdődik, ez igaz; csakhogy az a baj, hogy negyvenéves korban véget ér.

22. oldal

Chöpp >!

[…] semmi sem ér fel az álom édességével, amikor a szeretett lénnyel együtt pihenünk.

160. oldal

Kapcsolódó szócikkek: álom · pihenés
Morpheus>!

Nincs szerelem (s ha van
Hamis, kevés, megunt),
Élünk vigasztalan,
S elhagyatva halunk.

Hogyha részvétet esdünk,
Hangunk pusztába fúl,
Bár nyomorult a testünk,
A hús vágyik vadul.

Mit ígért ifjan, nemrég
A test, oly messze már,
Előttünk az öregség,
Ahol semmi se vár,

Csak az eltűnt napok
Hiú emléke leng még,
Gyűlölet csikorog
S pőre reménytelenség.

378-379. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál · öregség · reménytelenség · vágy
BoJack>!

A nőkből általában hiányzik a humorérzék, ezért a humort a férfias erények közé sorolják […]

22. oldal (Magvető, 2021)

1 hozzászólás
BoJack>!

Egy kutya társaságának jótéteménye abban áll, hogy képesek vagyunk boldoggá tenni őt.

9. oldal (Magvető, 2021)

BoJack>!

Isten hozott benneteket az örök életben, barátaim.

(első mondat)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Tatyjana Tolsztaja: Kssz!
Tatyjana Tolsztaja: A macskány
Margaret Atwood: Testamentumok
Murakami Haruki: 1Q84
José Saramago: Vakság
David Mitchell: Felhőatlasz
Ta-mia Sansa: A menekülés éve
Manon Fargetton: Tíz nap a világvége előtt
Tristan Garcia: Browser zsinórjai
J. Goldenlane: Csillagok szikrái