Melibonéi ​Elric (Elric Saga 1.) 76% 46 csillagozás

Annak idején, míg a Merítésen dolgoztunk, többször is eltűnődtem rajta, hogy vajon a ’60-70-es évek fantasy szerzői miért nem lettek igazán népszerűek itthon?
Van persze egy szűkebb kör, akik ismerik és értékelik ezeket a mára már klasszikussá vált regényeket, de a nálam 15-20 évvel fiatalabb fantasy olvasók számára többnyire meglehetősen ismeretlenül cseng Zelazny, Vance, Anderson vagy épp Moorcock neve. Az egyik ok nyilván, hogy a könyveiket többnyire 20+ éve adták ki, így többnyire antikváriumokban lehet hozzájuk jutni, de gondolom legalább annyira meghatározó ok, hogy csak a zsánert alaposabban ismerők számára nyilvánvaló, hogy mennyire fontos mérföldkövek is a regényeik.

Moorcock az SFF új hullámának brit fenegyerekeként a fantasyben is egyszerre tudta megújítani és kicsavarni a howardi klisékbe rögzült kard és boszorkányság történeteket, és a tolkieni farvizén elszaporodó küldetés központú epikus fantasy sztorikat.
Ehhez elég egyszerű alapképletet alkalmazott, amelyre aztán néha szürrealistán elborult világokat és történeteket épített fel.
A legnagyobb dobása az volt, hogy a fantasy kliséket tudatos módon kezdte alkalmazni, és ettől hirtelen sokkal mélyebbé, szinte jungi archetípussá nemesedtek a szereplői: az Hős, a Hős Bajtársa, Szerelme és az Ellenfele. Ezek mind-mind visszatérő elemei lettek az Örökkévaló Bajnok ciklusnak, akik egy kaotikus multiverzumban, a Káosz és Rend erőinek véget nem érő háborújában hol ehhez, hol ahhoz a félhez csapódva harcolnak. És szinte soha nem érik el azt a megnyugvást, amire áhítoznak.

Az Örökkévaló bajnok ciklus legerősebb figurája minden bizonnyal Elric, az albínó herceg, aki egy dekadens nép – a kelta mitológiát ismerők számára elég egyértelmű, hogy a Sidhe-ek – utolsó császára.
Elric egy amorális faj tépelődő uralkodója, aki értékeli ugyan a népének kifinomult szokásait és kultúráját, mégis érzi, hogy a világban betöltött szerepük a végéhez közeledik, és – bár maga sem tudja, hogy hogyan – változást szeretne elérni. Ehhez ebben a regényben a végső lökést egy trón ellen szőtt összeesküvés adja meg, amelynek következtében Elric kénytelen feladni az addigi visszahúzódó életmódját és saját, sápadt kezébe venni egy hadjárat lebonyolítását, hogy leszámoljon méltatlan kuzinjával és kiszabadítsa elrabolt szerelmét.
A hadjárat során elsősorban nem kardforgató tudását, hanem mágikus hatalmát használja fel és megidézi Ariochot, a Káosz egyik urát, akinek segítségével végül nem csupán a kihívójával számol le, de visszahozza a világra az egyik Átokpengét, a Viharhozót is, amely ezt követően számtalan véres és tragikus kaland során lesz a társai.

Elric a tipikus antihős, aki már fizikailag is antitézise a howardi klisék barbárjainak: gyenge – csak bizonyos főzetek segítségével képes egyáltalán mozogni – kifinomult, aki a nyers erő helyett inkább mágiával vagy az eszével kívánja megoldani a konfliktusokat. Nincs benne rosszindulat, de az indulatai el tudják ragadni spoiler, és bár idealista, mégis tud kegyetlen és közönyös is lenni.

Az Elric saga nyitókötetét nyugodtan merem ajánlani mindenkinek, aki már túl van pár tucat Conan novella olvasásán és szeretné megismerni Conan (egyik lehetséges) antitézisét egy jól megírt, kompakt regény hőseként.

Igen, csalódtam. Tudom, hogy ez egy ősklasszikus fantasy, de az én ízlésemnek túl elnagyolt, nincs finoman kidolgozott jellemábrázolás egy szereplőnél sem, a történet alapjában véve sablonos, és iszonyú sok kegyetlenség, brutális és értelmetlen halál adja a fő lényegét.

Elricről bennem egyértelműen Hamlet idéződik fel, aki annyira humanista, hogy feszt tököl, mert erkölcsi aggályai vannak, és ezáltal mindenki meghal, még az is, aki nem bűnös, vagy főleg az. Csak az a baj, hogy ami a Bárdnál gyönyörű stílusban, kidolgozva elénk tárul a hős tépelődéséből, az itt egyáltalában nem ül. És nem morális dilemma az, ami szemet szúr, hanem a határozatlanság, ami egy uralkodó esetében – még ha mesebeli is, – végzetes hiba. Innetől kezdve végképp nem érdekel, mi történik a továbbiakban Elrickel.

A Sárkány-sziget mágiája végig jelen van a könyvben, ez tetszene is, ha rendesen kifejtette volna az író, ám nem tette. Szó van állandóan arról, hogy a sziget léte a mágiának köszönhető, de nem tudjuk meg, hogyan és miért. Időnként varázsolnak, az a legjobb az egészben, de egy varázslók lakta szigeten állandóan varázsolniuk kellene, nem? Nem vagyok jártas ezügyben a dolgokban, lehet, hogy tévedek, és ez egy remekmű. Az biztos, hogy szerepjáték forgatókönyvéül megteszi.

Be kell vallanom, biztosan a mítosz-őrület teszi, de egyedül „szimpatikus” szereplők a Káosz Ura és a tengeristen voltak. Csak elég kevés volt belőlük.

Melnibonéi Elric története közel olyan tetszetős mint Corum hercegé. Ő is az Örökkévaló Bajnok egyik reinkarnációja, nagy harcokban van része, sorsa összefonódik a Káosz Uraival. Bár Arioch itt sokkal kevésbé fajsúlyos még mint volt a Vörös Palástos Herceg esetében.

Jó regény egy kedvelhető főszereplővel és egy kissé átlagos riválissal, érdekes harcokkal, fordulatokkal és helyszínekkel. A mágia itt annyira nem központi még, és az egész talán nem is annyira átütő mint a Corum történetek voltak, de mindenképpen szórakoztató és remek kikapcsolódást nyújtó könyv.

A regény gyengéi szinte kizárólag a terjedelemre vezethetők vissza. Nagy valószínűséggel más lenne a véleményem, ha olvasható lenne magyarul mind a 11 Elric regény, vagy legalább az eredeti sorozat első hat kötete, mert ez az első regény csak a felvezetője volt egy hatalmas hős történetének.

Hamar sikerült ráhangolódni. Vannak hibái persze, de mégis sikerült hamar ráhangolódni.
Elric egyszerre erős és gyenge. A káoszhoz tartozik, de mégis tartózkodik tőle. Egyszerre bölcs és naiv. Jó volt újra elolvasni, de kíváncsai lennék, hogy az angol kiadás miért sokkal több oldal…

Sajnálom, hogy nincs meg. ( Igaz meg volt, de akinek kölcsönadtam, nem találta meg, később kiderült, hogy eladta antikváriumba… )

A legnagyobb problémám ezzel a könyvvel talán az, hogy olyan egyszerű, mint egy faék. Nem éreztem semmiféle izgalmat az olvasás közben. Elric kegyes hozzáállása mindenhez pedig néhol kifejezetten idegesített.
Elric kitalál ezt, azt, amazt és mindent azonnal, különösebb nehézségektől mentesen meg is valósítja. Nekem sajnos gyenge.

Fantasy klasszikus. Ha szereted a műfajt, előbb-utóbb kénytelen leszel elolvasni.

Moralizáló fantasy hős, akit hatalmas, isteni erők befolyásolnak. Ősklasszikus ősfantasy, mint 30 év fantasyval a hátam mögött megtudtam. A karakter érdekes, de minden elnagyolt, látszik, hogy a szerző a morális kérdésekre koncentrált – és ettől csak az dühítőbb, hogy nem feltétlenül ad azokra nekünk tetsző, vagy logikus válaszokat.

Igazi klasszikus, fantasy rajongóknak kötelező darab.