Próbálok rajta fogást találni, de egyszerűen nem megy. Nem tudom ugyanis, hogy pontosan mit olvastam – abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon élveztem.
Egyfelől nagyon különleges valami: különleges nyelvezetében (remek a magyar fordítás, gratula a duónak (triónak), remekül átjön a cikornyás, burjánzó, erősen régies, de mégis finom és szép próza), különleges szereplőiben (itt mindenki furcsa, abszurd figura: az udvaroncok a lehető legszélsőségesebb (gyakran szexuális) dolgoknak hódolnak, robotokat építenek, párhuzamos világokba akarnak átjutni, hősszerelmesek, részeges költők, és így tovább), különleges cselekményében (már olyan értelemben, hogy az az ötszáz oldal ellenére sem túl vaskos, pedig én nagyon élveztem mind az udvari élet bemutatását, mind az intrikálást) és legfőképpen különleges alaphelyzetében (ami tényleg akörül bonyolódik, hogy Gloriánát nem tudják, mármint szexuálisan, kielégíteni – igen, ez egy áltörténelmi fantasy). Ettől a sok furaságtól (azt mondtam már, hogy az egész a londoni palotában játszódik, ami maga is annyira összetett, mint egy város, konkrétan a falak között-mögött lakó alvilággal?) pedig simán elszáll az ember agya, annyira színes, annyira eklektikus, annyira sokféle az egész.
Másfelől meglepően összetett valami: Moorcock nagyon mókásan cincálja szét a lovagregény alapköveit, izgalmasan kanyarítja a sorok közé a lovagi erényesség és a valóság kapcsolatáról szóló gondolatait, és akkor még nem is beszéltem a manipuláció és a „cél szentesíti-e az eszközt” örök kérdésköréről – ráadásul mindez Gloriána személyes drámájára épül, ami külön érdekes ízt ad neki. Egyedül a végével nem vagyok teljesen megelégedve: mármint vicces módon egyikkel sem, hiába írta át Moorcock évekkel később az eredetit (kicsit mintha hirtelen következne be minden, mintha a felépített ív megtörne, és egy random előhúzott megoldás kerülne elő).
Szóval fura. De nagyon szórakoztató módon.
Ps. azzal az információval meg külön nem tudok mit kezdeni, hogy musicalt is terveztek belőle.