Szerencsés ember 26 vélemény
1998 szeptemberében Michael J. Fox az egész világot megdöbbentette bejelentésével, hogy Parkinson-kórja van, amellyel titokban már hét év óta küszködik. A művész azonban elfogadta a diagnózist, és amikor világszerte siratni kezdték, ő maga nem omlott össze. Könyvében ugyanazzal a szenvedéllyel, humorral és energiával írja meg életének, pályafutásának és a Parkinson-kór gyógyítása érdekében folytatott kampányának történetét, mint amilyennel tizennyolc éven át tucatnyi szerepét alakította. Fox a védjegyének számító ironikus érzékenységét és abszurd iránti hajlamát összevegyítve számol be életéről, Nyugat-Kanadában töltött gyermekkorától sebesen felívelő filmes és televíziós karrierjéig.
Most olvassa 1
Várólistán 12
Kívánságlistán 7
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Köszi a könyvet @Rézangyal-nak, aki egyszer az egyik molytalin azzal lepett meg, hogy elhozta nekem elolvasásra. Csak úgy. Mert tudta, hogy Vissza a jövőbe-rajongó vagyok :)
Így elöljáróban elmondanám, hogy J.Foxot jobban szeretem a vásznon látni, mint könyvben olvasni. Hogy ez mennyire az ő hibája, vagy mennyire a fordítóé, azt nem tudom. Még nem olvastam eddig egy Réz András-féle fordítást sem, de gyanítom, neki is nagy része volt abban, hogy alig haladtam a könyvvel. Túl sok az értelmetlen mondat, az oda nem illő kifejezés. Pl. amikor J. Fox a pszichiáterének beszél bizonyos kiújuló félelmeiről: „Újabban megint ezt érzem – fohászkodtam neki . – Pedig már évek óta nem éreztem. Ugyanúgy van, mint régen: mintha arra várnék, mikor esik le a másik cipőm is.” Ennyi. Na most hogy jön ide a fohászkodás??? Abszolút értelmetlen ide ez a kifejezés. Sokszor az volt az érzésem, hogy a fordító nem ismeri a magyar szavak jelentését… Pedig valószínűleg jobban ismeri azokat, mint én – derül ki a kommentekből…
De nem csak ezzel volt bajom. J. Fox egy csomószor eljátszotta, hogy belekezdett egy történetbe és egyszerűen nem fejezte be. Mintha kapkodva minden emlékét el akarná mondani, egyik dologról eszébe jut egy másik, de nem alkotnak kerek egész gondolatsort.
Szóval a könyv stílusa egyáltalán nem fekszik nekem.
Másrészt viszont amiket elmesélt, az mind nagyon érdekes. Megtudtam egy sor olyan dolgot, amiket nem is gondoltam volna, pl. hogy kezdődött a pályája, milyen ember volt ő híres színészként, aztán hogy milyen módon viselte meg őt és családját a betegsége (Parkinson-kór) és ami leginkább megérintett engem: milyen óriási hatással volt Amerikában a többi parkinsonos betegre és a betegség kutatására, amikor J. Fox a nyilvánosság előtt bejelentette betegségét. Hihetetlen, miket tud elérni valaki a hírnevének köszönhetően! Most már egészen más szemmel nézek erre az emberre. Eddig csak a kölyökképű színészsrác volt a Vissza a jövőbe filmekből (meg a többi másból, de maradjunk ennél :) ), most már viszont a Parkinson-kór ügyének szószólója is, aki hírnevét kihasználva ajtókat nyitott meg, esélyt adva a gyógyulásra rengeteg beteg embernek.
Nekem nagyon lapos, ha nem lenne ismert, ezt a sztorit nem tudná eladni.
Tetszett, édesanyámnak is odaadtam, pedig ő nem szokott olvasni, de azóta igen.
Michael J Fox egy közvetlen, szimpatikus fickó, aki nincs elszállva saját magától. Egész jó humora van, és megkapóan őszintén tárja elénk a kényes dolgokat is. Szívesen olvastam bővebben az életéről – még ha abból a szomorú apropóból is, hogy a betegségéről ír.
Egyébként a könyvet ő maga sem irodalmi alkotásnak szánta. A fordítás valóban pocsék, nekem is az jutott eszembe, hogy jobb lett volna eredetiben olvasni.
Mostanában több, vele készült interjút is megnéztem a neten. Elég nehezen beszél, és folyton izeg-mozog, mint egy sajtkukac, hogy a végtagjai remegését ezzel palástolja (erről a könyvben is ír), de még mindig nagyon aranyos. :-)
Az örökifjú Michael J. Fox egyik kedvenc színészem. Mikor megjelent e könyve (első kiadása: 2001 környékén), tudtam, nekem el kell olvasnom, és bármit is fog írni, tetszeni fog. Elolvastam, és kedveltem! Mi több az ironikus hangvétele, a pozitív világlátása, az ahogyan a problémái mellett az élethez viszonyul, pozitív lenyomatokat hagyott bennem.
Aki kicsit is kedveli mint színészt, mint embert, olvassa el ezt a könyvet, megéri!
Talán életem első könyve, ahol kifejezetten idegesített a fordító szóhasználata, sajnálom, hogy nem eredetiben olvastam, úgy nem vonta volna el a sok löncs meg társai a figyelmem a lényegről.
Maga a könyv nagyon sokat adott a betegség és a betegségtudat megélése szempontjából.
Nem is tudom, milyen szóval jellemezhetném ezt a könyvet. Az, hogy tetszett, furcsán hangzik egy ilyen történetről, ami egy ember életéről, betegségéről és az élet szeretetéről szól. Szerintem az idézet, amit a belső borítóra került, mindent elmond. Aki olvasta, érti mire gondolok. Azoknak az embereknek, akik valamilyen betegséggel élnek együtt, érdemes elolvasni, mert erőt nyerhetnek belőle, láthatják, miként tud egy ismert ember együtt élni a „gonosszal".
Nagyon kedvelem a színészt, érdekelt a sorsa. Nem az irodalmi érték miatt jó könyv, hanem a történet személyessége és hitelessége miatt.
Elég sokkoló volt, amikor a betegségéről írt. Végiggondolni, hogy ilyen fiatalon egy ilyen betegség… Bárkivel megtörténhet. De a többi része is érdekes volt a könyvnek. Legalább lehet tudni, hogy nem mindenki úgy lett sztár, hogy megfordult egy producer ágyában és onnantól kezdve minden sínen volt…
Népszerű idézetek
Csak néhányan hajlandók közülünk bevallani, de a színészek többnyire így olvassák a forgatókönyvet: Szar… szar… most jövök én… bla-bla-bla… ez az én részem… szar… A szeretem/utálom attól függ, hogy a szar az én szerepem-e avagy másé.
38. oldal
Ez volt a tanulság: az én dolgom nem az, hogy rágódjak időn vagy veszteségen, hanem az, hogy fogadjak el minden napot, menjek előre és higgyek abban, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog működik, amely valaminek megvan a maga idő- és egyensúlyérzéke.
195. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Ha most valaki berontana ebbe a szobába, és bejelentené, hoy alkut kötött- Istennel, Allahhal, Buddhával, Krisnával, Bill Gatesszel, akárkivel-, amelynek lényege, hogy a dignózisomtól számított tíz évet valami csoda folytán elsinkófálják, és a követlező tíz évben ugyanaz leszek, aki azelőtt voltam- egyetlen pillanatnyi habozás nélkül kirúgnám az illetőt.
belső borító
Szerencsére belépett valaki az életembe, aki eszembe juttatta, hogy ez az egész dolog csak hókuszpókusz; hogy miközben nagyon rendben van, ha fülön csípem az összes csodát, soha ne feledjem el, hogy s mint működik a trükk.
104. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Egyik gyógyszertől sem zsongok be, de a szabad mozgás és a rohamok közti szünetek szinte megrészegítenek. Egyetlen tizedmásodpercnyi időt sem pazarolok el ebből az időből arra a kellemetlen gondolatra, hogy ez nem a „valóság”.
212. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Amint a fent-periódusban, úgy a lentben is alig lehet elhinni, hogy egyszer véget ér, és az sem segít, ha arra gondolok, hogy ez mindig újra meg újra ismétlődik.
212. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
A lent-periódus elmúltát üdvözlő rituálét szinte azonnal egy másik, teljesen személyes szertartás követi, amellyel fent-státusomat jelzem. Kérdezzék csak meg Tracyt, vagy bárkit, aki sok időt tölt mellettem, ők is megmondhatják, hogy ez minden alkalommal így van: elmosolyodom, behunyom a szemem, és motyogni kezdek: – Ó bébi… de szeretem, amikor belém rúg az orvosság!
213. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Greg egyike azoknak a csekély számú fiatalkori parkinsonosoknak, akik a kezdet kezdetétől részt vettek a mozgalomban. Jól emlékezett arra, amikor a nyilvánosság előtt bejelentettem betegségemet. – Talán zavarba ejtő, hogy ezt mondom, de igazság szerint ez csúszott ki a számon: „Hála istennek!” Az a betegség, ami senkit nem érekelt, hirtelen az érdeklődés középpontjába került. És egyszeriben hatalmas tudományos és nyilvános figyelmet kapott. Bár azt hiszem – tette hozzá Greg –, hogy az igazán jó hír az lenne, ha bölcsen kihasználná az idejét, és maga is tenne valamit.
Ez a nap is el fog jönni, gondoltam. Ám nem akartam merő érzelmi alapon túlreagálni, előbb óvatosan megfontoltam az összes információt. Ehhez egy taoista nézőpontot kölcsönöztem: Amíg nem vagy egészen biztos, mit csinálj, addig ne csinálj semmit; a többi majd megmutatkozik.
229. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Olyan érzés fogott el, mintha egy produkcióban volnék, ahol rám osztják ki a főszerepet egy még meg sem írt darabban.
230 old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
Látszott, hogy bármennyi engedményt teszek is betegségemnek – kevesebb munkanap, kevesebb próba, egyre több és több periférikus kötelesség végzése –, semmi nem volt elég. A betegség folytatta előrehaladását. Még el tudtam végezni a feladatomat, de látnom kellett, hogy mind többet kell pihennem ahhoz, hogy nekigyürkőzhessek a következő epizódnak. Az az energia, amellyel dolgoztam, ellopta tőlem a lehetőséget, hogy másra is figyelhessek az életben. Már a családom számára is alig maradt erőm, és még kevésbé arra, ami mindennél jobban kezdett érdekelni: hogy a Parkinson-kór szószólója lehessek.
236. old. Geopen Könyvkiadó, 2003.
