Momo 92% 347 csillagozás

Varázslatos mese és elgondolkodtató (társadalomkritikai vagy akár filozófiai töltetű) regény. Abból a fajtából, amelyet annyira szeretek, abból, amely meg szokta szelidíteni az embereket. Mert van egy kis hercege – pardon: egy kis hercegkisasszonya, vannak megszelidítendő rókái, féltve őrzött (idő)virága… Na jó, nem stimmel minden, sőt, de a hatás, amit kiváltott bennem, az nagyonis.

Az idő pénz. – De az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.
Akié pedig az emberek minden ideje, azé a korlátlan hatalom.

El kellene dönteni: pénzt vagy életet. A döntés pedig teljességében tőlünk függ. Tőlünk függ, hogy engedjük-e létezni és uralkodni a valójában nem is létező és így hatalommal sem rendelkező szürke urakat, akik észrevétlenül elfüstölik időnket-életünket, tőlünk függ, hogy beleszürkülünk-e a modern és haladó, mindent hajszálra, centire, ezredpontosságra kiszámító és eltervező, a reflexió csendjétől irtózó harsány egyenvilágba. Tőlünk függ, hogy sikerül-e Maxentius Communus terve, hogy az egész eddigi világot a saját elképzelése szerint megváltoztassa, hogy a felnőttnek a mindig több és több kelljen, a gyerek pedig csak a Bibi bébi szuperbaba, akivel pontosan ezért nem lehet elbeszélgetni, mert egyre csak a magáét hajtja, ahelyett, hogy bölcsen hallgatna. Egyre sűrűbb körülöttünk a füst, egyre több a szürke egyenépület, egyenruha, egyenember, egyengyerek… A hazugság egyre gyakrabban munkából eredő szokás, a gyerek pedig természetes ellenség, egyre szürkébb és sűrűbb felhőkben ereszkedik alá az unalom, egyre többen felejtik el azt, ami a lényeg: hogy örüljenek, lelkesedjenek, álmodozzanak.
Pedig csak fel kellene fedeznünk magunkban Momót. Azt, aki ősidőktől fogva létezik, csak azért, hogy mindent és mindenkit meghallgasson, hogy adjon abból a kincsből, amitől egyébként elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással.
Ez az a kincs, amit ha megosztasz, egyre több lesz belőle, ha spórolod viszont annál kevesebb… Ha te mesélsz Momónak – önmagadra találsz. Ha Gigit hallgatod – aki a csillagokat is lehazudná az égből fantáziadús történeteivel: megfeledkezel önmagadról. Ha Utcaseprő Beppótól tanulod meg, hogyan kell dolgozni, megtudod: Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre (…) Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát.
Tőlük kell tanulni. Hibáikból is. Meg Kassiopeiától, az időn kívüli, bölcs teknősőtől, aki jelzi: Az út bennem van.
Közhelyek? Igen. Na és. A nagy igazságok mindig közhelyekké válnak. Attól még igazságok maradnak. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.

Nagyon megszerettem Momo történetét. Annak ellenére, hogy nem mindig szívderítő, sőt. Egyre inkább érzem körülöttem, és sajnos néha magamban is a szürke urak jelenlétét, a füstbe ment idő nyomasztó hiányát. Hogy mindez nem igaz, csak mese volna? Ááá, mi az, hogy igaz meg nem igaz? Lehet, hogy éppen így történt meg., de mesélhette volna úgy is Ende bácsi, mintha csak a jövőben történnék meg. A lényeg, hogy valamikor megtörténjen. Mert szükségünk van Momóra, szükségünk van a hallgatására, szükségünk van az időnkre-életünkre, de a tudatra is, hogy az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.

Hét év után, elolvastam. Végre. Érdekes volt időnként rádöbbenni, hogy hoppá, de hát ez nem is mese. A szürke urak, annak fele se tréfa. Momot pedig nagyon megszerettem.

Teljesen és végérvényesen el lettem varázsolva. Nem tudom mikor olvastam utoljára ilyen mesét, ami ennyire tetszett és ennyire melengette a szívemet, ugyanakkor el is szomorított, mert a való életben nincs egy Momo, aki megmentsen. Ende fantasztikus emberismerő és nagy mesélő, és a könyve elolvasása után az ember elszégyelli magát, hogy neki is hányszor ellopják a szürke urak az idejét és semmit sem tesz ellene ..

Megmentheti, meggyógyíthatja-e a világot egy mezítlábas, férfikabátban járó borzas kata? Megállhat-e az idő? A Momo az egyik legszebb, legfantáziadúsabb mese, ami már-már nem is mese, hanem kaland, izgalom, horror és fantasy keveréke, amiben szép szimbólumokkal, egyszerű szavakkal, de közhelyek nélkül beszél Ende a mindenkit érintő egyetemes dolgokról: barátságról, szeretetről, odafigyelésről, időről. Kedvencemmé lett.

Bővebben: http://❀.ws/f/mFUR

Törvénybe iktattatnám, hogy kötelező olvasmány legyen, de ne csak az iskolákban, hanem a felnőtteknek is és úgy általában, minden egyes, önmagát emberi lénynek valló számára.

Ez a szurtos kislány a szívedig fog hatolni és ha rázendít a világmindenség dalára benned, akkor menten kivirágzol, a szürkeség meg gomolyogva odébbáll. Ezért lenne jó, ha minden ember szívébe fogadná Momót, mert akkor a szürkeségnek egyszerre csak nem lenne hová begomolyognia magát és szégyenében, mérgében semmivé foszlana. Jól gondold hát meg kedves olvasó, hogy valóban szeretnéd-e, hogy pont nálad szakadjon meg a lánc…

Mit kaptam a könyvtől? Feltépte bennem a ragtapaszt, amit az idő, jobban mondva a szürke urak ragasztgattak, erősítettek hosszú-hosszú éveken át, és alóla előáradt minden, ami akkor volt enyém, mikor még én is hallottam a csendet zenélni.

Az új legkedvesebb legszebb magyar szavam pedig a csillaginga.

Parányit bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2013/03/michael-ende-momo_23.html

Nagyon szép és megható történet volt. Az egészre pont az utolsó pár mondat teszi fel a pontot. A mai rohanó világban tényleg nincs időnk belegondolni, hogy a saját időnk mennyire értékes. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de tényleg csakis mi tudunk gazdálkodni a saját időnkkel, mi dönthetjük el, hogy mire van és mire nincs időnk. A legtöbb ember azt hiszi, hogy nincs választása. Pedig szerintem választás mindig van, csak a „csőlátás” akadályozza meg, hogy egyáltalán azt is meglássuk.
Ha a regényben leírt időlopás, nem is történhet meg velünk pont így, azért a következmények, amik elérték az embereket (a megváltozott viselkedésük a vélt folyamatos időhiány miatt), azok valóra válhatnak. Vagy talán már részben, sokaknál valóra is váltak.
Szerintem pont az a szép, hogy mi választhatjuk meg, hogy mennyi időnk van, és hogy mire szánjuk azt, hogyan töltjük el az „üres” óráinkat, perceinket. Ezután kicsit tudatosabban oda fogok figyelni, hogy mennyire töltöm tartalmasan a rám kiszabott időmet. Tudom, hogy ez egy nehéz dolog, de szerintem érdemes néha megállni egy kicsit, és elnézni, hogy épp kisütött a nap a felhőréteg mögül, mit csicseregnek a madarak. Vagy akár rámosolyogni egy idegenre, mert akkor őt is mosolygásra késztetjük, és már egy kicsit szebb színű lesz mindkettőnk napja. Mert ahogy a régi latin mondás tartja: „Carpe diem!” (Ragadd meg a napot!)

Dolgozat irattatás közben olvastam a pad alatt.
Filozófia költeményben.

Nagyon szép és tanulságos mese, Ende fantáziája határtalan. Imádtam a történetbe beiktatott meséket is, meg az egészet úgy, ahogy van. Most olvastam először a könyvet, szerintem ha gyerekként olvastam volna, akkor kicsit megijedtem volna. Talán nem is gyerekkönyv, nem tudom, de felnőtt fejjel is nagyon élveztem.

Azóta szerettem volna már elolvasni, hogy általános iskolában a kedvenc tanárom olvasott belőle egy részletet az osztálynak, de csak most, 10-12 évvel később sikerült hozzájutnom.
Szerintem ez egy fontos mese a fontos dolgokról. Hogy tudjuk, nem szabad várnunk valakire, aki majd helyettünk megáll, rácsodálkozik a világ szépségére, meg a többi emberre, és megfelelően átrendezi az életünket. Mert ezt csak mi tehetjük meg.

Elkövettem egy hatalmas hibát. Nem egyvégtében olvastam, hanem megszakításokkal, mellette mást is. Az a tudat vigasztal, hogy az értékelés után úgyis kívánságlistára helyezem, úgyhogy egyszer csak eljön az az idő, mikor újból elolvashatom, szünetek nélkül.
Először azt hittem, ez valami modern mese. Könyvesboltban szúrtam ki, valószínűleg új kiadás lehetett, szép, fénylő borítóval, mégis egyszerű egy gyerekkönyvhöz és még túl sötét is hozzá. Nem néztem meg, valahogy idegenkedtem tőle, első pillantás után szűrtem le azt, valószínűleg valami modern történet, amit muszáj leszek elkerülni, ha nem akarok magamnak kárt okozni. Az író neve fel sem tűnt.
Aztán kaptam az ajánlást itt Molyon, meg is lepődtem, hogy basszus, de hát ez Ende bácsi műve… Úgyhogy pár hónappal később irány a könyvtárhoz, és már csak arra eszméltem, hogy leraktam a kölcsönzős asztalra. Hoppá!

A borító. Gyönyörű. Mikor már itthon ültem vele, nézegethettem, aprólékosan szemügyre vettem. Persze csak a történet előrehaladásával jöttem rá, hogy valójában mit is ábrázol, addig csak ámultam, hogy mennyi minden látható rajta, és hogy egyszerű, semmi túlszínezés, bármi, mégis mennyire találó és megragadó. No és a teknős! Egy teknősbéka van rajta! *.*
Aztán maga a történet… Más, durvább, emlékezetesebb mint a Végtelen Történet. Nem tudom, melyik mű az, ami a jobb. Úgy gondolom, nem lehet ezt eldönteni, mindegyik jó, más, egyik ezért tetszett a másik meg amazért. (Bár utóbbit jó lenne újra elolvasni.) Külön örültem annak is, hogy az összes kis illusztráció, ami a könyvben található, szintén a szerző műve. No és persze a borító is. :)
Momotól az elején tartottam, hogy nem kedvelt szereplő lesz, de aztán valahogy mégis megbarátkoztam vele. Nem lett a szívem csücske, de nem is szurkoltam az ellentábornak. No és Idegenvezető Gigi! Hát a királylányos-fiús története, óóóh! Én is a holdra szeretnék nézni! *.* Meg Kassiopeia! *.* Ééniiis. Mindig is szerettem volna egy teknőst, csak nem lehetett, és jaaaj. Aki ráadásul beszél is.. *.* Szeretem… nagyon szeretem, az édes kis elképzelt fejecskéjével, jaaaj, egyem a zúzájáát. ^^
Izgultam, hogy mi lesz a vége. Hiába van már lelőve a dolog az alcímben, kiment a fejemből az olvasása során, nem tudtam, mire lehet számítani. Persze a sejtés megvolt, elvégre gyermekkönyv, de azért bíztam benne, hogy sikerülni fog. :)