Momo 92% 292 vélemény

Hét év után, elolvastam. Végre. Érdekes volt időnként rádöbbenni, hogy hoppá, de hát ez nem is mese. A szürke urak, annak fele se tréfa. Momot pedig nagyon megszerettem.

Teljesen és végérvényesen el lettem varázsolva. Nem tudom mikor olvastam utoljára ilyen mesét, ami ennyire tetszett és ennyire melengette a szívemet, ugyanakkor el is szomorított, mert a való életben nincs egy Momo, aki megmentsen. Ende fantasztikus emberismerő és nagy mesélő, és a könyve elolvasása után az ember elszégyelli magát, hogy neki is hányszor ellopják a szürke urak az idejét és semmit sem tesz ellene ..

Dolgozat irattatás közben olvastam a pad alatt.
Filozófia költeményben.

Megmentheti, meggyógyíthatja-e a világot egy mezítlábas, férfikabátban járó borzas kata? Megállhat-e az idő? A Momo az egyik legszebb, legfantáziadúsabb mese, ami már-már nem is mese, hanem kaland, izgalom, horror és fantasy keveréke, amiben szép szimbólumokkal, egyszerű szavakkal, de közhelyek nélkül beszél Ende a mindenkit érintő egyetemes dolgokról: barátságról, szeretetről, odafigyelésről, időről. Kedvencemmé lett.

Bővebben: http://❀.ws/f/mFUR

Nagyon szép és megható történet volt. Az egészre pont az utolsó pár mondat teszi fel a pontot. A mai rohanó világban tényleg nincs időnk belegondolni, hogy a saját időnk mennyire értékes. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de tényleg csakis mi tudunk gazdálkodni a saját időnkkel, mi dönthetjük el, hogy mire van és mire nincs időnk. A legtöbb ember azt hiszi, hogy nincs választása. Pedig szerintem választás mindig van, csak a „csőlátás” akadályozza meg, hogy egyáltalán azt is meglássuk.
Ha a regényben leírt időlopás, nem is történhet meg velünk pont így, azért a következmények, amik elérték az embereket (a megváltozott viselkedésük a vélt folyamatos időhiány miatt), azok valóra válhatnak. Vagy talán már részben, sokaknál valóra is váltak.
Szerintem pont az a szép, hogy mi választhatjuk meg, hogy mennyi időnk van, és hogy mire szánjuk azt, hogyan töltjük el az „üres” óráinkat, perceinket. Ezután kicsit tudatosabban oda fogok figyelni, hogy mennyire töltöm tartalmasan a rám kiszabott időmet. Tudom, hogy ez egy nehéz dolog, de szerintem érdemes néha megállni egy kicsit, és elnézni, hogy épp kisütött a nap a felhőréteg mögül, mit csicseregnek a madarak. Vagy akár rámosolyogni egy idegenre, mert akkor őt is mosolygásra késztetjük, és már egy kicsit szebb színű lesz mindkettőnk napja. Mert ahogy a régi latin mondás tartja: „Carpe diem!” (Ragadd meg a napot!)

Azóta szerettem volna már elolvasni, hogy általános iskolában a kedvenc tanárom olvasott belőle egy részletet az osztálynak, de csak most, 10-12 évvel később sikerült hozzájutnom.
Szerintem ez egy fontos mese a fontos dolgokról. Hogy tudjuk, nem szabad várnunk valakire, aki majd helyettünk megáll, rácsodálkozik a világ szépségére, meg a többi emberre, és megfelelően átrendezi az életünket. Mert ezt csak mi tehetjük meg.

Elkövettem egy hatalmas hibát. Nem egyvégtében olvastam, hanem megszakításokkal, mellette mást is. Az a tudat vigasztal, hogy az értékelés után úgyis kívánságlistára helyezem, úgyhogy egyszer csak eljön az az idő, mikor újból elolvashatom, szünetek nélkül.
Először azt hittem, ez valami modern mese. Könyvesboltban szúrtam ki, valószínűleg új kiadás lehetett, szép, fénylő borítóval, mégis egyszerű egy gyerekkönyvhöz és még túl sötét is hozzá. Nem néztem meg, valahogy idegenkedtem tőle, első pillantás után szűrtem le azt, valószínűleg valami modern történet, amit muszáj leszek elkerülni, ha nem akarok magamnak kárt okozni. Az író neve fel sem tűnt.
Aztán kaptam az ajánlást itt Molyon, meg is lepődtem, hogy basszus, de hát ez Ende bácsi műve… Úgyhogy pár hónappal később irány a könyvtárhoz, és már csak arra eszméltem, hogy leraktam a kölcsönzős asztalra. Hoppá!

A borító. Gyönyörű. Mikor már itthon ültem vele, nézegethettem, aprólékosan szemügyre vettem. Persze csak a történet előrehaladásával jöttem rá, hogy valójában mit is ábrázol, addig csak ámultam, hogy mennyi minden látható rajta, és hogy egyszerű, semmi túlszínezés, bármi, mégis mennyire találó és megragadó. No és a teknős! Egy teknősbéka van rajta! *.*
Aztán maga a történet… Más, durvább, emlékezetesebb mint a Végtelen Történet. Nem tudom, melyik mű az, ami a jobb. Úgy gondolom, nem lehet ezt eldönteni, mindegyik jó, más, egyik ezért tetszett a másik meg amazért. (Bár utóbbit jó lenne újra elolvasni.) Külön örültem annak is, hogy az összes kis illusztráció, ami a könyvben található, szintén a szerző műve. No és persze a borító is. :)
Momotól az elején tartottam, hogy nem kedvelt szereplő lesz, de aztán valahogy mégis megbarátkoztam vele. Nem lett a szívem csücske, de nem is szurkoltam az ellentábornak. No és Idegenvezető Gigi! Hát a királylányos-fiús története, óóóh! Én is a holdra szeretnék nézni! *.* Meg Kassiopeia! *.* Ééniiis. Mindig is szerettem volna egy teknőst, csak nem lehetett, és jaaaj. Aki ráadásul beszél is.. *.* Szeretem… nagyon szeretem, az édes kis elképzelt fejecskéjével, jaaaj, egyem a zúzájáát. ^^
Izgultam, hogy mi lesz a vége. Hiába van már lelőve a dolog az alcímben, kiment a fejemből az olvasása során, nem tudtam, mire lehet számítani. Persze a sejtés megvolt, elvégre gyermekkönyv, de azért bíztam benne, hogy sikerülni fog. :)

Sokat gondolkodtam mit írjak egy olyan könyvről, ami sok embernek tetszik, de engem nem ragadott el.
Lentről indult a történet, majd hullámzáson mentem keresztül, de valahogy soha nem csúcsosodott. A könyv mondanivalója ötös, de a körítés nekem hármas.
Abban sem vagyok biztos, hogy ezt gyerekkönyvként kéne címkézni, inkább legyen ifjúsági irodalom, mert szerintem a gyerekeknek ez komoly téma.

Azt hiszem szerencse,hogy nem gyerekként olvastam.Még így,felnőtt fejjel is félelmetesnek találtam a szürke urakat.Félelmetesebbek,mint a vámpírok…

Meseköntösű valóság, valóságköntösű mese. Nincs túlcifrázva, a maga egyszerű és bájos módján lopja be magát az ember szívébe és gondolataiba.