A Végtelen Történet 91% 586 csillagozás

Egy barátom unszolására még főiskolásként olvastam a el könyvet, amihez a film megnézése után nem fűztem túl nagy reményeket.
De szerencsére tévedtem, és egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb.
A könyv számomra egyik legnagyobb tanulsága, hogy az Aurionon olvasható négy szó, a „Tedd azt, amit akarsz!” baromira nem egyenlő a „Tegyél meg bármit, ami eszedbe jut!”-tal.
Nagyon-nagyon bölcsnek és józannak kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogy valójában mit akar, és megszabaduljon azoktól a hamis vágyaktól, amelyek valahonnan kívülről erőszakolódnak rá.
Azt hiszem, hogy ez a felismerés az egész felnőtt életemet meghatározta, és segített, abban hogy jobb ember legyek.

Vajon ha mindenki csak tévét fog nézni, senki sem olvas, senki sem használja a képzeletét, akkor mi fog történni? Michael Ende szerint egyszerű a válasz: nem lesz többet Fantázia. Az a gyönyörű, színes ország el fog tűnni a Föld színéről. Bekebelezi majd a nagy fekete Semmi. Senki sem fog emlékezni arra, hogy léteznek sárkányok és Kislány Királynők az Elefántcsonttoronyban, csupán a nagy földhözragadt szürkeséget fogjuk bámulni. De jó lesz.
13 évesen olvastam, rövid időn belül kétszer, de utána soha többet nem tudtam újrakezdeni, hiába próbáltam. Ez a könyv hagyta a legmélyebb nyomot bennem, és ugyanolyan élénken él bennem még ma is. Megmagyarázta, hogy miért kell olvasnom. Én is Barnabás vagyok, mindannyiunknak Barnabásnak kell lennünk. Ha nem akarjuk a Semmit.

Egyik ismerősöm közölte, neki azért nem tetszett, mert hülyeségek voltak benne….Eszembe jutott mit mondott Barnabásnak Konrád úr : „ Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába…”

Nagyon sokáig olvastam, szinte már úgy tűnt, hogy sosem lesz vége. Nomen est omen. De igazából ez nem a könyv hibája volt, hanem az enyém: valószínűleg ritkán ültem neki olvasni. Vagy ez, vagy pedig egy manó minden este visszapakolta a könyvjelzőt…
Hogy őszinte legyek, engem ez a történet világéletemben hidegen hagyott. Bár az is igaz, hogy sokáig csak a filmváltozatról tudtam, és az abban lévő bozontos, fehér, óriáskutyának látszó valami (meg az ő széles, betépett mókusra hajazó mosolya) olyan mértékben taszított, hogy végül sosem éreztem a kínzó késztetést, hogy megnézzem meg a filmet. Ebből kifolyólag a könyv sem érdekelt egészen sokáig. Viszont olyan sokan dicsérték, hogy muszáj volt megtudnom, hogy mire fel ez a nagy ováció, ráadásul megneszeltem, hogy piros-kék betűkkel írták, így rá is szántam magam sebtiben. De jól is tettem!
Kicsit nehézkesen indul, és vannak benne kevésbé érdekes részek, na meg persze nálam Boldizsár is sokszor megérett egy jókora nyaklevesre, de ez a könyv zseniális! Nem elég, hogy a történet olyan kedves, gyöngysor-szerűen felfűzött kis epizódokra van osztva, amelyet egy gyerek is könnyedén és élvezettel képes követni, de a felnőttek számára is tud olyan mondanivalóval szolgálni, olyan gondolatokat ébreszteni, hogy csak elismerően csettinteni tudtam egyes párbeszédek alatt (egyik külön kedvencem Atráskó beszélgetése a farkasemberrel Fantázia mibenlétéről).
Elképesztően logikusan és okosan van felépítve a regény. Végül minden szál lezárást kap: ki ilyet-ki olyat. Sejtetve még azok is, amik az eredeti történet mentén szöktek szárba, hogy elbeszélésükre más alkalommal kerüljön majd sor.
A legjobban az tetszett, hogy Boldizsár történetén keresztül végigkövethetjük, hogy hová vezet az, ha egy gyerek mindent magkap, amit csak akar. Szerintem a személyiség úgy fejlődik egészségesen, ha vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartania, hogy aztán ezekre alapozva kifejlődhessen a valódi önmaga. Számomra erről is szól ez a könyv, és persze emellett olyan értékeket is közvetít, mint az olvasás szeretete, a barátság és a szeretet ereje, a család összetartásának fontossága, valamint az, hogy van különbség aközött, hogy azt tesszük, amit akarunk, vagy azt, amire vágyunk.
Kicsit ömlengősnek érzem most ezt az értékelést, de ritkán olvas az ember igazi, jó gyerekkönyvet. Remek könyvélmény volt. Le a kalappal!

„Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő füllel, felborzolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni, olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik…”

Ez pont az a könyv, amit addig olvastam újra és újra, amíg a végére nem értem, mert sosem bírtam letenni, ha már egyszer elkezdtem.

Nem találok szavakat! Annyira jó ez a könyv!!! Még mindig a hatása alatt vagyok! Imádtam Fantáziában lenni, imádtam Fantázia különféle teremtményeit, lényeit, a tájakat! Szívesen élnék én is ott egy kis ideig! Életem egyik legjobb könyve!

Kár, hogy nem 15 évvel ezelőtt olvastam, akkor még nagyobb élmény lett volna, bár azt kell mondjam, így is nagy hatással volt rám a könyv. Csodálatos világot teremtett Ende, amíg vannak ilyen élénk fantáziával rendelkező emberek, mint ő, addig Fantázia birodalma biztonságban van.

Viszonylag sokáig várt a polcomon arra, hogy elolvassam, de Barnabáshoz hasonlóan engem is valahogy vonzott a könyv, hogy belekezdjek. Szinte letehetetlen, legfeljebb erővel tudtam abbahagyni az olvasását és azt is csak két fejezet között engedtem meg magamnak. Elképesztően sok mögöttes tartalommal és tanulsággal rendelkezik, bármely korosztály élvezheti, és biztos vagyok benne, hogy én is elolvasom majd idősebb koromban is. Barnabásként nagyon izgalmas volt egy másik Barnabásról olvasni, sokat gondolkoztam, hogy vajon milyen lenne Fantázia, ha én kerülnék bele, de majd ha sikerül mindenképp beszámolok. Végül arra jutottam, hogy talán olyan lenne, ahol… , de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Amellett, hogy egy imádnivaló mesével gazdagodtam, egy jól összerakott és felépített történetet adott nekünk Ende. Könnyen átélhető és szerethető, a karakterek és konfliktusaik pedig életszerűek. Tőlem plusz pont volt – a nem egyszer groteszk – Fantázia leírása, ahol mindennek csak a képzelet szabott határt. Gyönyörű. Kedvenc.

Valószínűleg nagyon sokat tudnék írni erről a könyvről, ám (hogy Ende egy másik könyvét, a Momót citáljam) az ember takarékoskodik az idejével. Nagy benyomást tett rám a szöveg, bár a magyar fordításra érzésem szerint ráférne egy kis csiszolás, ám ez nem sokban csorbította az élményt. Hogy gyerekkönyvként működik-e, arra kíváncsi vagyok, én mindenesetre felnőtt olvasóként nagyon tudtam értékelni.
Jó értelemben kísér(tet)te végig olvasásomat egy másik ifjúságinak, fantasynek címkézhető kivételes könyv számos pontban idevágó, ám épp hogy komplementer módon. A Gyűrűk Ura nagy hiányossága, hogy az ember lelki működésével, lelki fejlődésével érdemben nem foglalkozik, Ende pedig egy (hasonlóan) epikus léptékű szövegben épp az emberi, érzelmi topográfiáját térképezi föl Fantázia világának. Szimbólumokban és mitikus alakzatokban olyan belső utazáson tereli keresztül az olvasót, ami nekem legalábbis váratlan és lenyűgöző. Ahogy Tolkien Középfölde-írásait a fantasy irodalom nyelvészeti és kultúrantropológiai etalonjának vélem, úgy emelném ki egyfajta egyenrangú ellenpólusként A Végtelen történet pszichológiai, lélekrajzi érdemeit.
Igyekszem minél több Ende-könyvet olvasni…