A Csendes-óceán déli részén háromszáz méterrel a felszín alatt az amerikai haditengerészet egy űrhajóra bukkan- egy legalább háromszázéves űrhajóra… Négy tudós siet a helyszínre: egy biológus, egy asztrofizikus, egy matematikus és egy pszichológus. Együtt szállnak le a tenger mélyére, hogy felderítsék a megdöbbentő leletet, s hogy választ kapjanak a miértekre és hogyanokra. Idegen világ küldötte? Egy másik univerzumból érkezett? Netán a jövőből? Mi történt a legénységgel, és a mi az a hatalmas ezüstgömb, amit a belsejében találtak? Megoldhatatlannak látszó rejtélyek. Aztán egyszer csak különös üzenetek jelennek meg a számítógép képernyőjén. Egyre fenyegetőbb hangú üzenetek…
A Gömb 334 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1987
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Michael Crichton életműsorozat Kossuth
Enciklopédia 6
Szereplők népszerűség szerint
Harold (Harry) J. Adams · Norman Johnson · Elizabeth (Beth) Halpern
Kedvencelte 51
Most olvassa 13
Várólistára tette 122
Kívánságlistára tette 101
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
A Gömb című filmet már régebben láttam, de akkor nagy hatással volt rám, szeretem az ilyen gondolkodós, agyafúrt sci-fi-ket. Egyáltalán nem csalódtam a könyvben sem, a film korábbi megnézése sem vett el a könyv élvezetéből, sőt több dologban meg is világosodtam így az olvasása után.
A történet végig feszült és izgalmas, a szereplők is nagyon tetszettek, hol szimpatikusak voltak, hol teljesen kivetkőztek magukból. A cselekmény helyszínéül szolgáló mélytengeri bázis pedig egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. A történet végkifejlete pedig nagyon elgondolkodtató…
Bővebben:http://konyvutca.blogspot.hu/2016/09/michael-crichton-g…
Crichton egyik legjobb regényének tartom, valaha láttam a filmet, de nincs róla emlékem. Az író gyakran olyan témákat vet föl, melyek több év után is aktuálisak, mindig foglalkozik tudományos dolgokkal, itt a pszichológia fontossága kerül előtérbe, más szakterületek mellett. Nem tudom, mennyire reális a mélytengeri kutatás-búvárkodás leírása, de végül is egy regényről van szó, sci-fi elemekkel. A karakterek érdekesek, nekem tetszett a pszichológus főhős és beszélgetései a többiekkel. A végén jó izgalmassá is válik minden, a befejezés kicsit meglepett.
Meggyőződésem, hogy Crichton egy troll. Hát hogy lehet azzal a felütéssel kezdeni egy regényt, hogy összerántanak egy csapatot egy – amúgy visszautasított – tanulmány alapján, amit a készítője sem vett komolyan!?
Troll.
Egyértelmű.
Egyéb tekintetben egy kissé átverve érzem magam, nekem senki nem szólt, hogy ez a könyv tulajdonképpen egy sci-fibe csomagolt horror. Utólag persze látom, hogy akár rá is jöhettem volna a fülszöveg alapján, de annyira ritkán érintkezem a horror irodalommal, hogy nem… nem tűnt fel.
A recept rém egyszerű: – fogj egy ismeretlen eredetű valamit – jelen esetben feltehetően űrhajót, 300 méter mélyen a víz alatt.
– szedj össze egy csapatot, küldd oda – jelen esetben egy csapat tudóst és pár katonát.
– a helyszínen adj nekik valamit, amivel lehet játszani – jelen esetben a címadó Gömböt.
– vágd el őket a külvilágtól – jelen esetben szabadíts a felszínre egy kiadós hurrikánt.
Aztán jöhet az a rész, ahol elkezdenek hullani az emberek…
Egyik oldalról nagyon tetszett a regény, amikor a különböző karakterek a saját tudományterületükről beszéltek, vagy a saját területükön alakítottak valamit, az határozottan érdekes volt, és alulképzettségem ellenére többnyire úgy tűnt, hogy az író elvégezte a házi feladatát. Mondom: többnyire. Azért volt, ahol hümmögtem. Néha ugyan némi somolygásra adott okot az aktuális technika emlegetése, de hát a 80as évek közepe az mégiscsak a 80as évek közepe…
El vagyunk zárva a külvilágtól és hullanak a népek, mint túlérett barack a fáról, jaj mi lesz velünk típusú történetnek viszont legjobb esetben is közepes. Rengeteget tudtak hisztizni, olyanok voltak a szereplők mint az ötévesek, és elképesztően kiszámítható volt nagyjából minden…
A helyzet az, hogy ez a történettípus mindig is hidegen hagyott spoiler
Mindettől függetlenül a befejezés kifejezetten tetszett, első sorban nem is az, ami történt az utolsó pár oldalon, hanem ahogy történt.
Összességében nem volt rossz, de nem kifejezetten nekem íródott. Sokkal jobban érdekelt volna maga a Gömb az űrhajú és a sok-sok miért, ami megbújhatott volna a háttérben…
Anno egyszer láttam a filmet és az nagyon tetszett. Könyvben sem volt rossz, de a film jobb volt. Haditengerészek, civilek összezárva a tengerben, ez sosem jó, mindig van valaki, akinek nem jó semmi, mindenben talál valami problémát. Ez veszélyes is, mivel komoly gond lehet bármiből. Jó volt olvasni, én mondjuk biztos nem mentem volna a tengerbe egy ilyen kutatásra, a bezártság és a lelki terhelés miatt sem.
Michael Crichton a sci-fi (vagy a tudományos fantasztikus irodalom) Dan Brown-ja. Ez volt az első dolog, ami a könyv befejezése után (na jó, ez nem igaz, már kb. a könyv felénél járva) megfogalmazódott bennem. S hogy ez most pozitív vagy negatív vélemény, azt mindenki saját belátása szerint döntse el. Azonban az szerintem nem kérdés, hogy van hasonlóság a két író stílusában. Mindketten erőteljesen szórakoztató, tudományosnak ható, kifejezetten ’film-szagú’ (értsd. megfilmesítésért kiáltó, vagy vágyakozó) regényeket gyártani, de mindezt olyan ügyesen és profin, hogy az ember hajlamos ezeken túllendülve elgondolkodni pár feltételezésen, tudományosan beállított tényen vagy ötleten, esetleg az olvasó elé lazán odadobott cselekményen. Tényleg profi munka, le a kalappal. De. A logikai bukfencek, a gyenge, kétdimenziós karakterek, az erőltetett érzelmi szál és hasonlók mellett nehéz elmenni szó nélkül. A tudományos háttér megalapozottságáról most ne is beszéljünk.
Mindezek után mi a helyzet a Gömbbel? A fentiek ellenére kifejezetten szórakoztatott és magába szippantott. A cselekmény szinte folyamatosan pörög, mindig újabb és újabb csavarral vagy fordulattal robog előre a végkifejlet felé. Azonban akadt pár zavaró logikai baki a történetben, mely zavaró volt, valamint a főszereplő tudós karakterek is kaphattak volna nagyobb mélységet vagy hátteret, számomra túl egyszerűek voltak. (A könyv alapján készült filmet korábban már láttam, annak idején tetszett, bár a vége nekem zavaros volt. Kíváncsi vagyok most, a könyv elolvasása után hogy fog működni).
Mindent egybevetve nem vagyok maradéktalanul elragadtatva, de továbbra is kíváncsi vagyok az író más könyveire.
Bár a könyv sci-fi, az eleje-közepe számomra jó néhány horrornál is sokkal félelmetesebbnek tűnt, bár biztosan az is sokat jelentett, hogy nagy részét egyhuzamban olvastam el, és este volt, amikor először tettem le. Nagyon lekötötte a figyelmemet, rengeteg érdekes kérdést vetett fel (agyaltam rajtuk akkor is, amikor nem olvastam), pl. hogy milyen lehet viszonylag idegen életkörülmények között (víz alatt) összezárva lenni nagyjából idegen emberekkel, kutatva valami idegen és félelmetes után… A történet is nagyon jól kidolgozott volt, rengeteg tudományos dolgot is felmutat a könyv, ami cseppet sem tette szárazzá, sőt, sokkal érdekesebb és hihetőbb volt tőle. A szereplőket is nagyon eltalálta az író, akit kedvelni „kellett”, azt kedveltük, akit nem kellett, az valóban tenyérbemászóra sikerült :)) Egyedül a végében csalódtam egy kicsit, bár nem tudom, mire számítottam valójában, ismét beigazolódott, hogy saját magunk legnagyobb ellenségei mi vagyunk.
Mindenesetre megérte a rá fordított időt, cseppet sem bánom, hogy kezembe vettem :)
Minden újabb Crichton regény olvasásakor szembesülök azzal, hogy a szerző életműve olyan, mint egy kis zacskó mindenízű drazsé. A-tól Z-ig bármilyet találhatsz magadnak benne, ami ráadásul nagy kalandnak ígérkezik, mert az író vérprofin szórakoztat.
Ebben a regényben off, a Csendes-óceán mélyére merülünk, vélhetően idegen intelligencia nyomait kutatva. Ennél persze szövevényesebb lesz az ügy, ami az elejétől kezdve hátborzongató, nyomasztó és titokzatos. Talán már nem is thriller, hanem inkább horror, ráadásul van egy erős krimi éle is történetnek.
A már jól ismert crichton-i felállásban, egy válogatott tudóscsapat nekiveselkedik, hogy a szerző egy újabb morális problémafelvetését járja és asszisztálja körbe, ami jelen esetben a tengermélyi gömbben és annak jelentésében manifesztálódik. A gömbről nem sokat tudunk, vagy földönkívüli, vagy a jövőből jött, de egy biztos, titokzatos és nincs jó hatással a kutatóbázis lakóira. Már maga a kutatóbázis is egy olyan veszélyes és sivár hely, hogy akár a galaxis szélén is lehetnének hőseink, az sem lenne kevésbé nyugtalanító. De ennek tetejébe állandó konfliktusban állnak egymással és magukkal, miközben ott van a sötétben a gömb, a maga gyermeki kegyetlenségével. Mint egy modern kori lidérces Nemo kapitány.
Crichton a legősibb félelmeinkre alapoz, valami ismeretlenre a sötétben, amitől félünk és félni is kell. Szörnyekre, melyek a semmiből tűnnek föl és megtámadnak, miközben percről percre szembesülnünk kell kicsi és törékeny mivoltunkkal. Kérdés, hogy ez az első felvetés igaz-e? Illetve a másodikkal mit kezd az egyén, a bekapcsolt túlélési ösztön? És ha legyőztük az ismeretlent, mihez kezdünk a fölé kerekedett hatalmunkkal, a megszerzett tudással?
Imádom a szerző stílusát, ami kellő arányban elegyíti az izgalmas ijesztgetést és az olykor humoros logikai és tudományos szemléletet. Egy szemfényvesztő zseni, aki újra és újra felfedezteti velünk a csövön a lukat, mi pedig élvezettel fogadjuk be a már ismert téziseket, mert olyan jó őt olvasni. Egy dolgot sajnálok csak a regénnyel kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy azt a sötét pszichózist, ami áthatotta a cselekményt, nem őrizte meg a végére is. Merész húzás lett volna, én pedig imádnám.
Az, hogy az egész történet egy óceán mélyén játszódik, nekem már tiszta horror. :D
Amíg le nem merültek, addig borzasztóan untam, főképp a rengeteg tudományos szöveg miatt. Viszont onnantól meg nagyon élvezetes lett a regény. Először izgalmas és rejtélyes volt, majd szépen átfordult ijesztőbe. A tudományos részt leszámítva olvasmányos volt a könyv, erős karakterekkel. Örülök, hogy végre belevágtam Michael Crichton megismerésébe.
Horrorfaktor 5/3
Népszerű idézetek
Az úszás folyamatának megértése csak azokat érdekli, akik félnek a víztől. A többiek beleugranak.
372. oldal
-Elég hülye lehet ez a micsoda – vélekedett Barnes.
-Nagyon kétlem, hogy az lenne – mondta Harry.
-Valóban kételkednie kellene – mondta Barnes. – Egy hülye űrlény halomra döntené az egész elméletét. Márpedig ezt is számításba kell venni. Hogy ez a mi lényünk esetleg egy hülye. Olyannak is kell lennie.
-Kétlem – mondta Ted –, hogy hülye lehetne valaki, aki ilyen fejlett technikával rendelkezik, mint ez a gömb.
-Akkor maga nem vette észre, hány barom vezet kocsit odahaza – mondta Barnes.
256. oldal
— Tengeribeteg? Egy tengerbiológus? – hüledezett Norman.
— Én laboratóriumban dolgozom – felelte Levine. – Otthon. Szilárd talajon. Olyan helyen, ahol nem imbolyog állandóan minden. Mit mosolyog?
— Bocsásson meg – mondta Norman.
— Maga szerint olyan vicces egy tengeribeteg tengerbiológus?
— Hát… valahogy nemigen illik össze a két fogalom.
— Sokan vagyunk így a szakmában – mondta Levine. Elfordult, a vizet nézte. – Nézze csak meg – mondta. – Többezer kilométer laposság. Sehol semmi.
— Az óceán már csak ilyen.
— A hideg ráz ki tőle – mondta Levine.
A mi tudományos elképzeléseink olyan vizuális orientáltságú, majomszerű teremtmények elképzelései, akik örömüket lelik környezetük megváltoztatásában.
153. oldal
Van a bolygótokon egy medve nevű állat. Nagy állat, néha még nálad nagyobbra is megnő, okos és leleményes, az agya akkora, mint a tiétek. A medve azonban egy fontos vonatkozásban különbözik tőletek: képtelen arra a tevékenységre, amit ti képzeletnek neveztek. Nem tud lehetőségeket maga elé vetíteni. Nem tudja elképzelni, milyen lehetett a múlt, és milyen lehet a jövő. Ez a képzelet nevű képesség tette ilyen naggyá a fajotokat. Semmi más. Nem a majomősök, nem az eszközhasználat, nem a beszéd, nem az erőszak, nem a fiatalokkal való törődés, nem a különféle társadalmi alakulatok.
Nem ezek a dolgok. Ezek mind megtalálhatók az állatoknál is. A nagyságotok a képzelőtehetségetekben rejlik.
Annak, amit ti intelligenciának neveztek, a képzelőtehetség alkotja a legnagyobb részét. Azt hiszitek, hogy a képzelet csupán egy hasznos eszköze a problémamegoldásnak vagy a megvalósítási folyamatnak.
Ám a képzelet a megvalósítás maga. Adomány ez a ti számotokra, de ugyanakkor veszélyes is, mert nem irányítjátok a képzeleteteket. Csodálatos dolgokat képzeltek el, és rettenetes dolgokat képzeltek el, és a választásotokért nem vállaltok felelősséget. Azt mondjátok, ott lakozik bennetek a jóság ereje s ugyanakkor a gonosz ereje is, ott lakik bennetek az ördög és az angyal, holott valójában csupán egyvalami van meg bennetek: a képzelőtehetség.
378. oldal, A hatalom - 5 óra 00 perc (Kossuth Kiadó, 2016)
Mert mi abban a hitben élünk, hogy bárminemű következmény nélkül gondolhatunk bármire. Vannak mondásaink, amik szintén ezt erősítik. A szó be nem töri embernek fejét. Most azonban hirtelen kiderül, hogy igenis betöri. A gondolataink manifesztálódnak, valósággá válnak, ami csodálatos dolog – leszámítva azt az egyet, hogy minden gondolatunk – jó, rossz egyaránt – valósággá válik. Mi pedig egyszerűen nem vagyunk felkészülve arra, hogy irányítsuk a gondolatainkat
Nem tudunk róla semmit, csak azt, amit képzelünk róla… Amit pedig képzelünk róla, az többet árul el rólunk, mint róla.
HOL VAN AZ A HELY AHOL KEZDŐDTÉL?
TUDATBAN KEZDŐDTEM.
A szörny - Az első párbeszéd
Hasonló könyvek címkék alapján
- Stephen King: Végítélet 88% ·
Összehasonlítás - Jozef Karika: A hasadék 86% ·
Összehasonlítás - H. G. Wells: Dr. Moreau szigete 85% ·
Összehasonlítás - H. G. Wells: Szörnyetegek szigetén 80% ·
Összehasonlítás - Justin Cronin: A tükrök városa 91% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: Virrasztók 91% ·
Összehasonlítás - Alan Dean Foster: A bolygó neve: Halál 87% ·
Összehasonlítás - Tom Sweterlitsch: Letűnt világok 85% ·
Összehasonlítás - Stephen King: Titkos ablak, titkos kert 84% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: Az ősellenség 83% ·
Összehasonlítás