Bábelgép 6 csillagozás

„… mint egy utolsó lélegzet reménnyel és félelemmel egyaránt tele.”

A számomra ismeretlen szerzőre úgy találtam rá, hogy olvastam az egyik értékelését, és kiderült, hogy nem csak olvas ír is. Különös szövegek, hangulatok 11 novellában, nagyon egyedi módon megfogalmazva, először egy csöppet bonyolult és szokatlan volt ez az írásmód, de gyorsan meg lehet szokni és a jó szöveg mellé jó zenéket és zenéről szóló gondolatokat idéz meg, érdemes őket olvasás közben meghallgatni. Többször él a halmozás, a különös jelzők módszerével: „ és tényleg légies és makulátlan ez a főzet, halvány és áttetsző, alig illatos, mint egy szeplőtelen lány csókja, csupa könnyű vízesés ez az ital, az erőlködés minden fűszerétől mentes, folyékony báj” – írja például egy teáról.
Ezek a novellák tetszettek legjobban a kötetből:
A királynő egy születésnapi lazulás története, különös élményekkel, bevezetéssel „a teaivás metafizikájába.” Ebben a novellában lábjegyzetek is kiegészítik a történetet.
Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget egy látását lassanként elveszítő festő gondolataival, érzéseivel ismerteti meg az olvasót, és a „város vallató fényében” élő „virágos sziromliget” jellegzetességeivel.
Őz Egy ember, hogy „érzékeit kiélesítse” egy utazásra vállalkozik, ennek tapasztalatai, történései és egy borról szóló gondolatsor https://moly.hu/idezetek/1009825 olvasható benne.
A Négy egy „keskeny sávon kiegyensúlyozott viszony” története.
Tragikus eseményeket idéz meg a Városok lángolnak alattunk és az Ark című írás.

A Bábelgép Mészáros Urbán Szabó Gábor második novellás kötete. Olvasás közben találtam rá, hogy a 2011-es, e-könyves (ezt vásároltam meg annak idején) megjelenést követően 2012-ben nyomtatásban is kiadták, további novellákkal bővítve. Most, hogy „kivégeztem” a kötetet érzem azt a hiányt, ami abból a tudásból fakad, hogy létezik ez az újabb kiadás is. De nem szabad elégedetlennek, sőt, mohónak lenni (dehogy nem), mert ez a hét novella is remek kikapcsolódást (felejtsük el a hétköznapok által ráaggatott, unalomig ismételt mozdulatait) nyújt. Már most bánom, hogy nem akkor olvastam, amikor több mint egy évvel ezelőtt beszereztem, és ostoba mód hagytam, hogy a laptopon porosodjék. Pedig az előjelekből következtethettem volna erre, ugyanis néhány novellát már ismertem innen-onnan (például a Vetület című magazinból, az ott találhatók a kötetben nem szerepelnek).
     Fehér: állítólag az élet nemcsak fekete és fehér, pedig ezek után gondolhatnánk, hogy szinte csak fehér (erre mondanák, hogy erős kezdés).
     Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget: egy művész akaratlan elsorvadása (talán a legszebben megírt a novellák közül).
     A Jezsibaba: megdöbbentő, hidegvérű „folklór”.
     Őz: rémálom (nagyon elgondolkodtató, hogy milyen értelmet nyer a későbbiekben a bevezető idézet).
     Négy: néha nehezebb megfejteni a valóságot, mint az álmokat.
     Városok lángolnak alattunk: kataklizma, amelyben felcsendül egy hegedű (személyes kedvencem a novellák közül, a La Folia miatt is).
     A Bábelgép (Horváth Ilona verzió): egy gépész összeesküvés-elmélete az Acélművekben (egy kis indusztriál).
Az összes novellára jellemző az az érdekes nyelvezet, vagy inkább mondatszerkesztés, ami a leírásokat egy felső (tűrés)határig engedi burjánzani, de nem tovább. A felvázolt alaphelyzetet, a fokozatos feszültség emelésével egy elektromos kisülés okozta kisebb-nagyobb sokkal zárja. Álomszerű itt minden, és ez is egy visszatérő motívuma az elbeszéléseknek. Álmodni vagy ébren lenni, majd ismét álmodni és megint ébren lenni, amíg össze nem folynak ezek a világok. Furcsa bábeli zűrzavar ez, amit az elbeszélésenként „változó” stílusok (a stílusbeli eltérések érzetét a történetek különbözősége adja) sokszínűsége okoz. Ez a mai magyar novella.

Érdekes voltak a történetek és a nyelvezete se éppen mondható sablonosnak. Kellett egy kis idő amég hozzászoktam, nem szoktam túl sok hasonlót olvasni. Viszont miután megszoktam egyre jobban élveztem. Nagyon sötétnek találtam szinte az egész könyvet. Az egyetlen dolog ami zavart és ezért nem adtam 5 csillagot, néhol elég túlkomplikált. A kevesebb néha több. De úgy érzem hogy ez az én hibám nem a könyvé.

Mesterien kicsiszolt nyelvezetű történetek ezek, a látomásos, mágikus realizmusos fajtából. Talán én más sorrendbe tettem volna őket, mert az első nagyon nehezen csúszott, és a második sem esett sokkal jobban: a narrátorát illusztrációnak lehetne állítani a „túlintelllektualizálás” szócikkhez, a belső gondolatai pedig mintha a nagy semmit járták volna körbe, (igaz, gyönyörűen) miközben engem inkább az érdekelt, hogyan lehet valaki ilyen derűs, ha senki sincs, aki felköszöntse a szülinapján.

Az Őz narrátorával sem igen tudtam szimpatizálni, hiába voltak helyenként gyönyörű gondolatok és szóképek a szövegben. Szeretek párás szemmel elmerengeni egy-egy ilyen sűrített intellektuális-esztétikai élményfalaton, de az olyan történetek nem nekem valók, akiknek a narrátora mintha eltávolodott volna a való élettől, és előbb jut eszembe róluk egy filozófiakönyv, mint egy valódi, számomra is jelentéssel bíró élethelyzet. Ha a nő pedig csak valami elérhetetlen árnyék bennük, aki ha van is, akkor is inkább gyötrő hiány, az megint mínusz pont. Szóval sok helyen élettől távolinak éreztem a figurákat, és ezért súlytalannak a gondolataikat.

A valóságtól szándékosan messzebbre helyezkedő novellák már sokkal jobban tetszettek. A kedvencem az égő városos volt, ettől végig a hideg rázott, a végén a katarzistól meg főleg, sokáig nem fogom elfelejteni. Az egyszerűbb stílusa pont jó volt így, a szöveg rétegei mellé igazán nem is kellett semmi cifrázás.

A festőről szóló történetet is nagyon szerettem, egyszerre volt éteri és banális (sőt, ez adta át legjobban az érzést, hogy ilyen az élet, éteri és banális egyszerre, akár akarod,a kár nem), és nem akartam gondolkozni közben, csak mindenestül elhittem.

Összességében tetszett a könyv, mert szép, mert végre nem szoció, és mert vannak benne elpotyogtatott kincsek, amiket érdemes összeszedni. Mindenképp olvasok még a szerzőtől, ha épp szépirodalomra fáj a fogam.