Except ​the Dying (Detective Murdoch 1.) 4 csillagozás

A sorozat miatt kezdtem el olvasni, de sajnos kevés közük van egymáshoz. A sorozatnál kiírják, hogy Maureen Jennings karakterein alapul, de igazából pont a karakterek azok, amiket nem vettek át. Három dolog miatt imádom nagyon a Murdoch nyomozó rejtélyeit:
1. A főszereplő nyomozó hanem udvarias, nem harcias, intelligens tudós, katolikus szilárd erkölcsökkel, lovagias, tiszteli a nőket, és nem is hajkurássza őket, könnyű zavarba hozni, stb, végre nem olyan, mint általában a krimikben, kiégett, szenvedélybeteg, a nők kedvence, a humora pedig ordenáré és szarkasztikus egyben.
2. Végre nem úgy mutatja be a 20. század előtti kort, mint egy sötét, szenvedéssel teli, mocskos, küzdelmes életet, ahol mindenki alávaló és a kemény körülmények között maga is keménnyé válik, hanem megjelenik az emberi kedvesség, az érzelmek, az élet hétköznapi örömei, és pontosan egy olyan középosztálybeli réteget jelenít meg, amit a történelmi filmekben/könyvekben általában kihagynak, általában csak a szenvedő szegények és az alávaló gazdagok jelennek meg. Kanadát sem úgy ábrázolja, mintha az északi sarkon lenne.
3. Könnyed humora van és számos alkalommal tesznek vicces utalásokat későbbi találmányokra.
Nos, ez a három dolog pont nincs meg a könyvben.
Murdoch gyarló, cseppet sem gáláns, szereti a nőket és az italt, megtörték a tragédiák, a társadalmi helyzete alacsonyabb, mint a sorozatban. Az első könyvben kapásból tél van, ahol legalábbis fókabőr kabátban kell járni. A világ ugyanaz a kegyetlen, sötét és nyomasztó világ, ami annyi történelmi könyvben megjelenik, ahol az utca tele van prostituáltakkal, bűnözőkkel és az árnyékszékek tartalmával. Humor mérsékelten van benne, az sem könnyed, és eddig nincsenek korszakalkotó találmányok, főleg nem Murdoch keze alól.
Sajnos amit szerettem volna, hogy még többet kapjak abból az érzésből, amit a sorozat nyújtott, nem kaptam, ugyanakkor a századforduló az egyik kedvenc korszakom, így az egyik célomat, hogy erről a korszakról olvashassak, elértem.
A korrajz, amennyire laikusként meg tudom ítélni, hiteles, csak szerintem az életnek van egy másik oldala is, amit sajnos a legtöbb hasonló történetből kihagynak.

Az 1800-as évek Kanadájában, pár évtizeddel korábban, mint ahogy azt a könyv- és televíziós sorozat állítja, dolgozott John Wilson Murray nyomozó, aki bevezette a Scotland Yardon már ismert nyomozási technikákat, például az ujjlenyomatot, és tudományos ismereteken alapuló módszereket vetett be a rendőri munka közben, például a vércsoportok megkülönböztetését. Ezzel forradalmasította a helyi rendőri munkát. Sok emlékezetes ügyet megoldott, és ismert nyomozó vált belőle.

Róla mintázta Maureen Jennings William Murdoch karakterét, akit pár évtizeddel későbbre, 1895-be helyezett, és így született meg a Detective Murdoch könyvsorozat. Néhány részből egész estés film készült, majd később a Murdoch nyomozó rejtélyei (Murdoch Mysteries) című tévésorozat.

Félve kezdtem bele az olvasásba, mert több forrásból is azt hallottam, hogy a regénybeli karakterek nagyon eltérnek a sorozatbeliektől. A sorozat pedig épp egy olyan dolgot ért el nálam, amit eddig egyetlen krimisorozat sem: minden karaktert szeretek, és úgy egyáltalán: érdekelnek a karakterek. Persze más jellegű sorozatokban eddig is érdekeltek, fontos dolognak tartom. A krimik esetében viszont, akár nézem, akár olvasom őket, mérhetetlenül nem érdekel a nyomozó magánélete, és fejre tudnék állni, amikor a szereplő a bűnügy kinyomozásának kellős közepén leáll randizgatni, mint példul Camilla Läckberg Jéghercegnőjében. Ilyen szempontból hálás karakterek Columbo vagy Miss Marple. A tévésorozat viszont jól mutatja be a korabeli Torontót (bár egy kissé romanticizálva), és erősek a szereplők is. Minden egyes fontosabb, a négyes körzethez tartozó, főszereplőnek tekinthető alakot kedvelek benne (a Louise Cherryk és Effie Newsome-ok most nem számítanak), és még azok sem zavaróak, akiket a sokadik évadban valaki helyére írtak be, amit azért kevés sorozat esetében tudok elmondani. Persze a sokadik évadban kezd kifulladni, az eleje nagyságrendekkel erősebb volt, de hát ez benne van a pakliban.

Jó hírem van: a könyv tök jó. A karakterek tényleg mások, de ugyanazt kapjuk, amit a nézők általában szeretnek a sorozatban, csak másképp. A helyszín, a kor ridegebb – szerintem őszintébb –, de hangulatos, az ember érzi maga körül; a szereplők pedig szintén jól ábrázoltak. Murdoch a tévésorozat elején borzasztóan karótnyelt, túl szigorú, és rácsodálkozik a világban lévő negatívumokra, ezért ki kell várni, amíg némi karakterfejlődésen átesik. A regény Murdochja sokkal lazább, itt tulajdonképpen azzal a Murdochkal indítunk, akivé a sorozatban hosszú évadok alatt válik. Amit itt látunk, az egy jószívű ember egy kemény világban. Személye alapvető dolgokban (családi viszonyai, vallása, a mennyaszonya halála mint előzménytörténet, lakhelye stb.) megegyezik a filmbelivel, az életkorára viszont itt nem sikerült rájönnöm. Szerepel még George Crabtree, aki viszont itt egészen más spoiler – leginkább nem sok vizet zavar, a sorozatbeli jobban kidolgozott. Brackenreid viszont ellenszenves, amit nagyon sajnáltam, mert a sorozatban kimondottan kedvelem már az elejétől kezdve, annak idején hamarabb megszerettem, mint a főszereplőt. A sorozatban pont az a lényege, hogy egyszerre szigorú és jóságos, modern és konzervatív, megértő és nem megértő, szeret festeni, de lenézi a művészkedőket, rajong a színházért, de nem örül, hogy a fia színészkedik, előítéletes de nyitott, szóval egy csomó ellentétes dologtól lesz komplex. Itt a szerző egyszerűen csak elsütötte a főszereplőt hátráltató, szellemi képességekben őt talán alulmúló főnök karakterét. (Ennek a klisének mondjuk a tévében sem tudtak ellenállni vagy nála vagy más karaktereknél.) A sorozat sikerét meglovagoló borító viszont félrevezető, Julia Ogden ebben nem szerepel. Enidet viszont megemlítik, és benne van – sokkal többet, mint a sorozatban – Mrs. Kitchen (és itt még férje is van). Viszont annak itt még kevés jelét látom, hogy Murdoch mitől újító szellemű nyomozó. Említik az ujjlenyomatokat, a védjegyszerű táblára (itt falra) írva gondolkodást, az azonosításra szolgáló Bertillon-rendszert, de ebben a kötetben nem volt annyira hangsúlyozva, inkább csak az első felében. (Talán jobb is, mert a sorozatban sokszor túlzásba viszik a fél perc alatt összerakott makettekkel és gépekkel.) A rendőrőrs viszont meglepett: egy büdös, sötét, kicsi, kényelmetlen zug, de elhiszem az írónak, hogy hiteles.

Elsőre furcsák lehetnek a különbségek, de a hátlapon szereplő dicsérő kritikák igazak, az emberek szinte kilépnek az oldalakról. Maureen Jennings utánajárt a korabeli helyszíneknek, eseményeknek, hitelesnek tűnik minden, érdekes részletek és apróságok teszik valóságossá a helyet és időt. Sok krimiszerzővel szemben, aki jó rejtélyt talál ki, de itt megáll a tudomány, Maureen Jennings írni is tud: a tájak, a ruhák, az emberek, a hóesés, a fények, a hajnal, az este, a hangok, a színek, a szagok… szóval jól is van megírva.

Ez nem egy klaszikus whodunit (who-done-it) krimi, tehát nem az van, hogy spoiler De itt ezzel nem volt bajom, működött a dolog. Aztán minden krimiben van pár gyanús szál, aminek semmi köze a bűntényhez, csak kellően furcsa, hogy legyen min izgulni. Mindenki rejteget valamit. Az nekem túl hosszadalmas volt, hogy a 91. oldalon kezdtem gyanakodni, de a 325.-ig kellett várni, hogy kiderüljön, hogy igazam van. És ahhoz képest, hogy mennyit kellett várni arra, hogy melyik családtag mit rejteget, végül mindegyik le lett rendezve pár mondatban. Mint amikor hosszan mesélnek egy gyenge viccet. Az viszont tetszett, hogy sok szereplőt követtünk, több nézőpontváltás volt, de végig az általam kedvelt E/3.-ban, és az író úgy tudta átlépni azokat a részeket, amiket én gyakran unalmasnak találok (a nyomozó mindenkinek felteszi egyenként a kérdéseit), hogy a történet nem tört meg.

El kell vonatkoztatni a tévésorozattól, és így én szívesen elolvasom a többi részt is.