Szabadesés ​rádió 79% 47 csillagozás

Csalódásom leírhatatlan.
Azt még megértem, hogy a sci-fi specialistái (@csartak és @ppayter) kedvelik ezt a könyvet, hisz a fantasztikus szál: a hálózaton élősködő szuper vírus, a korlátozott emberi jogokkal élő mesterséges intelligenciák, és az űrbázis világa kifejezetten érdekes.
Viszont a rockandroll rajongói (@kvzs és @RandomSky) nem tették szóvá, hogy itt valami igazán orbitális félreértésről van szó.
A könyv szerint a pozitív főszereplő, a zenekarvezető gitáros-énekes Aqualung (ez a név egy Jethro Tull szám címe) egy gépezettel manipulálja a koncert-közönsége érzelmeit, tetszése szerint idézve elő bennük boldogságot, unottságot, dühöt, félelmet, izgatottságot, extázist vagy éppen elkeseredést. A nézők pedig, mint a birkák, élvezik, hogy terelgetik őket az egyik állapotból a másikba. A másik trükkje pedig arról szól, hogy a közönség folyamatosan interakcióban áll a zenekarral, amely ezért azt játssza, amit a nézők leginkább hallani akarnak.
Na kérem, ez a két dolog minden, csak nem rockandroll.
Ez a zene jobb formájában pont arról szól (többek között), hogy ne hagyják manipulálni magukat az emberek; az igazi hiteles szerzők-előadók pedig egy fikarcnyit sem keresték a közönség kegyeit, hanem a saját útjukat járták.
Elképzelhetetlen, hogy Jim Morrisonnak vagy Jimi Hendrixnek a közönség megszabhatta volna, hogy milyen zenét játsszon. Vagy az, hogy John Lennon vagy Roger Waters lepaktáljon egy multinacionális céggel, hogy a közönségüket önálló akaratuktól megfosztott bábukká alacsonyítsa.
A sztori egyébként érdekes, mondjuk egy picit dedós az összeesküvés-elmélet, mintha Cartoon Network rajzfilmet látnánk: adva van egy rossz ember, aki megakarja szerezni a világuralmat, és ezért gonosz pókként szövi a szálakat… Hogy mi lesz a vége azt nem árulom el! :D
Még egy említésre méltó szál van a könyvben, a globalizáció ellenesség. Ez most nagyon trendi, erre érdemes rájátszani. A globalizáció az, ami megszünteti, eltörli, megsemmisíti a helyi közösségek sajátosságait. A globalisták a pénzemberek, a gyökértelen és erkölcstelen kozmopoliták, és velük állnak szemben az igazság harcosai, a mérsékelt és nyitott szívű nacionalisták. A jellemek feketék és fehérek (na jó, a fehéreknek vannak esendő, emberi tulajdonságaik is, de ettől csak még szimpatikusabbak lesznek), a politika világának mozgatóereje csak a pénz, és az emberi hatalomvágy. Aki ilyennek akarja látni a világot, az ezt itt simán megkaphatja.
A könyv stílusa egyszerű, gyorsan olvasható, én is két este végeztem vele, és bevallom, minden elvi fenntartásom ellenére lekötött, kikapcsolt. Mint egy jó kis akciófilm Steven Seagallal.

Jó ez, tetszett, bár nem dobtam tőle hátast. Szórakoztat, vannak benne ötletek, igaz, nem olyan falrengetőek, mint ahogy a fülszöveg ígéri. Írt már más is „zenés” sci-fit. Szóval egynek elmegy.

Ezt a könyvet nekem írták.
Nem igazán tudom szavakba önteni a véleményemet, pedig nagyon próbálkozom. A cyberpunk frontálisan ütközött a rock and roll-lal, és ez a könyv a végeredmény. Egyszerűen imádom az első szótól az utolsóig.

2032-ben járunk, Walter Cheeseman, a fülszövegben is emlegetett megalomániás milliárdos saját külön bejáratú nem túl eredeti víziója nyomán épp egyesíteni szeretné a Föld minden népét, a hatalom – természetesen – az ő kezében lenne, mert ő eldöntötte, hogy ez jó. Neki biztos, de másnak…? Mindeközben a Hold és a Szabadesés űrállomás szeretne önálló maradni, Quin Taber egy illegálisan létrehozott MI segítségével elszántan dolgozik azon, hogy lezúzza Cheesemant-t, akit az ő saját fehér bálnájának tekint, az internetet pedig egy BitRagadozó névre hallgató MI-szerű digitális szörny tarja uralma alatt, de legalábbis némiképp rettegésben.

Eddig olyan, mint egy klasszikus cyberpunk regény…

Ebbe a képbe robog be teljes gázzal Aqualung, a meglehetősen titokzatos rockzenész, és bandája a Snake Vendors, egyrészt, hogy turnézzanak egy fergetegeset, másrészt, hogy alaposan belebonyolódjanak a történetbe.
Az, ahogy Matthew Jarpe a rock and roll-t belevegyíti a javarészt szokványos cyberpunk sztoriba, egészen különleges ízt, egyedi hangulatot, vad lendületet kölcsönöz a könyvnek.
A kedvenceim – egyértelműen – a zenélős részek voltak. Nagyon tetszettek a dalszövegek, az pedig, ahogy egy-egy koncertet, a banda játékát és a közönséget leírta, annyira magával ragadó volt, amilyet nem sűrűn olvastam eddig.

Nem tudom jobban megfogalmazni, talán ha kicsit leülepedett, nekiülök, és írok egy értelmes értékelést is, de egyelőre nem megy.
Két dolog biztos:
1: a továbbiakban bármi megjelenik Matthew Jarpe tollából magyarul, az nekem KELL.
2: ha ma bejelentik, hogy a Snake Vendors holnap koncertezik minálunk, én arra tegnap megvettem a jegyet. Akkor is, ha képtelenség.

Na ki a legklasszabb gitáros arc a világon? Nem ismered? Hát Aqualung, alias Adrian Rifkin, de van aki csak Riffként ismeri.. Zenekara a Sanke Vendors. Akarod hallani őket? Fizess be egy útra a Szabadesés Rádióra. Garantált élmény, csak nehogy elragadjon a Gépezet, vagy túl sokat tudj, és a fejed egy folyékony nitrogént tartalmazó tartályban végezze…
Jó kis könyv volt.. és a rock'and roll dübörög tovább.

A cyberpunk és a rock ’n’ roll külön-külön nagyon jól működnek nálam, vegyítve azonban nem a várt, egymást erősítő hatást érte el, hanem inkább csak egy kellemes, ám alapvetően semleges masszává állt össze. A cyberpunk, illetve a sci-fi vonal nem volt elég markáns, a rock pedig nem volt elég dögös, kemény és zúzos. Inkább csak, mint a pop, egyszerű, könnyen fogyasztható egész jó ötletekkel, de semmi eget rengető. S ezen a történet vagy a karakterek sem nagyon segítettek.
Sajnálom, mert ebből az egyesítésből többet vártam.

Two Snake, Dolla Fifty
Ha egy meglehetős zenei műveltséggel rendelkező biokémikus cyberpunk regényt ír, az azért elég szokatlan kombináció – ebben az esetben viszont igencsak bejött. A történet fordulatszáma nem túl magas, inkább úgy működik, mint egy csupa fém chopper: a nyomaték alapjáraton is felgyűri az aszfaltot, aztán a gépezet belezakatol az éjszakába, hogy lovasa még időben odaérjen a Kelta Rockfesztiválra.

Akár halott a kiberpunk, akár nem, ennek a könyvnek az életérzést sikerült átcsempésznie a 21. századba. Méghozzá anélkül, hogy különösebben hihetetlen kiberakármiket talált volna fel hozzá: Jarpe ugyanis a modern internetet vette a történet hátteréül, majdnem úgy, ahogyan mi is ismerjük. Kár, hogy anarchista kolónia biztosan nem lesz a Holdon 2030-ra, mert különben egészen realista lenne.
A humorhoz és az akcióregények kliséihez fűződő fesztelen viszonya a Snow Crash-t idézi: Walter Cheeseman például nyugodtan viselhetné a Dr. Antagonist nevet. De néha pont ez kell a SF-nek, és főleg a 'punk stílusoknak: hogy ne vegyék magukat egészen komolyan.

Nagyon szórakoztató könyv volt, végig élveztem az olvasását. Adott egy gazdag ember, aki világuralmat szeretne, és akár másokon is átgázol céljai elérése érdekében. Ebben nehezíti egy volt alkalmazottja, egy rejtélyes rockzenész, meg pár MI spoiler. Nyilván a teljes emberiség sem ért vele egyet, de nagy részüknek megfelel a prezentált elképzelés. A történet több szálon futott, volt benne sok koncert és dalszöveg is a humor mellett. Közben pedig már a Holdon és egy űrállomáson is elboldogul valahogy az emberiség egy része. Izgalmas könyv volt, még úgy is, hogy jópár fordulat nem okozott meglepetést. A stílusa is tetszett, remélem jelennek meg még a szerzőnek könyvei magyarul.

A cyberpunk minden technológia hókuszpókusz, MI-k* és virtuális tér ellenére romantikus műfaj**.
A rock zene pedig soha nem is próbált másnak látszani.
A kettő házasítása egy túl didaktikus és a hihetetlen túlzásai miatt inkább naiv és megmosolyogtató, mint egy komolyan elgondolkoztató könyvet eredményezett.

Ha a sztori megmaradt volna a karakterek motivációi által indokolt normál konfliktus szintnél, akkor – feltéve, hogy a szereplők jellemén még dolgozik az író – egész jó kis könyv lett volna ez.
Viszont a világuralomra törő (miért is?) szociopata net cézár, és a húsz év múlva játszódó jövőbe helyezett világállam létrejötte, és az az ellen tiltakozó „nacionalisták” (mi ellen is tiltakoznak?) az egésznek adtak egy igen trendi, de elég korlátozott szavatosságú alaphangot.
És erre az alaphangra nem sikerült igazán jó akkordmenetet felfűzni, és végkép nem egy igazán dögös rock and rollt.
Úgyhogy, aki nem harcos anti-globalista, annak a számára ez a regény megmarad egy jól, de nem kiemelkedően jól megírt egyszeri olvasmánynak, aminek csak a zene középpontba helyezése ad tagadhatatlan egyedi ízt.

* Kicsit mondjuk lefejeltem az asztalt, amikor könyv vége felé végre kiderült, hogy magáncélra használni egy MI-t többek között azért erősen illegális, mert az sérti az MI-k személyiségi jogait, ugyanis az rabszolgatartás lenne.
Ó, anyám, hová fajult mára Asimov három törvénye…
** És igen, ebből sem bírt kimaradni a Casablanca utalás: http://moly.hu/idezetek/117580

Mert a rock 'n' roll nem egy tánc :)
Igazi kellemes mai (holnapi) történet. Internet, drogok, rock 'n' roll.
Szinte ott voltam a koncerteken, féltettem a szétdrogozott haverokat, izgultam a menekülőkért, felháborodtam a technológiai lopáson és féltem az Egyesítéstől. És próbáltam nem nagyon meglátni a párhuzamokat. Mert koncertre szórakozni megyünk és nem a politikáért :)
Várjuk a következő történetet Mr. Jarpe :)