Mamó 94% 151 vélemény

Ha soha nem fogok már értékes könyvet olvasni, már akkor is érdemes volt élnem! Hihetetlen, hogy valaki így tudjon írni, fogalmazni, átengedni érzéseket, élményeket.
Annyi tudatosan nem megélt, átélt pillanatot hozott felszínre bennem, ha másért nem, ezért újra fogom olvasni, pedig azt nem szoktam. Látom magam előtt, igaz csak buszból vagy autóból, Erdély mindegy melyik településén azt a pici kék házat. Látom magamat 4-5 évesen, amikor anyukám ráncigálja a két hosszú copfomat, ami miatt fél órával hamarabb kellett kelnem, mert egyébként lekésem a buszt. Látom az analfabéta dédnagyanyámat, aki nekem is kóró-szerű, szikár, kóc-hajú volt, s nem nagyon tudta, hogyan kellene kimutatni a szeretetét……… Látom, hallom a 80-as években megismert Nagyvárad közeli tanult, felvilágosult ismerősömet, aki elsuttogja nekem, felment a hegyekbe egy öregasszonyhoz, hogy vegye le róla a rontást, igaz, akkor hitetlenkedtem, hogy ilyen még van???
Ha valaha lesz saját példányom a könyvből, s remélem lesz majd, sőt dedikálva, akkor az 1979. nov. 9-én dedikált Kányádi Sándor : Fekete-piros versek c. kötet mellett lesz a helye.
Lelki füleim hallják, az elkövetkező prózamondó versenyeken e könyvből lesznek szemelvények…….. s mind több olvasója a Mamónak.

A fény útja a Földre 8 perc. Ez a könyv is alig egy óra.

Angi szavait olvasni olyan, mint amikor az ember egy nemvárt pillanatban és helyen rátalál egy szeretettel faragott titkos ládikára, amit óvatosan kinyit, és ahogy fedezi fel benne a kincseket, szépen lassan átlopakodik belé a lélekben gazdag tartalma. Éjjel, amikor elovastam az utolsó mondatot, éreztem , hogy egy átsuhanó mosoly melege simította meg az arcomat és tudtam, hogy reggel a kávé mellé is ezt kérem. Nem is akartam ellenállni. Mondhatom, hogy ezzel feküdtem, ezzel keltem. Köszönöm.

Jelen pillanatban nem tudom leírni, és különben sem lesz könnyű (majd ekultra), hogy ne ugyanazokat ismételjem, amiket mások is leírtak már. Meg talán túl személyes is lenne, amit még írnék. Nem ilyen volt a gyerekkorom, mégis benne látom ebben a könyvben, meg a szüleimét, a nagyszüleimét, de még leginkább talán a legtovább élt dédimamámét. Sőt, mellékesen benne van egy picit az egy szem erdélyi utazásom is. De különben leginkább nem is találok szavakat. Miközben olvasom, és így meg úgy felfogom, mi történik a kislánnyal, olyan erővel hozza elő a saját emlékeimet, hogy elakad a lélegzetem. Meg ilyen nagy szavak, hogy ez ám az igazi élet, meg ez ám az igazán kemény és súlyos – de ez mind-mind olyan mellékes, lényegtelen.
Legyen áldás Máté Angin, aki alighanem két lábon járó napsugár, megvilágít minden dolgokat, de úgy, ahogy még sosem láttuk, vagy csak túl régen.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-05-05+13%3A00%3A00/mate-angi-mamo

Jött, csak jött a keserédes kifele, hogy belémgunnyadt a hang.

Az úgy volt, hogy én Momot akartam, és valahogy Mamó került fel a várólistára. Aztán észrevettem, hogy ez nem az, de láttam, hogy jó, és maradt. Aztán találkoztunk a könyvesboltban és hazahoztam. Nem tudtam róla semmit, csak láttam a sok ötcsillagot itt. A fülszöveget sem olvastam. És azt hittem, hogy mamóval boldogan élnek a kék házikóban. De mamóval nem éltek boldogan a kék házikóban. És mégis.

Kis csoda ez a könyv. Többször elővevős lesz, annyira örülök, hogy van sajátom. Ennyire szépen játszani a szavakkal; ó, de szeretnék én is így beszélni!

Máté Angi nem használja a szavakat, hanem éli és teremti őket. És ebből a teremtésből egy csoda lett.
Apránként szippantgattam ezt a csodát. Szippantgattam, és megtapadt a szájpadlásomon, a torkomban, simogatott a szemem mögött és összegyűlt a gyomromban.
Apránként szippantgattam a csodát, mert nem akartam a belekontárkodásommal, az olvasásommal elrontani, nem akartam, hogy vége legyen. Aztán amikor vége lett rájöttem, hogy még sincs vége, hogy ott van megtapadva a szájpadlásomon, a torkomban, simogat a szemem mögött és összegyűlt a gyomromban. Mert Angi ezt a csodát mindannyiuknak teremtette, és nem múlik el.
Köszönöm @mate_angi!

Legalább kétszerolvasós, de akár többször is. Az első olvasás olyan, mint virágok nyílását nézni gyorsított felvételen: mellbe vág a tömény szépség, alig bírod követni, és mire magadhoz térnél, már vége is. A rövid kis részek falatják magukat. Másodszorra, lassabban már jobban megízlelgeted, ráérsz elidőzni egy-egy szókép fölött, megvárod, míg a szirom szép lassan kipöndörödik, egy bibe az ég felé emelkedik, és tátott szájjal csodálod. Varázslat ez, vagy teremtés: világot teremtő ige.

Mamószagú és gyermekkorillatú kis könyv. Közbe pedig begurulásznak a kacagások és a sírások is, mert van szeretés és sok nem szeretés. És vannak nyarak, mikor bejön a homok a szandálba és vannak tavaszok, amikor a kiskacsák jöttek és gurult szét a sok kis sárga gomolya és vannak telek, amikor havak vannak lent és havak vannak fent. És jön az emlékezés egy másik télre, egy másik tavaszra, egy másik nyárra, egy másik mamóra, de mégis ugyanarra. Hogy a könnyek miatt a betűket és sorokat még érdekesebbnek lássam. Egy órányi kincs.

Vicces szeretetéhségből sírósodik önvigasztalássá.
Teljesen a saját gyerekkori félelmeimet, értetlenségeimet olvastam.