Álmodj ​szépeket 82% 43 csillagozás

Fájdalmasan szép.
Elgondolkodtatott, megríkatott, ugyanakkor elandalított.
Egy anyát elveszíteni úgy gondolom felnőtt korban sem lehet könnyű, de gyerekkorban egyszerűen feldolgozhatatlan, és örökké megnyomorítja az embergyerek lelkét. Főleg ha egy szerető és szeretett anyáról van szó.
Én meg csak sírok és sírok.
Mert eszembe jut, aminek nem lenne szabad eszembe jutnia.
Nagyon szép könyv.
Már amennyire lehet az ilyenre azt mondani, hogy szép.

Na, ilyen sem volt még, hogy egy könyvet én értékelek először O.o :).
Az első gondolatom a könyv befejeztével az volt, miért nem tartott tovább? Az író nagyon jól szövi a mondandóját, még ebben a kissé kényes talajon is biztos kézzel vezeti az olvasót. Tisztelem, mert képes volt ilyen szintig betekintést nyújtani az életébe, gondolataiba.
Sajnáltam, mert lássuk be, nem lehet egyszerű 9 évesen feldolgozni azt, hogy elveszítjük az édesanyánkat (igen, szerintem később sem könnyebb a dolog). Az elkövetkező évek nem voltak egyszerűek, néhol úgy éreztem saját magát hajszolja egyre beljebb és beljebb a bánatba, és nem megfelelő helyzetekbe. Ami furcsa volt, méghozzá pozitív módon, ha mondhatok ilyet, hogy nem utáltam meg a főszereplőt. Sokszor fordul elő, hogy egy idő után a sok elkövetett ballépés után, bekapcsol nálam egy amolyan „megérdemelte, miért nem kapott észbe/ miért nem változtatott” érzés, és onnantól kezdve idegenkedve figyelem a szenvedését. Ez itt most elmaradt. Talán mert jobban megragadta az emberi gyengeséget. Vagy azért, mert tudta, hogy változtatni kellene, és hogy min is, néha meg is próbálta aztán nem sikerült. Egyszerűen emberi volt, minden jó és gyarló tulajdonságával együtt. Reméltem, hogy a történet végére megleli a nyugalmat.
Mindeközben rengeteg kérdés, és gondolat vetődött fel bennem, így duplán megérte elolvasni a történetet.

Szóval előre is bocsánat, de én tényleg sokkal többet vártam. Az elején még azt hittem kapok is majd tőle valamit, de őszintén szólva én semmi gyönyörűséget nem találtam benne. Egy férfi, aki negyven éven keresztül sajnálja magát, és közben minden félresikerült dolog az életében, szerinte az anyja halála miatt van. Nekem ez túl tömény önsajnálat volt, pedig nem egy könyvet olvastam már, amiben a főszereplő keresi önmagát, de itt valahogy úgy éreztem, hogy ő határozottan kényelmesnek érzi ezt a helyzetet és nem is akar belőle szabadulni.

Laza, gördülékeny, gyorsan olvasható könyv lenne, ha nem állítana meg minduntalan egy-egy mondat. Jó, de sokszor bizony kellemetlen olvasmány, ugyanis kellemetlenül sokszor ismertem magamra.

Nekem tetszett, egyrészt (tudom, hogy nem ez a lényeg, de akkor is) gyönyörű a borítója a könyvnek, nagyon szép kék alján a kisfiúval, fent a piros lufi :)))…
Másrészt pedig egy olyan önvallomás volt, ami nagyon meghatott, olvasmányos, időnként megmosolyogtató és sokszor elgondolkodtató.
És nagyon olasz <3

A fájdalmassága ellenére könnyen, és hamar kiolvasható könyv. Ez nyilván nem a tartalmának, hanem a szellősségének köszönhető.
Fájdalmas regény, egy feldolgozatlan gyászról, egy örökös Miért? kérdésről, megfűszerezve sok-sok ha-val. Fájdalmas, mert nem fikció, hanem tényleg megtörtént. Fájdalmas, mert egy anya elvesztése áll a középpontban, és annak hosszútávú, egy életre kiható következményei. Nem csupán egy anya elvesztéséről szól, hanem általa olyan érzelmek elvesztéséről, hiányáról, melyeket csak egy anya adhat és válthat ki a gyermekéből. Ezen felül szól szeretetről, és megbocsájtásról.
A gyermekkori visszaemlékezések jobban lekötöttek. Szívfájdító volt azt olvasni, hogy keresett egy elanyátlanodó kisfiú pótmamát, valakit, aki pótolja az anyai szeretetet, akinél menedéket lel. S mily keserű volt olvasni a rideg nevelőnő elutasítását. Teljesen megrökönyödtem. Lehet bármilyen rideg valaki, egy hozzábújó, elárvult gyermek meg kell nyisson benne bizonyos érzelmeket. Ahogy Massimo felnőtté vált, s mind a munkában, mind a magánéletben kereste a helyét, kicsit laposabbnak éreztem a történetet. De maga a lelki része, az anya elvesztése, és az ő szeretete fölötti őrlődés érdekelt. Aztán egy ponton túl már nem tudtam szabadulni a könyvtől, hiszen közelgett az igazság órája. A történet vége pedig… Ismét a már sokszor használt jelzővel illetem Fájdalmas! Meglepő, és fájdalmas. S bizony itt marad a kérdés, megválaszolatlanul: miért? S igen, néha jobb nem megtudni az igazat.
Sok szépen kifejezett, és elgondolkodtató mondattal találkoztam olvasás közben, lehetett volna szemezgetni, idézgetni, de úgyis megtették már előttem mások.

Az ajánlások és értékelések alapján én sokkal többet vártam a könyvtől. Nem tartom különösen nagy írói bravúrnak, tele van klisékkel, néhol már – már giccses is. Sajnálom. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam.Mivel majdnem pontosan annyi idős a kisfiam, mint az író az anya halálakor, így a regény végig egy belső utazás is volt számomra.

Kívül-belül gyönyörű, fájdalmas és nagyon olasz!

Lehet-e hazugságban élni? Lehet-e önmagunkat becsapva, inkább kihátrálni feladatok elől? Lehet-e szeretni? Mit jelent szeretni? Mit jelent jónak – apának, anyának, férjnek, feleségnek, családnak – lenni? Jobb az, ha nem vagyunk hajlandóak tudomást venni az igazságról és ezzel nem csak magunkat, hanem másokat is büntetni? Mit teszünk akkor, mikor hosszú évek után megtudunk valamit, amiről egészen addig azt hittünk csak mítosz, kitaláció, elképzelés? Megbocsátunk annak, akit addig ellenségünknek hittünk és azt gondoltuk, nem szeret minket? És a hőn szeretettről, bálványról pedig kiderül, hogy a könnyebb utat és a menekülést választotta eldobva magától minket? Hogyan tekintünk vissza eddigi 40 évünkre, hogyan nézünk a jövőbe? Lehet, hogy magunk sem azok vagyunk akinek hittük önön magunkat? A léggömb tele van álmokkal.

Szomorkás hangvételű lelki utazás. A regény az író számára is egy terápia, így próbál szembenézni saját démonjaival. Egy anya elvesztése tragédia, még inkább azzá válik, ha mindez gyermekkorban történik, szerető ölelések, anyai terelgetések hiányát semmi sem pótolja. Gramellini nagyszerűen ábrázolja, ahogy a kilencéves kisfiú szörnyeivel küzd, nem részvétre, hanem szeretetre vágyik. Képzeletbeli birodalmába menekül, szerepjátékokat talál ki, maga módján jellemzi a körülötte lévő embereket: szappanallergiás konyhás néni, Halálfej atya….
Anyai útmutatás nélkül nehéz a felnőtté válás, különösen akkor, ha őszintén nem beszélgetnek el vele a történtekről, bizonytalanságban él.
Mindezt az író nagy-nagy szeretettel járja körül. Követni kell az álmainkat, nem félni tőle, akkor sem, ha az álmokkal teli léggömb néha kidurran.