Time's ​Arrow 6 csillagozás

Ilyeneket tessenek olvasni a holokausztról, ne A nagy utazást. Az abszurdban sokkal több az igazság, mint a pátoszban meg a hősies puffogásban.
Micsoda ötlet: egy testetlen, személytelen tudat elkezdi élni egy náci orvos életét az ő testében, az ő szemével látva – de az időben visszafelé haladva. És számára ez a visszafelé haladó mozgás a norma. Ennek megfelelően a világban minden érték forrása a vécé: onnan ugrik ki (illetve "be a szervezetbe") az alapanyag, amiből aztán a testünk ízletes falatokat készít, amelyeket a tányérunkra köpködünk, majd a konyhában gondosan szétválasztunk alkotóelemeikre, ezeket pedig visszavisszük a boltba, hogy pénzt kapjunk értük. A teremtés, a gyógyítás egy pillanat műve, ám a pusztításhoz idő kell. A bevert szemű kurvák arcáról a stricik gyengéd kezének érintése tünteti el a zúzódásokat és a könnyet. Az orvosok munkája viszont több mint elítélendő: tevékenységüknek köszönhetően a páciensek rendre rosszabbul lesznek – még szerencse, hogy hazatérve általában maguktól meggyógyulnak, vagy egy baleset gyorsan helyreteszi őket. A zsidók pedig az időjárásból lesznek; a nagy fehér felhőkből, amelyek leszivárognak Auschwitz kéményeibe, hogy ott a személyzet gondoskodásának köszönhetően emberi formát öltsenek – még ha elég betegesnek is tűnnek –, majd pár hónap vagy év lábadozás után, a rámpán szeretteikkel újraegyesítve – micsoda tökéletes időzítés! – visszatérjenek a társadalomba, amely egyre több jogot ajándékoz nekik, sőt nagy részüknek gyors felemelkedést biztosít.
Jaj, olvassátok el. Kölcsönadom e-bookban.
Itt írtam róla még: http://amigalszanak.blogspot.com/2010/02/martin-amis-ti…

Én tudtam, miről fog szólni, és milyen narratív technikával íródott a könyv, ezért
1) amikor megjelent, elhatároztam, hogy el fogom olvasni;
2) amikor megjelent, már tudtam, hogy nem fogom egyhamar elolvasni, ezt itt fogom magam előtt göngyölgetni jó darabig.
Hát, pont harminc év spoiler kellett hozzá, és egy érdekes tanulmány, ami az eszembe juttatta, hogy én minden évben gondolok arra, hogy ezt el fogom olvasni egyszer…
Megrendítő erejű könyv, az elején leginkább csak furcsa, de nagyon, és végig hihetetlen agytorna – egyszer végigmozizod fejben a jelenetrészletet, amit olvasol, aztán megnyomod a képzeletbeli „visszateker” gombot, végignézed újra, fordítva, sokszor visszafelé is elolvastam egy-egy párbeszédet. Lassan ment, pedig letehetetlen volt. Iszonyú izgalmas szöveg és érzelmileg rettenetesen megterhelő regény, amikor az agyad elkezdi felfogni, hogy miről olvasol.
Annyira jó, hogy Martin Amisnek jutott ez az eszébe, mert ő meg is tudta írni.

Az elején kicsit furcsa érzésem volt, mert valami érthetetlen módon felkavart már az olvasás kezdetén, de mégis eltöltött némi remény, ahogy elképzeltem a tisztást és a tisztaságot, a pillanatnyi ártatlanságot, még-minden-lehet--kezdetet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elszoruljon a torkom, és jó darabig így folytatódott. Közben mintha eredendő képességem lett volna, hogy ha épp úgy tetszik, gondolatban rögtön visszafordítsam az olvasottak sorrendjét és logikáját, ellentétükre a szavakat – csak néha-néha akadtam meg ebben, ami sorra kérdőjeleket ültetett a fejembe, de ahogy haladtam a könyvben, úgy halványult ez a tehetség – talán fáradtam – viszont az olvasottak egyre kevésbé zavartak, már-már lenyűgöztek. Amikor egészen elöl jártam, volt, hogy kétszer-háromszor is végigolvastam egy részt.
Ezeknél a fejezeteknél egyébként éjszaka volt. Egy alkalommal felébredtem, olvastam a könyvből, kicsit émelygett a gyomrom, kimentem a fürdőszobába, visszaengedtem némi vizet a vezetékekbe, aztán visszafeküdtem az ágyba, még jobban szédültem, úgy éreztem, már nem tudom, merre folyik az idő, majd villámgyorsan visszaaludtam. Később lassacskán megint öntudatomra tértem, a kezemben tartott képernyőre pislogtam közben, egyre éberebben olvastam a könyvet, míg lassan az elejére nem értem. Ezután nem sokkal arra gondoltam, hogy @Juci múltból előugró értékelése meggyőzött arról, hogy elolvassam Martin Amis olyan reménykeltő című regényét végre, mert eddig csak az apukáját, Kingsleyt ismertem, akiről vegyesek az emlékeim.
– Nos, ez egy igen kezdetleges próbálkozás annak érzékeltetésére, mi folyik a könyvben, de Martin Amis annál jobban sáfárkodik az ötlettel és a témával (ahogy Juci értékeléséből is kiderül).