House of Leaves 6 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez egy szép kísérlet. Szavakkal filmet írni, hogy aztán elmesélhesse, hogy aztán könyvbe írja. Rétegek tömege ez az írás. Nehéz könyv. Szó szerint, kinyomja a szuszt az emberből, ha háton fekve olvassa.
Ez a könyv pontosan az a könyv, amit én nagyon szeretek. A történés mellett annyi minden van, hogy a te agyadban is a rétegek csak nőnek tovább. A tipográfián keresztül érzékeltet még egy halmaznyi dolgot. Rengeteg mindent akartam írni róla, de nem lehet, mert akkor az ember csak azt csinálja, amit a film szereplői a könyvben, Wattokkal törik meg az éjfeketét, ami nem mond semmit az egészről, csak belezavar a tájékozódásba. Mint ahogy ez a szóáradat is csak zavarkeltő, holott az egész tökéletesen világos, hogy tulajdonképpen zavaros, mi a valóság és mi az ami megtörtént a filmben, vagy az agyában, vagy az öreg agyában, vagy fikció a film az öreg agyában, ami tulajdonképpen a fiú agyában fogan, vagy, ha igazi a film, akkor mi történik valójában a fiúval, akinek az anyja sem fut százon és minden történés ismétli önmagát, mint a sötét folyosókról nyíló sötét szobák … Ja szóval ez egy ilyen könyv.

Ó, ez a könyv minden „sokat agyalós bölcsészluvnya” (a kifejezést @Juci-tól loptam) álma, az elmúlt öt napom minden (ébren és alva) töltött percét lefoglalta, és menet közben összetörte egy párszor a szívemet, amire igazán nem számítottam.

(Bővebben később. És az értékelésben szereplő „bölcsészluvnya” szó nem azt jelenti, hogy ez egy „csak nőknek” könyv. De nem ám.)

OMG OMG OMG! Zseniális, lenyűgöző, élve felfal! (Quite literally.) Mióta elolvastam ezt a könyvet, nem ugyanaz vagyok, mint előtte. A FSZEK-ben van egy példány, legalábbis volt pár éve.
Hogy egy kicsit bővebben is beszéljek róla: ez az a könyv, amelyben találkozik az építészet, a horror, az intertextualitás, a tipográfiai játékok (ezért jutott eszembe a CáPAca olvasása közben is), a mitológia és a szex. Olvasása közben a Poe nevű amerikai előadó Haunted című albumát ajánlatos hallgatni, az énekesnő ugyanis az író húga, és a könyv meg a zene újabb játéktereket nyit egymásba.
Vigyázat, letehetetlen, viszont néhol súlyos (egzisztenciális mélységű) rettegést okoz, ezért éjszaka csak akkor olvassátok, ha van még valaki a lakásban.

Nem tudok nyugodt lelkiismerettel öt csillagot adni neki, pedig valahol megérdemelné. Mindenki azt mondja, hogy horror, hát szerintem szerelmi történet, ami igencsak komor és depresszív történetbe van ágyazva. Meg tudom azt is érteni, ha valaki rettegve olvassa, mert azt a fajta modern, megfoghatatlan félelmet idézi elő, és nem ilyen kaszabolós, gagyi, vámpíros, sorozatgyilkosos klisétobzódás. Az egész könyv mesterien szerkesztett, átgondolt, emlékezni fogsz rá egész életeben, főleg ha egy sötét házban kell majd keresned lámpa kapcsolóját. Mintha Sztrugackijék Szobája megvadult volna a Zónában – ez lehetne a mottója . Szimbólumok is komplexek , összeszedettek és többágúak, építészettől irodalomig van itt minden, még tankönyvnek is elmenne. De a Johnny Truant-szálért járnak a mínuszok, elhiszem, hogy a lelki folyamatokat nagyon tudja a szerző ábrázolni, de azért a jóból is megárt a sok. Az írói főszabályt ( Dont waste my fucking time!) megszegi több helyen is, egyszerűen már leszartam, hogy mi lesz vele. A fő történet viszont zseniális, a könyv pedig egy monstrum a legjobb értelemben, senkinek nem fogom odaadni soha, közelemben kell, hogy legyen.

Engem ez a könyv tanított meg félni – és ő is gyógyított meg a rettegéstől.

Tavaly nyáron futottam először bele, elolvastam Johnny bevezetőjét, az első fejezet felét, aztán két napig nem aludtam. Novemberig emésztett a kísértés, ami átcsapott – utólag látva – mármár Truanti vallásosságba, csőlátású áhítatba valami iránt, amiről tudod, hogy el fog pusztítani. És hónapok keresése és szenvedése és meghiúsulása után januárban egymáséi lettünk, a ház és én.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokszor hagytam abba és sokszor vágtam a földhöz, mert élvezhetetlen volt, és túlzottan le akart nyűgözni. És sokszor kerestem utána óangol szövegeknek, és néztem mániákusan a kezdőbetűket; olvastam el hosszú oldalakon át tartó listákat, mert annyira le akartam nyűgözni. Nem mertem sötétben lenni, új szobákba menni, egyedül maradni, sétálni az utcán néha. Vagy folytatni a könyvet. Mikor folytattam, akkor abbahagyni.

És valahol itt könyörült meg rajtam és engedett el – és én is elengedtem őt. Már csak egy könyv voltunk és egy ember; egy történet, amit szabad átlapozni, ha unalmas, vagy félretenni hetekre.

Egész egyszerűen nem tudom értékelni ezt a könyvet. Kapni fog tőlem X csillagot, ilyen-olyan súlyozással nézve az élményeket, de a valóságtól a szavak is és a csillagok is messze állnak. Ezt a könyvet olvasni szenvedés sokszor. Sokszor páni félelem önt el, sokszor csak nevetsz és látod az írót a lapok mögül, ahogy 8 éve görnyed és próbál eredeti lenni.

De ami még biztosabb, ezt a könyvet nem olvasni, félbehagyni – lehetetlen.
Lehetett volna sokkal jobb is, de köszönöm, hogy nem lett rosszabb. Végre befejeztem.

Nagyon sok könyvet olvastam már el, mégsem fordult elő velem még soha az, ami Mark Z. Danielewski House of Leaves című regényével kapcsolatban, vagyis hogy amint befejeztem, legszívesebben újra elölről kezdtem volna.

Bővebben: http://kultblog.hu/archives/2011/09/23/Otthon_a_labirintusban_-_Mark_Z_Danielewski_House_of_Leaves/