Tövisek hercege (A széthullott birodalom 1.) 84% 78 csillagozás ↑ 5%

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Poszt-apokaliptikus dark fantasy, amely a feudális viszonyok közé süllyedt Földön játszódik.
Elsőre talán meghökkentőnek tűnik az ötlet, pedig valójában nem új elképzelés.
Jack Vance Haldokló Föld ciklusa – első történetei már több mint hatvan évesek – hasonló koncepcióra alapozott, de többek között ehhez hasonló ötlet adta Jeffrey Stone Cherubion ciklusának alapjait is.

A történet több mint ezer évvel egy nagy világégést követően játszódik, amely nyomán nem csupán a technológiai civilizáció omlott össze, de a kataklizma meggyengítette azokat a határokat, amelyek addig elválasztották a Földet és a túlvilágot, így nem csupán a holtak szellemei ragadhatnak itt, hanem a fogékony kevesek képessé váltak az így felszabadult erőket megzabolázva nagyhatalmú mágussá válni.

A főhős, a tizennégy éves Jorg herceg a legrosszabb hírű rablólovagokat megszégyenítően kegyetlen rohadék, akit megszállottá és torzzá tett az a lelki és fizikai fájdalom, amelyet gyerekként, az anyja és testvére lemészárlása során szenvedett el.
A történet kezdetén az udvarból megszökött hercegfi egy általa vezetett martalócbanda vezetőjeként már évek óta dúlja a hajdani Nyugat-Európa területét. Egy véletlen találkozás hatására ekkor dönt arról, hogy megérett az idő, hogy a fogadalmához híven megszerezze a királyságát.

Ez persze messze nem megy egyszerűen. Hiába minden könyörtelensége, ravaszsága és a vitathatatlan sötét vezetői karizmája, szinte biztos pusztulásba hajszolja a megszállott bizonyítási vágy. Az ösvény, amelyre lép, nem csupán a kataklizma előtti világ legbaljósabb és rettenetesebb zugaiba juttatja el, de az utazás során nála nagyobb hatalmú és hidegebb szívű gonosztevők terveit is keresztezi, akik számára ő csupán jelentéktelen, bármikor feláldozható gyalog egy elképzelhetetlenül bonyolult, és ki tudja milyen tétért folyó sakkjátszmában.

De Jorg herceg nem hagyja magát. Ő nem csupán a parasztjait, vagy szükség esetén a tisztjeit áldozza fel a győzelem érdekében, de nem fél magát a sakktáblát sem felrúgni.

Többször megfogadtam már, hogy igyekszem távol tartani magam az olyan sorozatoktól, melyeknek nem látszik a vége, amik vagy befejezetlenek, vagy éveket kell várni a folytatásukra. Annyi mindent olvashatnék, ami önmagában is kerek egész, vagy ha már sorozat, akkor elérhető belőle a záró kötet is, de valahogy mindig rátalálok egy olyan kivételre, aminek nem bírok ellenállni. Ilyen volt többek között Martin, Rothfuss, Sanderson… és még sorolhatnám.
Mark Lawrence szerzeményéről szinte csak pozitív visszajelzéseket olvastam, s ennek hatására elhatároztam, teszek egy próbát vele, hátha egy újabb olyan művel gyarapodik a gyűjteményem, aminek érdemes lesz várni a folytatására.
Nos… A történet elején megismert „főhős” egy kegyetlen kis genyó, egy kíméletlen rohadék, aki nem ismer lehetetlent, áthág minden korlátot, fiatal kora ellenére gyilkosságok, brutális cselekedetek sora szegélyezi útját, ellentmondást nem tűr, a legdurvább eszközökkel szerez érvényt akaratának, s mindezt olyan könnyed lazasággal teszi, hogy egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Zseniálisan megírt gonosz karakter. :)
Aztán ahogy haladunk előre a fejezetekkel, úgy ismerjük meg a múlt és a jelen kis szeletkéit, képet kapunk arról, hogy Jorg, a Tövisek Hercege mitől vált azzá a szörnyeteggé, aki azt a sok kegyetlenséget elkövette, mi állt ezeknek a cselekedeteknek hátterében, mi hajtotta előre, és kik igazából a cselekmény mozgatórugói. A könyvben is használt hasonlattal élve: vérbeli sakkjátszma ez, csak éppenséggel a szerepek tisztázása várat még magára.
A történetből egyértelműen kiemelkedik Jorg karaktere, és felmerülhet a kérdés, hogy vajon egyetlen ember jellemét – és annak változásait – bemutató írás képes e kellően érdekes és színes lenni ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmünket, és ne váljanak a lapok üressé, a történet érdektelenné, semmitmondóvá. Nem egyszerű erre válaszolni, de azt gondolom, igen.
Amíg végigkísérjük Jorg viszontagságos életútjának fontosabb állomásait, megismerhetünk néhány társat, akikről – pár kivétellel – nagyon keveset tudunk csak meg, bár az a néhány, aki több szerephez jut, kellően jól megírt figurája Lawrence meséjének, hozzáteszik azt a szükséges pluszt, ami előbbre viszi a történetet, általunk megértünk bizonyos miérteket. Talán nem is a társ a legjobb szó rájuk, de olyan elemei a történetnek, akik karakterkidolgozás szempontjából ugyan nem túl hangsúlyos, de mégis meghatározó szereplői Jorg életének, hatottak rá, alakították őt.
Ugyan eddig én is csak pozitívumokat szedtem csokorba, de ettől függetlenül nem vagyok maradéktalanul elégedett. A cselekmény egyes pontjai valahogy nekem kilógtak a nagy egész egyébként zseniális atmoszférájából, kicsit idegennek hatottak ebben a jól kitalált közegben.
Összességében – pár apróságtól eltekintve – nagyon tetszett a Tövisek Hercegének a meséje, Lawrence stílusa. A történet maga vélhetően nem fogja megváltani a világot, de kellően pörgős, lendületes, a durvaságot nem nélkülöző elemekkel megteremtett kissé sötétebb hangulatvilág uralja, és Jorg hihetetlenül jól eltalált karakterével megfűszerezve minden adott a remek szórakozáshoz. Piros pont a szerzőnek, hogy a mű önmagában véve is élvezetes olvasmány, szóval a kötetre egy sorozat nyitó darabjaként tekintő olvasókat se riassza el.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez is bekerült a nagyon nehezen megítélhető könyvek kalapjába. Kábé a feléig nem bírtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy nem, aztán sikerült megszoknom Jorg „enyhén” pszichopata állat stílusát, és onnantól már egyre inkább élvezhető volt. :) Rengeteg benne a hatalmas beszólás, minden második oldalon idézetért kiált valami.
A testvérek bemutatását kicsit elnagyoltnak éreztem. Habár sokukról magvas bölcsességek olvashatók a könyvben, Rike-on meg a Núbain kívül kb. mindenkinek semmitmondó a szerepe, nem igazán lehet őket megismerni, és megjegyezni. Eszembe jutnak mások nevei is a testvérek közül, de nem nagyon tudom őket kötni semmhez, csak úgy ott voltak Jorg körül, aztán sorban meghaltak.
Az elején kicsit furának találtam, hogy a Föld jövőjében járunk, de végül ezzel is sikerült megbarátkoznom, a hegy alatt lakó ajtónyitó szellem pedig kifejezetten tetszett. :)
Összességében nagyon szokatlan, de érdekes élmény volt a könyv, folytatás előrendelve.

Melyik tövis hatol a legmélyebbre? A bosszú tövise? A fájdalomé? A haragé? A szereteté? Bármelyik is legyen az, ha egyszer beléd mar, örökké veled marad…

A Tövisek hercege számomra is tövis volt, amely lerántott a könyv mélyére, egy olyan történetbe, amely leginkább egy sakkjátszmához hasonlít, ahogy azt Jorg, a főszereplő is többször felhozza hasonlatként. A kérdés csak az, kik a bábuk, és kik a sakkmesterek? Vajon egy 14 éves fiú, aki jóval több halált ontott már, mint évet megélt, milyen szerepre törekedhet egy játszmában, és miért kell egyáltalán részt vennie benne? Bár a történet eléggé véres és kegyetlen, de itt nem ez a lényeg. Hanem az, hogyan válhat egy kisfiúból szörnyeteg, és hogy vajon tényleg olyan rossz és bűnös-e, mint amilyennek hiszi magát.

Mark Lawrence zseniálisan ír, a kegyetlenséget és a halált olyan szépen tudja megfogalmazni, amire csak kevesen képesek, és a nyers részek sem válnak közönségessé. A Gépnarancs utalásokkal pedig végképp megnyert magának az író. Az utolsó fejezet pedig nálam mindent vitt, az egyik legjobb utolsó fejezet, amit valaha olvastam.

Alig várom, hogy a tövisek újra magukkal rántsanak…

Próbáltam túlzott várakozások nélkül olvasni ezt a könyvet és úgy gondolom, hogy ez sikerült is. A könyv hangulata alapjaiban véve különleges. Leginkább azért, mert egy hihetetlenül fiatal szereplő hihetetlenül hideg, kegyetlen és logikus lépéseit olvashatjuk a lapokon. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de Jorg a kegyetlensége ellenére is szimpatikus szereplő. Bár az életkora azért némiképp zavart. Furcsa volt az életkor és a gondolkodása közötti éles különbség.
A világ leírása egy darabig zavaró volt, de aztán rájöttem, hogy ez egy posztapokaliptikus világ és így már minden érthető volt.
Alapvetően tetszett, de még nem győzött meg véglegesen. Úgy gondolom azonban, hogy van még lehetőség a történetben. Hagyok még a csillagozásban is helyet, hogy ezt megmutassa az író. De a következő részt határozottan várom.
Bővebben a bloglinknél.

Egy tenyérbemászó kis köcsög hőzöngése 340 oldalon keresztül, mondvacsinált, menet közben kitalált történettel, ami csak ürügy arra, hogy két oldalanként felnyársaljanak/eleven elégessenek/megcsonkítsanak/kibelezzenek/ésígytovább egy halom szerencsétlent. Mi tagadás, a fordítás szövege valóban pazar, de ha egy szimfonikus zenekar adja elő, hogy Van nekem egy csíkos gatyám, attól az még egy nagy szar marad.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mivé válhat egy gyermek, aki végignézi az anyja és testvére brutális meggyilkolását? Talán más irányt vesz az élete, ha nem történik ez vele? De igazán minden választás kérdése, ahogy a Gyilkos elmékben már elmondták egyszer-kétszer. Mert a pszichopaták is lehetnek jó emberek, ha olyan környezeti hatások érhetik.
Jorg bosszút esküdött, ha már senki nem tette meg. És elindult el lavina, ahol megmutatkozik minden brutalitása. Nem érdeklik a következmények, nem néz embert, állatot, senkit és semmit, mégis kíváncsi voltam a sorsára. Nem tudtam letenni a könyvet, valami fogva tartott, pedig Jorg egy pszichopata zsarnokká vált 14 éves korára és nem hiszem hogy ez változni fog a következőkben.

Lassan tényként kell kezelnem, hogy amit a Fumaxtól olvasok, azt szeretem is. Persze a srácok megmondták, hogy így lesz, de garancia azért mégsem volt rá. Ennek ellenére, amikor karácsony előtt nyertem egy példányt a Partialsból, ami már ugye megvan, becseréltem a Tövisek hercegére. Kíváncsi voltam rá csak időm nem volt decemberben. Ezért nyugodtan beépítettem a könyvfám közepére, amit így kényeteken voltam tervezett idő előtt lebontani. Megérte!

Jorg épp csak kilencéves volt, amikor végignézte édesanyja és öccse meggyilkolását. A kis királyságok szabdalta földön ebben nincs semmi rendkívüli…
http://msreea.com/2013/01/23/mark-lawrence-tovisek-hercege/

Azt hiszem, itt lenne az ideje elgondolkoznom azon, hogy minden rendben van-e velem, ha még egy kegyetlen, szociopata karakter belopja magát a szívembe. Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatom a Tövisek Hercegével, az elején kisebb sokkot kaptam, mert nem tudtam elképzelni, hogy fogom én megszeretni ezt a lelketlen gyilkost ilyen gyomorforgató dolgok után, de aztán egyre jobb lett, megismertük Jorgot és magával ragadott a történet sodrása.
Érdekelt, mi tesz egy kilenc éves kisfiút tizennégy éves korára a Tövisek Hercegévé, és hogy tényleg olyan rossz-e, mint az első oldalak mutatták, és amilyennek tartja magát.
Nos, elég ha annyit mondok, hogy a végére nagyon megszerettem és megölelgettem volna, hiába nem egy szent? Miért akarok mindig mindenkit megölelgetni, akivel valami szörnyű történt, akkor is, ha valószínűleg gond nélkül kibelezne, mielőtt még rávethetném magam nagy szeretetrohamomban? Miért mindig azokat szeretem, akik nem tudnak/akarnak szeretni? Az én szememben egyébként az apja rosszabb volt nála, rendkívül csúnya halált kívántam neki.
Imádtam, ahogy a sakkjátszmás hasonlat végigvonul a könyvön, bennem is felvetült a kérdés, hogy kik is ebben a történetben a bábuk, és kik játszanak velük.
Az író stílusa zseniális, valahogy a halált, a kegyetlenséget és az alapjáraton gusztustalan dolgokat is olyan szépen írja le, hogy „öröm” olvasni, és a világkidolgozással is meg voltam elégedve.
Összességében ha a „szeretetskálát” nézzük, egy kisebb völgyből indult, és szinte a csúcsig jutott. Csak azért kap 4,5 csillagot, mert a tövisek kihozták belőlem a szívtelen énemet és ráébresztettek, hogy kell nekem egy pszichológus, és így majd többet adhatok a második részre. :)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megkérdezték tőlem, hogy én beleélem-e magam a szereplők helyébe, vagy szemlélődve olvasok..Nos jelen esetben egyértelműen az utóbbi volt a helyzet..Méghozzá nagyra kerekedett szemmekkel..Nem értettem ugyanis, hogy akkor most nekem egy szociopata biliszökevénnyel kéne szimpatizálnom, ne adj isten szurkolnom neki? És ez az egyveleg elég sokáig nem hagyott nyugodni, sőt kimondottan zavart..Aztán valahol a fele tájékán rájöttem, hogy el kell ettől vonatkoztatni. Elfelejteni azt az abszurdumot, hogy egy pelenkás gonosztevővel van dolgunk..Hiszen nem úgy gondolkodik, és főleg nem úgy viselkedik mint a korosztálya..És innentől már nem zavart a dolog. Sőt a végére egész jól szórakoztam a cinikus beszólásain. De megkedvelni azért nem sikerült. Mindenesetre kíváncsivá tett, és valószínüleg elolvasom a következő részeket.