A ​Hazug kulcsa (A vörös királynő háborúja 2.) (Széthullott Birodalom univerzum) 88% 217 csillagozás

Személy szerint óvatosan bánok a szerzők kedvencelésével. Kicsit félve veszem a kezembe kedvenceim új alkotásait. Ezzel a regénnyel kapcsolatban is így volt ez. Majd az első 100-150 oldal során óvatos félelmem zsigeri rettegéssé fokozódott. Hiszen hogyan is indult? Ahogy Juhász Ferenc írja: „Kezdetben volt a csönd és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni…” Értem ez alatt, hogy kezdetben volt a „semmi nem történik”, „semmi nem mozdul el semmilyen irányba” csöndje. …és én ültem a könyv fölött értetlenül. Majd egyszer csak Mark Lawrence nyomott egy „padlógázt” és a menetszél szinte egyik pillanatról a másikra letépte ritkuló hajamat ámuló fejem tetejéről.
Minden átmenet nélkül kaptam egy olyan cselekménydús, kalandregénybe oltott grimdark fantasyt, amelytől ismét csak teljesen otthonosan éreztem magam a Széthullott Birodalomban. Vagyis a mi kis „apokalipszis sújtotta” Európánk alternatív középkori történelmében. Kedvenc szerzőm mesterien rajzolta meg a rengeteg akció, menekülés, száguldás köré a „korabeli” Észak-Itália feltörekvő finánctőkéjét, az áru- és hitelbörzéket, a nagyhatalmú bankszektort, amely már valós történelmünk során is képes volt birodalmakat teremteni, háborúkat nyerni, vagy uralkodóházakat eltüntetni a föld színéről. Nagyon tetszett, ahogy előbukkantak a letűnt korok technológiái, az Építők és Szerelők alkotta eszközök – néhol még működőképes – példányai. S a szerző szerintem mindehhez roppant harmonikusan illeszti a zsáner hagyományos toposzait.
Bár legtöbbször valóban a kevesebb több, de ebben a regényben előforduló számtalan mítikus, természetfölötti lény szerepeltetése nem tűnt öncélúnak, valahogy mindegyik illeszkedett a történet szövedékébe. Hiszen szembe jöttek velem trollok, élőhalottak és „nemszületettek” ugyanúgy, mint a különböző mágiákra „szakosodott” varázslók és a skandináv mitológia rejtélyes boszorkánya, a völva is.

No és a mágia! Lawrence a kardozós, lebunkózós jelenetek során nem fukarkodik a varázslat különböző eszközeivel sem. Találkozunk itt ajtó- és tükörmágiával, de személyes kedvencem a vérmágia volt. Bár nem teljesen egyedi, de a történet egyre gyorsuló sodrásába kiválóan illeszkedő elem volt ez. Számomra a vérálmok során előtűnő emlékfoszlányok adták a történet igazi sorvezetőjét. Ezek segítettek hozzá, hogy a vörös királynő házának előtörténetét megismerhessem és beilleszthessem a Széthullott Birodalom egészének közelmúltjába. És itt jegyzem meg: még mindig nagyon hiányzik, hogy egy porondon találkozhassak Jorg és Jalan hercegekkel!
Na és a nagy kérdés számomra: Jalan személyiségfejlődése. Megismerünk ugyan a regényben új karaktereket, hőseinket új társak kísérik útjukon, és továbbra is fontos szál Snorri menetelése a személyes bosszúért, de nekem ez a könyv csakis Jalanről szólt. Arról, hogy a ravasz, csirkefogó, a nagy manipulátor, a gyáva, örök megalkuvó rejt-e magában valódi emberi érzéseket? Na, ehhez kell elolvasni a regényt! Csak annyit jegyeznék meg, hogy olvasás közben egyszerűen nem tudtam nem gondolni kedvenc filmes anti-hősömre, Jack Sparrow kapitányra. A többit pedig mindenki döntse el maga! (Egyébként nagyon tetszett még a „berserker” attitűd sajátos megjelenítése is!)

Kedvencem lett tehát a kötet, s nagyon bízom benne, hogy „Az Osheimi kerék” sem okoz majd csalódást. :)

Jalan és Snorri története ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, a messzi fagyos északon. Lelkesen vágtam neki a könyvnek, mert az előző kötet volt az, ami igazán tetszett eddig Lawrence-tól.
De ez a lelkesedés hamar alábbhagyott, mert a nagy utazáson kívül nem sok akcióban volt részünk. Hőseink elindulnak délre, Tuttugu viking harcossal az oldalukon. Így hárman utaznak gyalogosan, hajóval, és legfőképp nagyon hosszan. Majd csapódik hozzájuk Kara is, a völva, aki nagyon jót tett az egésznek, az erős női jellemével. Élvezet volt olvasni, ahogy hős nőcsábászunk próbálja becserkészni, kevés sikerrel.
Érdekes hely ez a Széthullott Birodalom, az alternatív Európával, a maga gépeivel, ahol még a viking mitológia is megfér. Mindenesetre Lawrence remekül felépítette ezt az egészet.
Eléggé Jal központú lett a regény, személyiségfejlődése kézzel fogható, bár még mindig egy beszari kis nőcsábász, de nagyon ravasz és jól manipulálja a dolgokat.
A vérmágia segítségével rengeteg dolog derült ki Jalan múltjáról, a Vörös királynőről, és a háborúról. ezek a részek adták a könyv sava-borsát.
Sajnálom, hogy Snorri kicsit mellőzve lett ebben a kötetben, mert nagyon megkedveltem az óriást.
Azért volt részünk bőven akcióban is, és véres jelenetekben is, aminek a kis grimdark szívem nagyon örült.
Lawrence fanoknak kötelező darab, én továbbra sem lettem az, pedig a Tövisek hercege óta igyekszem. :)
Nem mondom, hogy várom a folytatást a sok negatív kritikát olvasva, de azért mihamarabb sort kerítek rá, mert érdekel, hogyan zárja le ezt az egészet.

Kezdek leszokni arról, hogy a könyveinket értékeljem, de A Hazug kulcsa túl sok szállal kötődik hozzám.
A könyv már akkor a szívemhez nőt, amikor nyáron Mark barátom segítségével örömet tudtam szerezni vele egy számomra kedves valakinek. Mark volt olyan aranyos, hogy kérésemre az illetőnek, aki nagy rajongója, egy névre szóló dedikált példánnyal gratulált a lediplomázása alkalmából. Remek érzés, hogy egy ilyen íróval dolgozhatok együtt.
Aztán ott volt a cím és a borító kérdése, amelyek kiválasztásában @CaptainV szakértelmét vettem igénybe. Ezúton is köszönöm a segítséget!
Aztán pedig eljött a szerkesztés ideje, amitől kicsit tartottam, az utóbbi időben elég nehezen haladtam a munkákkal, de ezt a szöveget nagyjából hat nap alatt könnyedén megcsináltam, amivel megdöntöttem a saját rekordomat, és közben nagyon élveztem.
Az olvasás után jöttem csak rá, hogy miért is rezonált velem annyira ez a regény. Snorri bőrébe tökéletesen bele tudtam élni magam. Az olvasók jelentős része szerintem nem fogja tudni mélységében megérteni az ő motivációját, hiszen ez egy öngyilkos küldetés, de én tökéletesen átéreztem azt, mivel van valaki, aki annyira fontos nekem, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnék mint Snorri (bár tudom, hogy szerencsére soha nem fogok) akkor én is elmennék a halál kapujához, és berontanék rajta, még ha csak egyetlen ölelés reményéért is (lásd a legnépszerűbb idézetet, amit kiraktam a könyvből). És bár nem vagyok kétméteres viking harcos, de nagyon nem lennék azoknak az embereknek, élőholtaknak, nemszületteteknek, völváknak és dwendáknak a helyében, akik megpróbálnának az utamba állni.
Sajnos annak ellenére, hogy ennyire ráéreztem Snorrira, ő ezúttal elég csekély szerephez jutott, a másik főszereplőnek sokkal inkább Karát lehet tekinteni. Tőle annyira nem voltam elájulva, kicsit talán többet ki lehetett volna hozni belőle.
Jalan erkölcstelensége és hülyesége ilyen töménységben már fárasztó volt kicsit számomra, de azt sajnálom, hogy Lawrence nem aknázza ki jobban Jalan nőcsábász hajlamait. Jóval több pikantéria kellene az alapvetően prüd fantasy műfajba. Szerencsére azért a regény tele volt remek és friss ötletekkel. Azt meg csak Lawrence tudja elérni, hogy egy tényleg mellbevágóan szörnyű résznél is képes belecsempészni olyan fekete humort a történetbe, hogy hangosan felnevetünk rajta. Legalábbbis az akinek kellően fekete ehhez a humorérzéke.
A regény néhol azért egy kicsit túlírt lett, főleg az első negyedében, nem véletlen, hogy ez Lawrence eddigi leghosszabb könyve. Remélem ez nem lesz tendencia nála, mert neki az egyik erőssége a szövegei feszessége.
Ami személy szerint nekem még nagyon tetszett, az az, hogy a könyv tele volt spiritualitással, jót mulattam mindig, amikor Jalan ráébredt az alapvető spirituális igazságokra, és ezeket Lawrence annyira költőien tudja tálalni, mint senki más.

Két év után végre folytattam Jalan kalandjait, úgyhogy ezúton is köszi a regény eleji összefoglalót Mr. Lawrence!
A sztori elsőre az előző kötet fordított road tripjének tűnt, de elég gyorsan bonyolódni kezdett a cselekmény, ráadásul a múltba való visszatekintéseknek hála szépen felépült a trilógia „mögöttes” története, mi is az a háború, amit a vörös királynő vív. Egyedül az Umbertideben játszódó résszel nem voltam kibékülve. Bár maga a város működése érdekes volt, mégis, az a rész valahogy felesleges időhúzó kitérésnek tűnt a finálé előtt, még ha egy két fontos dolog történt is ott.
A karakterek terén egyértelműen Jal vitte a prímet, a szövegelését továbbra is bírom, helyenként hangosan felnevettem az őrült dumáin. Snorri most háttérbe szorult, inkább az izmost képviselte. Karával egyelőre nem tudom hányadán állok, majd a 3. rész eldönti, tartogat-e valami érdekeset a kis boszi.

WOW! Ez egy nagyon izgalmas utazás volt északról délre, tele izgalmas kalandokkal és vérálmokkal.
Most sem csalódtam Jalanban. Ugyanolyan szórakoztató figura volt, mint mikor megismertem. Egy gyáva, öntelt, élvhajhász, akit minden tökéletlenségével együtt csak kedvelni lehet, és olyan dumája van, amivel folyton levesz a lábamról. Persze egyáltalán nem tetszett amilyen sajátosan értelmezte a barátság fogalmát, de szerencséjére mutatott ezirányú (még ha halvány) fejlődést is.
Időközben elolvastam a A Széthullott birodalmat is, és így persze sokkal élvezetesebb volt az egész barbár világ. Pláne úgy, hogy ugyanazon közegnek mennyire más (kicsit idiótább könnyedebb) hangulata van Jalan szemével, mint Jorgéval volt. Úgy örültem magamnak, mikor sikerült ismerősöket beazonosítani :P :)

És külön köszönet a szerzőnek azért a rövidke összefoglalóért az előzményekről. Én az ilyet mindig örömmel veszem.

Imádom Lawrence antihőseit!
Szeretem, hogy végre olyan szereplőkről olvashatok, akik nem fedhetetlenek, igenis önzőn viselkednek, és csak a maguk érdekét nézik.
Szeretem Jalt. De Jorgot még mindig jobban szeretem, szóval ezért kap fél csillaggal kevesebbet.
Még mindig iszonyatosan kaparasszá az buksimat, hogy vajon hová fog kifutni a harmadik rész, hogyan fog végül beleilleni Jal a Holt Királlyal vívott csatába, mi lesz végül a Vörös Királynő háborújának végkimenetele.
Egyébként olvasás közben arra jöttem rá, hogy nagyon-nagyon szeretnék legalább egyetlen könyvet olvasni a fiatal Alicáról. Nagyon jók voltak az emlékezős részek, és szerintem rengeteg mindent lehetne mesélni a királynő korai éveiről.
Nagyon várom a harmadik részt, Lawrence egyértelműen az egyik kedvenc írómmá nőtte ki magát!

Egyenletes színvonalon halad tovább Jalan herceg bátorságot (valamint adósleveleket) megvető kalandozása. Jó poénok, taoista jellegű karakterfejlődés (hogy az milyen? Egyszer pozitív, máskor negatív), és bár a cselekményből lehetett volna húzni egy-két lassabb részt, a figyelmes olvasót eközben meglepő mennyiségű információbonbonnal jutalmazza.
Félek, nem lehet nem összehasonlítani a Széthullott Birodalom két trilógiáját. Én elsősorban azt találom érdekesnek, hogy Jalan flegma közönyéből mennyivel több érdekességet lehet megtudni a világról, mint a Tövisek-trilógia ugyanezen pontján Jorg mesteri tervéből. Például az eleinte még klisésnek tűnő varázslók figuráit a Vörös királynő-könyveknek sikerült igazán helyzetbe hoznia, itt váltak egyszerre emberibbé, ugyanakkor ijesztőbbeké is. A legendás-történelmi háttér is sokkal élőbb, szervesebb része a történetnek, mint az első trilógiában. Egyszóval nekem jobban bejön ez az újabb Mark Lawrence, amelyik nem próbál mindenáron titkolózni előttem.

Most egy kicsit soknak éreztem Jalan hisztijeit, sajnos Snorri sem hozta a formáját, de a többiek megmentették a történetet, főleg a boszink és az ő vérmágiája.
A vérálmok által ismerhetjük meg a Vörös Királynő fiatalkorát, mi tette azzá, ami.
A mediterrán bankszektorban tett kirándulás vagy inkább vesszőfutás során lendült be igazán a történet, s ott kezdtek magukra találni szereplőink is. Kiderült, hogy Jalan képes más emberi lényt is figyelemben részesíteni, esetleg még a gondjaiba is venni.
A könyv vége pedig az ajtóval …Nagyon kívánsi vagyok, hova fog kifutni a történet, mi lesz „hőseinkkel”.

Az első kétszáz oldalnál kicsit kétségbeestem, hogy csak bandukolnak az úton visszafelé és folyamatosan Jal monológját olvashatom. Húú, homlok töröl, jött a 201. oldal és történtek dolgok, szétváltak, külön utakon jártak és cselekmény cselekmény hátán púposodott ki előttem. Azok a részek tetszettek a legjobban mikor Jal, a „vérutazásait” tette. Megismertük Vörös királynőt fiatalon, az édesanyját és még sok mindent a múltból.
Ajtó kinyílt, nézzük mit rejt………

Utazgatunk, utazgatunk, remélve, hogy valami majdcsak történik. Kissebb akciók vannak ugyan, de igazán csak a történet háromnegyedénél indul be az, amiért szeretjük az első részt. Érdekes módon, azért unalmas sem volt az „unalmas” rész. De lehet, hogy csak a vágy hajtott, hogy mikor „csapunk már a lecsóba”. Ha az egész történet olyan lett volna, mint az utolsó 100-150 oldal, befaltam volna két nap alatt.