A város és a kutyák 88% 71 csillagozás

Llosa első 1962-ben megjelent regényében megírta azt, amiből ő megmenekült, amitől néhány pofont biztosan megízlelt és ezek emlékének egy sziklakemény szobrot állított. Emléket a városról és a perui társadalom kutyáiról . Azokról, akik az utcán élik ki a társadalmi különbözőségekből adódó ösztönös és kegyetlen hajlamaikat és azokról, akik ugyan lehetnének a kollégium katonai diktatúrájának egyenlő tagjai, de amit kívűlről hoztak, azt bent tudják csak igazán megvalósítani. Hidegvérű rangsorolás a nedvesség marta falak között , kegyetlen „játékok” a barátságért, a hovatartozásért, a túlélésért. Tarkómon éreztem a fegyelem rideg jegét, sütött ez a hideg, s ütött is és keménysége sebet hagyott. De állva maradtam és ugyan nem választottam térfelet magamnak, nem léptem senki mellé, Sartre legelső gondolatait megértettem. Játsszuk a hőst, mert gyávák vagyunk, és szentet játszunk, mert rosszak vagyunk… Néha összerezzentem, mint a láma a kerítés fogságában, a szakadékokkal körülvett „szabadságban”. Ha már olvasni is nehéz volt, akkor milyen lehetett ezt elszenvedni. A nagyváros kisvárosában nincs egyenlőség, nincs menekülési útvonal és nincsenek szépemlékű tablóképek a végzős katonákban. Ezekhez az évekhez a felejtés kell hogy az első lecke legyen. Voltam húszéves. Énnekem senki se mondja, hogy ez a legszebb kor. – kezdi Llosa, P. Nizan szavaival a könyv második felét. A biztatás elmarad, a kiképzés még tart és az író emlékeinek hitelességét érezzük magunkban. A könyv utolsó hangja …mindenkit utólér a romlás (Carlos Germán Belli) a regény megírásának befejezése után is messzire hatott. A világhírig eljutott, ekkor még csak 27 éves perui szerző nemsokára arról is értesülhetett, hogy a Leoncio Prado Katonaiskolában az iskola tisztikarának és tanulóinak jelenlétében ünnepélyesen máglyára vetették a jeles tanintézményt gyalázó, hazafiatlan művet. (Utószó)

Hát igen, az elején rendesen eltévedtem a szövegtöredékek szövevényében, de aztán ahogy beljebb és beljebb merészkedtem, világossá vált, hogy valójában minden szöveg(töredék) utal egy korábban olvasott (másik) szöveg(töredék)re. Ez lenne az a bizonyos intertextualitás?
A párhuzamos életek szálai párhuzamos szövegágyásokban bontakoznak ki. És mégse, hiszen van valami, amitől azt mondod, mégse párhuzamosság ez. A kadétiskola, tizenéves fiúk „neveldéje” (szerintem látszólag).
A harmadévesek a kutyák, akiknek át kell esniük az avatáson. Hát kérem, ez nem afféle megmosolyogtató néprajzos beavató-rítus, inkább kőkemény, akarom mondani brutális (szrintem). Néha olyan sejtelmeim támadtak, mintha az egész nem lenne más, csak a természet könyörtelen törvényeinek befurakodása az iskola falai közé: az erős, a fürge, az életrevaló seperc alatt képes a gyengét eltiporni, megalázni. Egyvégbe marakodnak ezek a fiatalok egymás között. Kutyák. Még a barátságok is valamiféle avatással kezdődnek. Úgy éreztem, mindben benne van valamiféle bizonyítani-vágyás, és /de ha belegondolok, ez a civil életben (a város-ban) sincs másképp. Felnövünk, beavatnak vagy se, aztán jön a marakodás.
A verekedésekben, ama bizonyos marakodásban részt venni nem kívánót bizony gyengének, gyávának titulálják. Rabszolgát (Ricardo Arana) annak tartották. Egyetlen embert tartott barátjának (a Poétát), az meg elárulta. Nem mondom, a hiúság, a becsvágy, a bosszú nagy dolog azért, no…
Akárhogy is van, a revans gondolatából alattomos tett lett. Nyilván áldozattal járt. Rabszolga halott. Döbbenetes csend. Ez az a pillanat (mondom én), amikor az életszálak megcsomósodnak, összeérnek.

Tovább? Hogy ezután mi lesz, mi van? Hát a város. De előtte, a korábban beállt csönd záloga: „Még ha titkolják is, mind megváltoztunk a sok csapástól, engem nem lehet becsapni.” (Boa)
Az életszálak eloldódnak újra egymástól, a szövegek életei (v életek szövegei?) párhuzamosan folytatódnak: talán egy szelídebb jövő felé. A zálog ott van már…

Szerintem nem annyira hasonlít az Iskola a határon-ra. Jó, az is egy bentlakásos katonai iskola diákjairól szól, de míg ott a tekintélyelvű megaláztatások közös megélése végül elmélyíti a barátságokat, addig ezekben a srácokban csak a bizalmatlanságot, bosszúvágyat, dacot és állatias vakmerőséget növeli a végletekig. Úgy is mondhatnám, hogy Ottlik finom árnyalataihoz, rétegeihez képest ez a rideg és barbár naturalizmus maga.
Ettől különben ijesztően férfias is (abszolút rossz értelemben), nekem sokkal előbb eszembe jutott róla mondjuk a Most és mindörökké vagy a 22-es csapdája (pl.: kimenőkre ácsingózás, bordélyok) vagy épp a Meztelenek és holtak (tisztek parancsuralma, férfiasságnak értelmezett erőszakosság), mint Ottlik – plusz, ha belegondolunk, hogy a történéseket (főleg) 16 éves hidegvérű kis nyikhajok alakítják, akkor akár még a Legyek ura is beugorhat.
Na de a regény struktúrája, az viszont tényleg egészen elképesztő, a könyvnek kb. a harmadáig én csak kapkodtam a fejem, hogy akkor itt most már megint ki beszél?, miért E/1?, miért E/3?, múlt ez itt? visszaemlékezés?, vagy a jelen?, ez most ugyanaz?, vagy ez megint más?, és onnan szépen lassan minden a helyére kerül és követhetővé válik, olyannyira, hogy a végén rájövünk, hogy a szereplőinket itt is egy-egy sarkalatosan egyszerű indíték mozgatja, akár egy klasszikus 19. századi regényben – kicsit olyan különben, mint kibontani a fonást.
Csak ezek vadállatok. Már gyermekkorban megalázottak és megszomorítottak.

Újraolvasás. 2o12.

Még mindig kedvenc. Pedig most is nyomasztó volt, mint a legelső alkalommal. Nyomasztó volt látni, mint válik az ember kutyává, és mint lesz az állat jobbá és erkölcsösebbé az embernél. Ha jól tudom, Ricardo és Alberto alakjában, sorsában számos önéletrajzi elemre is találhatunk. Nem tudom, meddig megy el ebben a leleplezésben, de le a kalappal Vargas Llosa előtt, hogy tükröt tudott állítani nem csak a város, a kutyák, a kollégium, hanem önmaga elé is.

A kutyák nagyon hűségesek, hűségesebbek a rokonoknál is, ez így van. Éhenkórász korcs, mindenféle kutyából van benne, de a lelke fehér.
Eltérően mindentől, ami körülveszi. Mert a kollégiumban semmi sem fehér – sem kívül, sem belül. Nedvességtől szürke, ködtől homályos minden még ott is, ahol látszólag minden tisztaságtól és pompától ragyog. Kikezdett mindent a rothadás. Pedig úgy teszünk, mintha mégsem. Játsszuk a katonák vezette kollégium rendjét és fegyelmét, miközben tudjuk: nem lesz ebből majdnem senkinek katonai pálya. Ezért valójában mindenki civilként viselkedik bent is – még az iskolát vezető tisztek, katonák is. A szabályzat igazodik a tényekhez, és nem fordítva: a tények a szabályzathoz. Egyértelmű törvények és szabályok hiányában pedig bármi megtörténhet, a szürke is fehérré válhat, a fehér meg lassan ugyanolyan piszkossá lesz, mint minden itt: a falak, a ruhák, a testek, a lelkek. Az utca törvénye veszi át a hatalmat – az aki bírja marja elv. Ezt hozzák be a növendékek, és hiába áltatják magukat azzal, hogy lázadva, civilként viselkedve a vezetőség ellen fordulnak, vele dacolnak – voltaképpen csak hozzá igazodnak és idomulnak. Mert a tisztek sem azok, akiknek lenniük kellene. Csak játsszák a katonát és a katonaiskolát, ha szükség van rá. Egyébként itt civilek ők is, akik kevés kivétellel nem tudnak és nem is akarnak fegyelmezni, rendet tartani, akik rúgással fenyítenek, akik szemet húnynak a kihágások felett, akiknek férfiasságképe a növendékek, a kinti világ, az utcák felfogásával egyezik: az első dolog, amit a hadseregeben megtanulnak, férfinak lenni. A férfiak cigarettáznak, leisszák magukat, kilógnak, cseszegetik egymást. Ennél „magasabb” célt nem is tűznek ki az iskola vezetői maguknak. Férfiakat faragnak a gyerekekből. Olyan férfiakat, akik megfelelnek a város elvárásainak. Ezt el is érik. A növendékek kegyetlenségben, társaik iránti közönyben felvehetik a versenyt kiképzőikkel. Ők is megtanulják, hogy magukra maradtak, nincs kire számítaniuk, ne is számítsanak senki segítségére. Ők is színlelnek, játsszák néha önmaguk előtt is a barátságot, a hűséget, a szerelmet, a rendet, az embert. Valójában azonban kutyák: megvert és kivert, éhenkórász, kolduló, szemétben turkáló, nyüszítő, ugató, marakodó, pitiző, idomított kutyák. Kutyák, akik az ösztönükre hallgatnak: néha marnak, néha meghunyászkodnak. De soha nem tudhatjuk, valójában mit éreznek. Éhenkórász kutya sokkal emberibb, belőle nem lehet kiverni a kutyahűséget, neki vannak érzései, az ő segítségére lehet számítani. Lehangoló világ az ilyen. Mert a város sem különb. Csak talán mesteribb fokon űzi a színjátékot.
A hazugságok és színlelések szövedékét bogozva felmerült bennem a kérdés: vajon nem fordulhat elő, hogy valaki a kutyaságot is színleli? Hogy mindenféle kutyából van, és mégis fehér a lelke? Nem, nem találtam ilyet, és mégis: nem mindenki álmodik arról, hogy egy doboz fehér krétát vehessen egy lánynak, hogy az szép fehérre varázsolhassa vele kopott, elnyűtt cipőcskéjét. Nem, nem fehér a lelke neki sem, sőt, de talán ő az egyetlen, akiben életben maradt a kutyahűség is.

Szeretem az ilyen könyveket, történeteket: fiatal gyerekek (fiúk) zárt világa, a feszültségek, titkos energiák áramlásának bemutatása. Sokszor kegyetlenebbül szólnak az életről, mint akár egy háborús regény. (Csak néhány példa: A legyek ura, Iskola a határon, Törless iskolaévei, Kosztolányi Tréfa című novellája.)
Gondoltam, hogy ez is tetszeni fog.

Persze az említett példák közül leginkább az Iskola a határon jut az ember eszébe. Olyan, és mégsem olyan, mint az a könyv. Kicsit vadabb, kicsit nyersebb, de ugyanolyan kegyetlen mindkettő. Hogy melyik a jobb? Természetesen buta kérdés. Legfeljebb az eldönthető, hogy hozzád melyik áll közelebb. Hozzám még mindig Ottlik, magyarsága okán is, de épp a különbözőség miatt másnak meg tetszhet ez jobban.

A nézőpontok mondhatnám sunyi váltakoztatása a könyv egyik legnagyobb érdekessége. Figyelni kell, de nem követhetetlen.

A vége még úgy is meglepett, hogy figyeltem. (Hogy ki is az a bizonyos a névtelen emlékező.)

Első könyvem volt Vargas Llosa-tól, de biztosan nem az utolsó.
Teljesen egyedi stílusban ír, szinte „meg kell tanulni” olvasni a könyvet, mert az első 50-60 oldalon nézőpontból nézőpontba vált, sokszor még azt sem lehet tudni, hogy kinek a belső monológját olvassuk. Érdekes módon, ez egyáltalán nem zavaró, szerintem pont arra szolgál, hogy az alaphangulatot tökéletesen megteremtse az író.
Peru eddig szinte teljesen ismeretlen vidék volt számomra, a földrajzi és egy-két gazdasági adatai kivételével nem nagyon volt képem az ország belső életéről, és itt ha kicsiben is (a katonai iskola növendékein keresztül), de képet lehet alkotni a 60-as évek Perujáról.
Bár a regény fülszövege a gyilkosságra való utalással kezdődik, mégis úgy éreztem, hogy ez csak egy mellékszál, egy szükséges elem annak érdekében, hogy még mélyebbre süllyedhessünk a kadétok lelkivilágába, felfogjuk gondolkodásukat, megértsük tetteik mozgatórugóját – melyek szinte teljes egészében kivetíthetőek a körülöttük élő felnőttek világára is.
A regény olvasása közben egy mondás jutott az eszembe: „Fejétől bűzlik a hal..” – és ez tökéletesen igaz a könyvben szereplő hierarchikus katonai rendszerre.
Nagyon jó könyv a Város és a kutyák, nem egyszerű olvasmány, de az odafigyelésért a könyv búsásan megjutalmazza az olvasót.

Hogy lehet ennyire előre megfontolt szándákkal elkövetni egy regényt? Zseniális, milyen következetesen ír ez a MVL! Ezt pedig azért mondom, mert én sem állíthatok mást, mint itt előttem már sokan, vagyis hogy a regény elejébe kicsit belecsavarodtam. Inkább voltak impulzusok, mint történet. sok szereplő, mind egykorú fiú, vmi állatos becenévvel. (Pár oldalon keresztül még a kutyát is egy srácnak gondoltam.) Aztán ahogy fogytak a lapok, úgy nőtt bennem a feszültség. A könyv ultolsó harmada nagyon izgalmas és drámai volt. Nem számít mikor, hol játszódik, itt és ma is el kell gondolkodni rajta. (Én mint kívülálló, a páromtól kérdezgettem, hogy van-e jellemformáló ereje valóban, az olyan helyeknek, mint katonaság, kollégium, vagy csak egy időszak a fiúk életében. Jelzem ez az időszak ma is nagyon ráférne pár puhapöcsre.)
Összességében nagyon örülök, hogy elolvastam, a fél csillag levonás pedig azért van, mert ez már majdnem az amit én hímregénynek ítélek.
Kedvenc szereplő, természtesen a láma!

Egy örvényhez tudnám hasonlítani a könyvet és a történetet. Először csak a szélét látjuk, ismerkedünk, aztán beszippant, húz egyre lejjebb, be a sötétbe, egyre mélyebb bugyrokba.
Szívből ajánlom azoknak, akik szerint a katonaság fegyelemre, tisztességre és férfiasságra nevel… És persze mindenki másnak, aki egy kemény, megrázó és kiválóan megírt történetre vágyik.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Többször kezdtem neki a regénynek, mert az elbeszélés módja először érthetetlen volt. Több szemszögből íródott a történet, és kb. a 100. oldal körül kezdte megvilágosodni. Sikerült elkülönítem a három elbeszélőt: Poétát, Rabszolgát és egy harmadik fiút, akinek a személye a második részig csak sejthető.
A történet maga elég brutális, a lehető legrosszabb oldaláról mutatja be a katonai iskolát, a tanulókat és magát a hadsereget is. Nehéz szimpatizálni bárkivel, persze az ember sajnálja Rabszolgát, aki három évig szívott és ráadásul még meg is ölték. Gyenge volt, és ezt mindenki felismerte és kihasználta, egyetlen egyszer viselkedett önzőn, és ezért az életével fizetett.
Poéta összetett szereplő, volt, amikor kedveltem, volt, amikor utáltam. Elárulta Rabszolgát, de később lelkiismeret furdalása volt, feljelentette azt, akiről hitte, hogy gyilkos és mindenkit elárult.
Jaguárt nem szerettem: kegyetlen, gonosz, az egyetlen jól tulajdonsága, hogy ő az egyetlen, aki nem árult el Poétát, pedig kiszolgáltathatta volna a többieknek, talán így akarta büntetni magát.
Tere a Végzet Asszonya, öntudatlanul, de ő okozta a tragédiát. Poéta miatta árulta el Rabszolgát, aki miatta dobta fel Cavát, és végül – szerintem – Jaguár miatta ölt.
Az egyetlen, aki tisztán jött ki a történetből az Gamboa hadnagy, mert ő a karrierjét is kockáztatta, hogy az igazság érvényesüljön. A többi tiszt és alapjába véve az egész hadsereg viszont leszerepelt. Képzelem milyen érzésekkel vették kézbe a regényt az akadémia tisztjei.
Így végigolvasva és visszatekintve nem volt rossz regény, bár voltak húzós dolgok (pl. a tyúkok – tényleg ilyen kiéhezettek lennének a 15 évesek?), így utólag az elbeszélés módot is tudom értékelni, habár pont amiatt egyszer előlről kellett kezdenem.

Félve kezdtem el ezt a könyvet, mégiscsak egy katonatörténet. Aztán legnagyobb meglepetésemre már az első oldalakon tetszett. Annak ellenére, hogy egy nagyon kegyetlen történet. Iszonyú kegyetlenségek történnek a katonaiskolában és nincs hiány a perverz dolgokban sem. Mario Vargas Llosa néhány könyvéhez hasonlóan itt is a végén derül ki, hogy ki kicsoda és a végén kerül a helyére minden hiányzó mozaik darabka is.