Abban ​a Házban 91% 172 csillagozás

Legszívesebben elfelejteném az egészet, hogy újraolvashassam anélkül, hogy bármit is tudnék róla…

Ilyen egy tökéletes regény. ❦

Nem tudom, olvastam-e már ennyire tökéletes könyvet. Lehet, hogy igen, de most, ezt befejezve, éppen úgy érzem, hogy nem. Mert azért öt csillag és öt csillag között is van különbség. Ez a hat (tíz, száz, ezer) felé húz. Erősen el vagyok ragadtatva, na.

Már előre kétségeim vannak, hogy sikerül-e elmagyaráznom, amit szeretnék, de ez a féltéglányi cucc kicsit túlmutat az irodalmon. Az irodalom műveket állít elő, ez pedig nem mű. Hanem valami valódi, természetes alapanyagból, természetes előállítási módszerrel. A mit és a hogyan is ilyen benne, nulla százalék poliészter, tiszta kézműves munka. Én sajnos nem tudom, hogy lehet ilyet és így írni, de valószínűleg ez az a bizonyos ihlet. Amiről sokan vélik úgy, hogy nem is létezik, és igyekeznek egyéb szavakkal helyettesíteni, mint pl gyakorlat, meg hozzáértés, amit minden tisztes jómunkásember megszerezhet, ha eleget mütyül rajta, csak gürizni kell, meg izzadni, és az ember egy szép napon eljut oda, hogy már nem állítmánnyal kezdi a mondatot, aztán mütyül tovább, és hopp, egyszer csak elhagyja a vonatkozó névmásokat is, hihetetlen hosszú mütyülés után pedig, mintha mindig is úgy lett volna, már az első mondatban robban a helikopter. És akkor kész is. Aztán ott vannak azok, akik szerint az ihlet valami vad és misztikus kitörés, jön és megy, de szigorúan csak olyanokat szerencséltet, akiknek homlokán baljós jegyek izzanak, foggal születtek és holdas éjszakákon meztelenül szavalnak a varjaknak, eljövetele pedig alkoholizmussal és szifilisszel jár együtt. Közöttük pedig valahol ott áll Mariam, aki ebből a szögből leginkább egy kecsesen kinyújtott középső ujjra emlékeztet. Nekem legalábbis röhögnöm kell, amikor elképzelem. Mert ha ez a könyv nem opus magnum, akkor igazán nincs több ötletem, mit lehetne annak nevezni.

Szóval olvassa el mindenki, ha teheti. Akit a szomorúság-faktor miatt riasztana, hogy fogyatékos gyerekekről szól, nyugodtan adjon egy esélyt neki, mert a fogyatékosság itt csak a Bent-lét okának szempontjából érdekes (úgy viszont kicsit mélyebben, mint amennyit ez a mondat sugall), a gyerekek pedig igazából nem gyerekek. Azok közülük legalábbis, akik a szabályokat alakítják, nem gyerekkarakterek, mert belül már felnőttek. Viszont annyi figyelmeztetés is jár a nagy lelkendezés mellé, hogy abban a házban nem lehet félig lenni. Ha az a hozzáállás, amivel a Ház viselt dolgait szemléled, hiába fogynak a lapok, csak nem vált át a Bagóséról valaki máséra spoiler, akkor nyugodtan hagyd abba, mert nem vagy a Házban. Úgy pedig az ilyet nem lehet, ebben a Ház érdekes hasonlóságot mutat egy Furthur feliratú busszal, amin vagy rajta vagy, vagy nem, és amely hasonlóság miatt én például – rendkívül földhözragadt módon – olvasás közben végig elboldogultam a mágikus-realista címke szerinti értelmezés nélkül is.

Aztán van benne egy jó adag Led Zeppelin is, és az ilyesmi bennem rögtön bizalmat kelt. A szereplők örvendetesen gyakran kezdenek bele a Rain Song-ba, ami, meg tudom erősíteni, tényleg igen hasznos traumatikus élmények esetén. Én például minden reggel erre ébredek, nem mondom, hogy könnyen, de sokat segít. Azt sem mondom, hogy enélkül nem jöttem volna rá, hogy ez a könyv mennyire nekem íródott, de azért mégis. Erre ébredek, muhaha.:) És valamikor réges-régen ide, a molyra is karcoltam, abban a reményben, hogy másoknak is jót tesz, mert szerintem igen. http://moly.hu/karcok/267078

Persze a sok szép és jó mellett a Ház fonákja egy súlyos kérdést is hagyott maga után: most meg mit olvassak? Nincs kedvem könyvekhez, úgy általában. Nincs kedvem a Kinthez. Mondjatok valami okosat, mert súlyos olvasási válság van kialakulóban.

Nagy kaland volt. Amolyan igazi álomkergető, eszeveszett flúgos futam. Persze ez a gondolat felvet rögtön egy sarkalatos kérdést is. Vagy még inkább, választás elé (ha úgy tetszik az útkereszteződés közepébe) állít. A kérdés (avagy az útkereszteződés jelzőtábláinak felirata) úgy szól, hogy akkor most vallásos áhítat, avagy értetlen csodálkozás (esetleg félálomban pofára zuhanó féltéglával pimpelve)? Teoretikusan meg annyi csak, hogy mitől lesz a kultkönyv kultkönyv? A kérdés megfogalmazásában leginkább M. Nagy Miklós 2013-as recenziója link segített a legtöbbet. Egészen odasarkítva a dolgot, hogy akkor most az Abban a házban egy zseniális mestermű, vagy egy kusza, olvashatatlan szövegáradat.
Ezek a végletek valóban jellemző meghatározásai a könyvvel kapcsolatos olvasói summázatoknak. Azonban ami mindezek mögött lapul, az egy végtelenül egyszerű kérdés, mégpedig a „bevonódási tényező”, a (könyvvel/könyvben való) részvétel, az együttélés, a hit komplex (szent)háromsága. S így, a hittel végül visszakanyarodunk ahhoz a bizonyos indító gondolathoz. Oda, ahonnan determináltatik az olvasási élmény sorsa, ahol eldől, hogy beindul-e az a bizonyos kellemes agytörzsi simogatás, vagy szimplán csak sarokba a nyomdatermékkel…

Valahogy úgy van az olvasó is ezzel az írással, mint a Szürke Ház lakói a Kinttel. Van köztük, aki különösebb nehézség és izgalom nélkül ki-be jár a talán nem is létező(?!) világ(ok)ból/ba, más meg egyszerűen bent ragad a falak között és káprázó szemekkel bámulja a mennyezeten csillogó valamit, ami persze ott sincs, vagy ha mégis, akkor az egy másik valóság…
Talán…
Vagy mégsem…?
Vagy mégis, de másképp…?
Ki tudja? Lényeg, hogy higgy benne, hogy jól/mocskosul rosszul, komfortosan/borzasztó kényelmetlenül, vagy esetleg úgy érezd magad benne, mint „Bocskor” Bill Turner a hajón. Válj részévé a Háznak! Ha ez sikerül, akkor minden sikerült. Nem szabad ennél többet akarni/várni/remélni tőle. Nincs benne több. Nem is kell, ugyanis ez épp elég. Hiszen, ez az együttélés a könyv világával, a hittel látók számára maga a teljesség. Ez az a bizonyos „medzsik”, amitől szerelembe eshetünk egy könyvvel, A könyvvel, az irodalommal, azzal a világgal, ami ritkán köszön ránk a hétköznapok reáliájában.

Kapudrog lehet ez a könyv, ha beüt. Ráadásul sokkal egészségesebb és megfizethetőbb, mint bármely más pirulás tudatmódosító.
Nem kell (sőt, nem szabad!) nagy durranást várni tőle. Csak dőlj hátra és engedd el magad! Ha szerencséd van, egy kisfiú/fiatalember kapja majd el esés közben a karjaid az ő nem létező karjaival, és egy Vak segít majd látni a nem is látó szemeivel.
Ha szerencséd van…

Tégy egy próbát! Hátha…

Ez a könyv egy makulátlan dög. Zseniális. Az ilyeneknél szokott kialakulni bennem a meggyőződés, hogy nyilván transzállapotban írták – ilyet ugyanis normális ember normális állapotban aligha tud. Az Abban a házban tulajdonképpen nem más, mint egy fogyatékosok lehető legszélesebb skáláját befogadó iskola története – de Petroszjan egy ihletett pillanatában megértette, hogy a legerősebb hatást akkor éri el, ha mindezt nem az olcsó együttérzés síkjáról vizsgálja, hanem valahonnan egészen máshonnan. És ez az egészen máshonnan, na ez a zseniális. Arról van itt szó, hogy az író úgy adja elő a Ház eposzát (mert ez eposz, semmi kétség), hogy az olvasó végig érzi a mítosz kézzelfoghatóságát. Egyfelől mintha a Mad Max posztapokaliptikus kulisszái között járnánk, másfelől pedig a természeti népek dzsungelszagú álomvilágában, ahol a babona és a hiedelem, a szörnyek és a démonok nem a képzelet teremtényei, hanem valóban ott rejtőznek minden zugban. Itt a hangsúly a valóbanon van – Petroszjan olyan eredményesen plántálja olvasója fejébe mindezen dolgok igaziságát, hogy azok a szereplők, akik úgy vélik, a kinti világ a valódi, ami idebenn van, az pedig káprázat, hovatovább eretnekeknek tűnnek. A hatás elmélyítésében pedig kulcsszerepe van annak, hogy Petroszjan pazarló bőkezűséggel ontja magából a káprázatosan összetett, izgalmas, imádnivaló szereplőket – az olyanokból, mint Tabaki, Szfinx, Lord, Makedóniai vagy épp a Vak, kettő-három is garantálná a maradandó élményt, de így falanxban szinte legázolják az embert.

Az pedig külön lenyűgöző, ahogy az írónő kikerüli a monotónia csapdáját. Egy 800 oldalas gigász még akkor is óhatatlanul vontatottá válhat, ha közben sikerül elkapnia egy markáns atmoszférát. Ettől Petroszjan úgy óvja meg a szöveget, hogy csodás ütemérzékkel váltogat át egyik hangulatból a másikba – hátborzongató leírást lírai szakasz követ, megpihenünk egy laza haveri évődésben, hogy utána térdig gázoljunk a vérfagyasztó misztikumban. Technikai értelemben hihetetlen bravúr ez*. A vége pedig hibátlanul fel van építve, és olyan gyönyörűen következik a regény belső logikájából, csak úgy szikrázik. Mindent összevetve: így kell kinézzen egy XXI. századi klasszikus. (Vagy ne pont így. Csak klasszikus legyen.)

* Fontos persze még az is, hogy megfelelően adagolja az információkat az olvasónak – egyes dolgokat megvilágít, másokat homályban hagy, hadd marcangolja a bizonytalanság azt, aki a könyv terébe merészelt lépni –, de hát ez a hangulatváltásokhoz képest szinte alapjátéknak tűnik.

Mielőtt még kedvencnek jelölném, és felraknám az abszolút kedvenceim polcra, nagy örömmel tudatom Mindenkivel, akit érdekel:
MEGVAN A „MELYIK KÖNYVET VINNÉD MAGADRA ARRA A BIZONYOS LAKATLAN SZIGETRE?” KÉRDÉSRE A TÖKÉLETES VÁLASZ:

MARIAM PETROSZJAN: ABBAN A HÁZBAN

Hogy miért?
Legelőször is azért, mert amint az utolsó lapot elolvastam, újra akartam kezdeni. (Mint amikor kijössz a moziból, és azonnal vissza akarsz menni, hogy megnézd még egyszer a filmet.) Aztán beértem annyival, hogy visszalapozgattam a kritikus pontokra és újra olvastam őket.
Aztán azért, mert már az első oldalaknál elfogott az a bizsergető öröm, hogy ez a könyv nagyon az enyém. A kedvenceim – szinte kivétel nélkül – felfedik magukat előttem az első oldalaknál. Jön a kis bizsergető feszültség és átjár az öröm valahányszor kinyitom a könyvet. Azt hiszem néha apró, boldog sóhaj is kíséri a műveletet.
És azért is, mert körmönfont szerkezete és története miatt jóval többet is kaptam tőle, mint elsőre gondoltam. A végére pedig jóval többet, mint remélni mertem volna.
Meg azért, mert nagyon sok kedvenc szereplőt szorítottam magamhoz a Házzal együtt. Ez persze rettentően megnehezítette az „elválást”. De persze mindenki tudja, aki már megismerkedett a Madarakkal, Kutyákkal, Patkányokkal, Fácánokkal, hogy spoiler
Nagyon örülök, hogy erős késztetésemnek engedve megvettem és csaknem azonnal el is olvastam (ez is nagyon ritkán szokott így lenni, mert a saját könyveim nagyon sokáig türelmesen várják, hogy rájuk kerüljön végre a bizony nagyon-nagyon hosszú sor).

Döbbenetes könyv. Csontig hatoló, hátborzongató. Soha nem olvastam még hozzá hasonlót.
Kezdetben erős, zsigeri félelmet éreztem, amikor betekintést nyertem egy fogyatékos gyerekek számára fenntartott nevelőotthon mindennapjaiba. Élet sokféle, súlyos fogyatékkal, kiszolgáltatva, kirekesztve. Élet vad fiúfalkák tagjaként, bonyolult szabályrendszer, hierarchia szerint, véres verekedésekkel. És a halál, hol természetes formában, hol jóval rejtélyesebb módon ott lappang szinte mindenütt.
Aztán, mint egy szürreális álomban, hirtelen a részesévé váltam mindennek, és már nagyon vágytam rá, hogy ott lehessek a Ház lakói között, mert mágikus atmoszféra burkolta be őket, szimbólumok, rituálék áthatolhatatlan erdejében jártam, magával ragadott a tökéletesen egyedi nyelvezet, az ellenállhatatlan sodrás, és még a legbizarrabb képekről sem tudtam elfordítani a tekintetem. Mindig újabb és újabb titkos ajtó nyílt ki a Házban, és türelmetlen, mohó kíváncsisággal vártam, hogy milyen ijesztő, groteszk, fájdalmas vagy meglepő igazság fog elém tárulni megint.
Nem könnyű az élet Abban a Házban, mert a törvénye néha kegyetlen. De akit mégis befogad, annak hatalmas élményt ad, mert ez egy olyan regény, amelyik felfalja az olvasót testestől-lelkestől.

„a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom”*

Valahol egy szürke városszéli lakótelepen áll a Ház – egy intézet, ahol testileg vagy szellemileg sérült, a társadalomból kitaszított gyerekek élnek. De bármilyen furcsán hangozzék is, ők ezt a Házat valóban gyönyörűnek látják, sőt még annál is többnek: számukra a Ház a minden, a világ a maga teljességében. A bentlakók szinte zavarás nélkül élhetnek itt, a maguk és elődeik által kialakított Törvény szerint, a felnőttek minimális beavatkozása mellett. A tanárok, nevelők alig-alig folynak bele mindennapi életükbe, így társadalmukat és annak szabályait valóban maguk alakíthatják. A külvilágtól való elszigeteltségük talán csak akkor lehetne teljesebb, ha egy lakatlan szigeten élnének. Társadalmuk bizonyos tekintetben olyan példásan szervezett, mint Verne Kétévi vakációjának gyerekcsapatáé – például ahogy az Oktalanokról (a szellemi fogyatékosokról) gondoskodnak. Máskor (sokszor) viszont olyan hátborzongató, mint A legyek urának gyerektársadalma.

A kerítésen túl elterülő Kint pont olyan távoli, mint a szárazföld egy hajótörött számára, viszont egyáltalán nem olyan kívánatos hely, sőt. Ijesztőbb és élhetetlenebb, mint a Mars felszíne. Az intézetbe bekerülők hamarosan új nevet kapnak, ezzel a közösség végleg eltépi a Kinthez fűződő szálakat. A felnőttkorba lépők kibocsátása viszont a Ház életének egyik legrettegettebb epizódja, a bentlakók és a nevelők számára egyaránt.

A könyv egy gyerekcsoport Házbeli életét követi nyomon, két idősíkban: a jelenben már „nagyok”, nem sokkal a kibocsátás előtt állnak, a múltban pedig az egyik főszereplő bekerülését követő időszakot láthatjuk. Ez a két szálon futó cselekmény már csak azért is izgalmas, mert a Házban kapott nevek idővel változhatnak, sőt, a legtöbb szereplőnél változnak is, így az ember (főleg eleinte) csak találgathat, hogy a múltbeli nevek vajon kit is takarhatnak. Maga a történet nem sok, szinte mellékes, mert inkább a Házbeli életen, a lakók egymáshoz való viszonyán van végig a hangsúly.

A nyolcszáz oldalas monstrum három könyvből épül fel. Az első egy már nagy kamaszként bekerült lakónak, a Bagósnak a szemszögén át ismertet meg a Házzal. Mivel ő későn került be, ráadásul sokáig a leginkább védett falkában, az eminens Fácánok között élt, nem sokat tud a benti életről. A második könyvben Tabaki Sakál a főszereplő, a legendásan zűrös négyesek** egyik legrégebben bent lakó tagja; a harmadik kötetben pedig már a kibocsátás a téma. Amúgy mindegyik könyvben a címszereplőkén kívül számos más nézőpont is megjelenik, minden fejezetet más és más lakó szemszögéből elmesélve olvashatunk – ez néha összekuszálja a szálakat, máskor viszont segít jobban megérteni őket.

A benti lét egy fontos vonásáról még nem is szóltam semmit, pedig alaposan megcsavarja az amúgy sem egyszerű alapfelállást: a Háznak létezik egy fonák oldala is, egyfajta fantáziavilág, ahová a lakók közül sokan át tudnak lépni, a sámánok révüléséhez hasonló módon. Viszont az átlépés testileg-lelkileg átformálja, és még inkább hozzáláncolja őket a Házhoz.

Bár a legelején azt írtam, hogy sérült gyerekekről szól ez a könyv, de ez a két tényező, a „sérült” és a „gyerek”, szinte mellékesen van csak jelen a történetben. Az eseményeket végig a bentlakók szemszögéből látjuk, számukra a fogyatékosságok természetesek és közönségesek, hiszen (szinte) mindegyiküknek van valamiféle, és a legkevésbé sem ezek alapján ítélik meg egymást. És az olvasó gyereknek sem érzi őket, egyrészt mert a könyv jelenében már közel nagykorúak, másrészt mert valamennyien érettebb, felnőtt karakterek.

Most így az értékelésem vége felé járva elégedetlenséget érzek, mert bár sok dolgot írtam a Házról, mégsem sikerült megragadnom a lényeget, legfeljebb a felszínt kapirgáltam. Jobban tettem volna, ha csak ennyit írok: ez egy félelmetesen jó könyv, az egyik legjobb, amit valaha olvastam. Aki még nem olvasta, ne hagyja ki.

* Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak
** Azoktól kérdezem, akik már olvasták: egy idő után feltűnt, hogy a négyeseknek nincs falkanevük. Mit gondoltok, mi lehet ennek az oka? Az, hogy az ő vezérük (a Vak) az egész Ház gazdája egyben, ezért kiváltságos státuszban vannak?

Csaknem két hetet töltöttem a Házban. Avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, olvasok, dolgozom, mosogatok, vagy épp vezetek, valójában azonban át voltam ugorva. Nehezemre is esik érdemlegesen értékelni a könyvet, ahelyett hogy csak áradoznék róla, mennyire szerettem benne élni.
    Inkább elmondom, kinek ajánlom. Annak, aki kedveli az erős atmoszférájú szöveget, melyben jól esik barangolni, el-eltévedni, egyáltalán benne tartózkodni. Aki kedveli a beavatás-történeteket, a fejlődésregényeket. Petroszjan regénye egyik sem, de kicsit mindkettő. Aki szereti a titokzatos, misztikus történeteket, szintén az ő könyve lehet. Akit érdekel a felnőtt gondolkodású, összetartó, egymást segítő gyerekek közössége, olvassa. (Elgondolkodtatott @kaporszakall, aki szerint hiba, hogy korukhoz képest túl érettek és műveltek a szereplők, néha már filozofikus mélységűek a beszélgetéseik. Én szívesen magyarázom ezt a kevesebb időbe beleférő több élettapasztalattal, mivel “odaát” sokkal lassabban telik az idő. Kivéve Szfinx esetét.) Ki ne felejtsem, a költői próza kedvelőinek is íródott. Ha valaki a fogyatékos és intézeti életet élő gyerekek kiszolgáltatottságának fájdalmától, a szomorúságtól fél, még ő is olvassa! Szereplőink nyomora alig kap hangsúlyt, összetartozásuk, és a Ház sajátos törvényei, egyedi világa a központi elemek. Úgy egyáltalán: olvassa mindenki!
    És hogy ezt a hibátlan nagyregényt egyszer csak kirázta a kisujjából egy addig és azóta (egyelőre) nem író hölgy – lenyűgöző! Igaza lehet @Kuszmá-nak: transzállapot! Nem csodálom, hogy @Timár_Krisztina irigykedik, remélem, legalább így sikerül az ő fő műve is, és elküldi Petroszjannak, ahogy tervezi!
    Én mindenképp beköltöztem abba a Házba, és lelkem egy része már mindig ott fog lakni. Mint ahogy egy apró darabja például Macondóban él, egy másik a Szadovaja 302/b számú házának 50-es lakásában, egy harmadik pedig a könnymutatványosok társaságában rója a poros utakat mindörökké. Az emberi lélek pedig olyan dolog, aminek minél több darabja költözik el egy-egy ilyen helyre, ahelyett, hogy fogyna, egyre nagyobbá válik. És ez jó.
    Ui.: A molytársakra való reakcióim alapjai az ő értékeléseik:
@kaporszakall: https://moly.hu/ertekelesek/1800314
@Kuszma: https://moly.hu/ertekelesek/1758050
@Timár_Krisztina: https://moly.hu/ertekelesek/1601232

Nos, hát… Izé… Aszongya, hogy…
Meg lehet egyáltalán ez után szólalni? Merthogy nem épp ma fejeztem be, mégsem nagyon sikerül. Illetve csak blabla, általánosság meg mások ismétlése, amit írnék. Közben meg kikivánkozik belőlem valami, amit nem biztos, hogy meg tudnék nevezni. Ámulat. Bámulat. Rácsodálkozás. Borzongó gyönyörködés. Rettenet. Meg ezer és egy dolog, amit kiváltott belőlem.
És igen, amíg olvastam, sőt utána is egy jó ideig ott éltem én is a Házban, még a Fonákjában is, együtt lélegeztem, léteztem lakóival, és egy idő után számomra is idegenné vált a Kint, bármennyire ijesztető is volt néha a bent…
Hihetetlenül szuggesztív erejű ez a regény, olyan atmoszférát teremt, ami azonnal körülveszi, beburkolja az olvasót, olyan lüktető, eleven univerzumot, amibe óhatatlanul beleveszel. Talán ezért is érzi úgy az ember, hogy nem elég egyszer olvasni. Mert először valójában nem is olvassa, hanem megéli. Idegenül belecsöppentve, fogódzókat keresve, téblábolva, sodródva, tévelyegve benne. A szerző ráadásul apránként adagolja az információkat, mindig épp csak annyit, amennyi biztosítja a figyelem fenntartását, és a minimális tájékozódáshoz szükséges támpontokat. Nincs könnyű dolga az olvasónak, mert a Ház igazi labirintus, beleértve a Minotaurosz veszélyét is.

Látszólag a Ház nem más, mint sérült gyerekek, kamaszok számára fenntartott (végeérhetetlen tatarozásban levő, az enyészet jeleit mutató) intézet. Csakhogy ez az intézet a szokványosoktól eltérően működik – szigorú, gyakran kegyetlen szabályait, törvényeit a gyerekek határozzák meg, a felnőttek alig vannak jelen életükben, és gyakran az sem egyértelmű, ki miért tartózkodik itt, hiszen a valóság és a nyilvántartásban szereplő adatok közt néha legalább akkora a különbség, mint a Ház és a Kint között. Valójában a fizikai, szellemi sérültség sokkal kisebb szerepet játszik a regényben, mint az ember első pillantásra gondolná. Nem a fogyatékosság, a másság, hanem a Ház hétköznapjai, a markáns karakterek, a köztük levő viszonyok kerülnek előtérbe, meg persze a Ház fonákjának titokzatos terepe.

A Ház világa egyedi és öntörvényű, misztikus és szürreális. Babonákkal, álmokkal teleszőtt „valóság”, melyben racionális és irracionális, reális és irreális közt ezer ajtó nyílik. Megragadhatatlan, kiismerhetetlen világ, ahol úgy szereplőnek, mint olvasónak állandóan üzeneteket kell megfejtenie, falfirkákat, neveket, helyzeteket dekódolnia. Igazi nyomozás ez ezer és egy titok után.
Petroszjan pedig nem könnyíti meg a helyzetünket, annak ellenére, hogy a Bagós alakja, a maga kezdeti kívülállásával egyféle kalauzzá válik, akit követve megpróbálhatunk tájékozódni ebben a bizarr világban. Azonban keverednek az idősíkok, állandóan változnak a nézőponok, az elbeszélői szólam hol egy mindentudó elbeszélőé, hol valamelyik szereplőé, gyakran hagyva bizonytalanságban az olvasót.
Ráadásul a Házban lehámlik mindnekiről a Kintből hozott külsőség – nemcsak a kinti kapcsolatok tűnnek el, hanem a nevek is. Névadások és gyakori átnevezések teszik talányossá és a valóságból egyféle misztikus-mitikus síkba emelkedővé az alakokat – van, akinek varázslói-sámáni attribútumai vannak (Tabaki Sakál), van, aki például tündérkirályfiként hat (a Lord), egy másik szereplő angyalként kergeti el a rossz álmokat, és csodafoszlányokat ajándékoz társainak (a Makedóniai), de a Vak vagy a Szfinx neve is már önmagában beszédes. Reális és irreális sík olyan természetességel szövődik itt össze, hogy az olvasónak az az érzése, semmi nem az, aminek látszik. Az órák rövid életűek itt, az idő sem úgy működik, mint máshol – kocsonyás, megfoghatatlan anyag, melyet mindenki másként él meg. Néha mitikusra tágul. Néha összezsugorodik. Az „órásmester” pedig, aki valamikor a Ház sorsát igazgatta, ma portásként vigyáz ki és belépőkre, meg az összegyűjtött órák sokaságára…
Miközben egyének élik itt ideig-óráig saját sorsukat, saját idejüket, egyben kollektív félelmek és ábrándok irányítják őket. A fonák kísérteties erdői, mocsarai, állatai mintha a tudatalatti megtestesülései lennének, amely egyrészt állandóan betüremkedik a Ház világába, másrészt amelybe az átugrók bizarr, veszélyes és borzongató kalandozásokat tesznek. Ezzel szemben a Kint, a kibocsájtás megsemmisülésnek látszik, amely irracionális félelmeket és tetteket vált ki a bentlakókból.
A regény utolsó része, amely ebbe a Kintbe vezet, mintha fellélegzés lenne, felbukkanás a mélyből, egy súlyos, egyszerre vonzó és félelmetes álomból való felébredés. Belezökkenünk az időbe, megszokott kis valóságunkba. Aztán jön pár villanás, dejá vu, mintha visszakapcsolna ahhoz a bizonyos térből-időből kilógó Házhoz. Mert bizony nem ereszt, nem hagy nyugton. Maradnak meg nem válaszolt kérdések, itt-ott világító fehér foltok. Nyugtalanító hiányok. Marad a késztetés, hogy próbáld meg újra, hátha újabb oldalát mutatja meg neked a Ház, hátha új utat találsz a labirintusban, még ha nem is a kifelé vezetőt, ha van egyáltalán ilyen. Arra fele hajlok, hogy nincs… Csak újabb és újabb próbálkozások.

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján – de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba – tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház – valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény – egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe – de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan – aki egyébként festő és rajzfilmkészítő –, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes.

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.