Néhány éve az egyik francia könyvkiadó azzal bízta meg a Naphosszat a fákon, az Oroszlánszáj és több más sikeres könyv íróját, hogy írjon magyarázó szöveget fiatalkori fényképeihez. Végül mégsem igazi képaláírásokból született meg a könyv: az írónő emlékezete „hívta elő” azt a sosem volt fényképet, amely albumbeli fotóknál is élesebben örökít meg egy pillanatot. Az emlékképbe az vésődött bele, hogy Marguerite Duras tizenöt és fél éves korában a saigoni kompon megismerkedett egy nála tíz évvel idősebb, dúsgazdag kínai férfival…
Az első szeretővel való szeretetlen-szenvedélyes viszonyáról, a családi tűzfészekről, a 20-as, 30-as évek Indokínájáról szól a regény, amely az utóbbi évek legnagyobb könyvsikere volt Franciaországban: több mint másfél millió példányban kelt el, és 1984-ben elnyerte a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t.
A szerető 83 csillagozás
Eredeti mű: Marguerite Duras: L'Amant
Kedvencnek jelölte 9
Most olvassa 3
Várólistán 36
Kívánságlistán 17
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Fura, nem tudom miért, de olvasás közben hallottam, ahogy kopog az írógép. Láttam, ahogy ott ül az írónő, és emlékezik. Igazából-a zseniális stíluson túl-ez az, ami megfogott. Így visszatekinteni a múltba kevesek kiváltsága.
Duras világával ez volt az első találkozásom, de rabul ejtett. Stílus, erő, nagyon eltalált, de nem modoros képek…Már említettem talán, véleményem szerint ilyen mélységek feltárására csak nők képesek.
Magam is meglesem a Hefner-birodalom lányait, de sokat adnék egy Marguerite Duras-típusú nőért. Sokat!
Csupa marcang ez a könyv. Családi , rosszul szeretési, furán szerelmezési, a történet korának az élőhelyét jellemző légköri, élet és halál közeli .. . Nem egy egyenes, selymesen folyó regényvonal. Itt ott egy kiemelés, kinagyítás az egyedileg kiragadott szempontú önéletképsorokból. Mint írásstílus, úgy tetszett is. De…és ez regényolvasóilag nem éppen előnyös vagy helyes, de nem tudtam elvonatkoztatni a mai szociális szemléletet és az anyai figyelmemet a kislány koráról. Lehet, hogy ez az érintettek szempontjából egy kínokkal, érzelmekkel vagy más szempontú indíttatásokkal teli szerelem, lehet, hogy menekülések a valóból, lehet, hogy ópiumnehéz a hely és a társadalmi kettősség levegője, de… és ez a de , ami miatt nem tudom az olvasatomat felülemelni ettől a számomra zavaró ténytől, hiába a többi pozitívum.
Ma ilyenre beindulna legalább két hivatali gépezet. egyrészt a gyermekvédelemért felelős hivatal a családi háttér és az iskolakerülés miatt, másrészt a pedofíliát üldöző szerv a nemi- szerv korai munkába állítása miatt Erőteljesen kétpólusú a könyv. Erőteljes lelki folyamatok, erőteljes testiség jellemzi. Francia.
Egy lendülettel olvastam. Mint mikor a papírra ecsettel bátran vonalat húzol. De. Amilyen bátor voltam az elején, a vonal utolsó 1 milliméterénél megtorpantam. Megállt a lendület. Az utolsó oldal elolvasása közben rám tört a zokogás.
A film sok évvel ezelőtt a kedvenc mozim volt. Kijelenthetem, nagy barom voltam, hogy nem olvastam hamarabb a könyvet. Nem vagyok mazochista, de nagyon tetszik a végtelen szomorúság, ami áthat valamit, legyen az kép, vers, s íme ez a regény.
Meggyőződésem, hogy az írónő legfőképpen a családjának állít emléket az írásában, a szerető alakja, a kialakult kapcsolat másodlagos.
De a szerelem örök. És hát maradjunk is ennyiben.
Tetszett. Még úgy is, hogy többször láttam a filmet. A megírás történetét viszont csak most olvastam el az utószóban: eredetileg fiatalkori fényképekhez írt volna az írónő szövegeket, innen az ötlet (vagy az ihlet). Tényleg ezt lehetett érezni olvasás közben. Van egy csomó (emlék)kép, hol az anyja, hol a testvére, hol egy ház, hol ő maga szerepel rajta, néha későbbi képek is belekeverednek a pakliba, és van egy férfi, aki a megfelelő sorrendbe téve úgy fűzi ezeket össze egy történetté, hogy egyetlen képen se szerepel. A fényképek szerint nem létezik. Vagy szándékosan lehagyják, vagy pont kilóg a képből, vagy mindig éppen eltakarja valami (egy nagy fekete autó), vagy ő csinálta a képet. Ő az üres hely a képeken, a titok, a szégyen, a törvénytelen. A szerető. Ez különben briliáns ötlet (szerintem).
A minimál stílus iskola példája. Nem a szerető státusz a lényeg szerintem, hanem a családról később alkotott képe a szerzőnek. Filmszerű, pergő képek. Megfogott, megérintett, tetszett!
Nagyon nehéz írni a műről. Annyira egyedi az írónő stílusa. Kicsit kusza, de mégis van benne értelem. A szerelmi viszonyok mindig bonyolultak, főleg egy ilyen fiatal lány esetében. Nagyon előttem van a két szereplő, annyira elképzeltem őket, hogy nézhetnek ki. A lányt, ahogy jellemezte, mennyire sovány…ott kicsit a pedofília szele csapott meg, de ettől függetlenül sajnáltam, hogy a történet vége így alakult. Ezek után kíváncsi vagyok a filmváltozatra. Fogok még olvasni az írónőtől :)
Általában fenntartással nyúlok hozzá önéletrajzi írásokhoz (már az életrajzokhoz is), mert úgy gondolom, elég nehéz őszintén, minden elkendőzés, megjátszás nélkül leírni mindent az embernek önmagáról, családjáról, környezetéről. Még egy naplóba is, nem hogy egy publikálásra szánt regénybe.
Duras mégis meglepően őszinte, nyers és szókimondó is egyben, valamiféle keserű lemondás, beletörődés játszik át a sorok között. Amolyan „most már minden mindegy” érzéssel olvastam, és ez az egyetlen dolog zavart a könyvben, a reménytelen keserűség. Én szerettem volna remélni, megkönnyebbülni, bármi ilyesmi… felszabadulni.
Gyorsan elolvastam, egy nap alatt, mindez köszönhető volt a sok rövidke kis bejegyzésnek, megjegyzésnek, kép alá írásnak – vagy hogyan is nevezzem. Gyorsan haladtak az oldalak, és megjelent a szerető, egy kínai férfi, aki tizenkét évvel idősebb a tizenöt és fél éves lánynál. A lánynál, aki lamécipőt és férfikalapot hord. Akinek nincsen kapcsolata a családjával, szégyelli az anyját, nevet a fiatalabb bátyjával, és valahogy kerüli a nagyobbik bátyját. Belepillantunk egy kis család nyomorába, mindennapjaiba, és néha egy-egy félmondatban nagyon komoly, kemény dolgokról esik szó, aztán már haladunk is tovább, jön az újabb kép, újabb pillanat. Mint egy moziban.
A könyv úgy keletkezett, hogy Durast megkérték, írjon fiatalkori képeihez aláírásokat (de ezt mindenki elolvashatja a fülszövegben). Valójában az egész könyv olyan, egy-egy rövidke képaláírás, hogy létező, hol nem létező képekhez kapcsolva. Ezek alapján rajzolódik ki a történet, egy élettörténet, egy lélekrajz. Önéletrajz.
Tetszett, az, ahogyan tálalva volt. Nyersen, őszintén, semmi szájbarágás, semmi nyavalygás. Csak tények, érzések, sorsok. Kicsit kevesebb keserűséget elviseltem volna, és több kellemes szellőt. Túl fülledt volt nekem ez a könyv, egy kis tavaszi zápor kellene bele!
Picit bővebben: http://ticigediolvasesfilmetnez.freeblog.hu/archives/2012/08/22/Marguerite_Duras_-_A_szereto/
Mit is mondhatnék: ebből írtam a szakdolgozatomat. Imádom.
De nem a szaftos részletek miatt, hanem mert a minimalista stílus rengeteg érzelmet takar, és gyönyörű mondatok vannak benne.
A film sem rossz, de a könyvnél sokkal szegényebb.
Nagyon jó kezdőmondatok, finom kis hangulatok, egy félig gyermeklány, francia, egy vagyonos kínai férfi, a szerető, bonyolult családi kapcsolatok, egy szeretve gyűlölt anya, egy anya által imádott fertelmes fivér, és egy jelentéktelen, a lány számára mégis jelentős kisebbik báty, mindezek mintegy összefüggéstelenül odavetve, röviden, néha lezáratlanul, akár egy filmjelenet, csapó, ennyi. Tudom a filmet is fogom majd. Egyszer.
(Megnéztem, furcsa a film jobban tetszett)
Ami legelőször eszembe jut erről a könyvről,hogy élettelen,mintha vérátömlesztés kellene neki.Színtelen,szerkezetileg is kifogásolható.Az elején azt hittem,hogy vontatottsága után majd érkezik valami érdekes,megkapó,olyan,ami maradandó az olvasó számára.Hiányzott a történetből a lendület,és egyetlen kedvelhető karakter sem volt benne.Olyan könyv ,amit nem tudtam megszeretni.
Népszerű idézetek
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nincs. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit.
33. oldal
Évekkel a háború után, házasságok, gyerekek, válások, könyvek után, a férfi Párizsba jött a feleségével. Felhívta telefonon. Én vagyok. Ő rögtön megismerte a hangját. A férfi ezt mondta: csak a hangját akartam hallani. Ő meg ezt: én vagyok, jó reggelt! A férfi gátlásos volt, ugyanúgy félt, mint régen. A hangja elcsuklott. Ő meg azonnal felismerte a kínai akcentust. A férfi tudta, hogy könyveket ír, a lány anyja mondta neki, akivel Saigonban találkozott. Azt is tudta, mi történt a kisebbik bátyjával, át-érezte a szomorúságát. Aztán a férfi már nem tudott mit mondani. Végül mégis kimondta. Azt mondta, hogy ő semmit sem változott, még mindig szereti, hogy képtelen elfojtani magában ezt a szerelmet, hogy szeretni fogja, amíg csak él.
Azt hiszem már be merem vallani, hogy egy kicsit szeretnék meghalni. A halál összefonódik az életemmel. Azt hiszem homályosan vágyom a magányra, pedig most jövök rá, csak azóta nem vagyok egyedül, hogy magam mögött hagytam a gyerekkort…
Tudom, hogy nem a ruhától függ, hogy a nők szépek-e, nem is az ápoltságtól, nem a piperecikkek vagy a cicomák árától, ritkaságától. Már sejtem, hogy máshol a rejtély nyitja. De hogy hol, még nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nők hiszik.
e-könyv
Már nem voltam fiatal, amikor egy nap valami középület előcsarnokában odajött hozzám egy férfi. Bemutatkozott, és azt mondta: „Mindig is ismertem magát. Mindenki azt mondja, fiatalon milyen szép volt, de én azért jöttem ide, hogy megmondjam: most sokkal szebb, mint amikor fiatal volt, nekem a maga fiatalasszonyarcánál sokkal jobban tetszik ez a romos mostani.”
(első mondat)
Anyám a kép közepén áll. Mennyire jellemző rá a suta testtartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy végre elkattintsák a fényképezőgépet. Elég egy pillantás meg-nyúlt arcára, lompos ruhájára, réveteg tekintetére, máris tudom, hogy meleg van, alig áll a lábán a fáradtságtól, és rettenetesen unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve, erről meg az jut eszembe, miféle lelkiállapotba került néha az anyám, mert ennek a lelkiállapotnak az előjeleit már a fényképen látható időszakban is ismertük, hogy egyszer csak nem mosdat meg minket, nem öltöztet fel, sőt, néha enni se ad. Ez az életuntság mindennap elfogta anyámat. Volt, hogy eltartott egy darabig, de az is előfordult, hogy anyám egy éjszaka kialudta. Nem kis szerencsémre olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettséget, azt a vegytiszta kétségbeesést, amit néha a legnagyobb életöröm sem tudott benne teljesen elfojtani.
Rám néz, azt mondja: neked talán sikerül ebből kimászni. Ez a kényszerképzete. Nem az a fontos, hogy az ember vigye valamire, hanem hogy elkerüljön onnan, ahol él.
Hirtelen történt. Tudtán kívül. A test már nem kívánta azt, aki nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá tenni, azt hittem még tudlak, de már nem.
