Gone ​with the Wind (Gone with the Wind 1.) 95% 24 csillagozás

Utólag végiggondolva, lehet, hogy nem volt a legtökéletesebb ötlet angolul olvasni ezt a monumentális regényt, de nem bántam meg, hiszen sok újat adott nekem mind a története, mind pedig a szókincse.

Az olvasását már nagyon régóta tologatom. Féltem belevágni, nem tudtam, hogy mit várjak tőle, de ösztönzött a tudat, hogy olyan sok ember szerette, miért lennék pont én a kivétel?
Igazából nem lettem az.

Senkit ne rettentsen el a hossza, mert igenis képes lebilincselni az olvasót és olyannyira képes magával ragadni a történet, hogy észre sem veszed, mennyit olvastál el belőle – nem számít, hogy az anyanyelveden vagy idegen nyelven olvasod.

Nálam sokat segített, hogy bizonyos részeket hangoskönyvben hallgattam. Bár a könyv nagy részét tényleges olvasással tudhatom magam mögött, néha kellett, hogy kizökkenjek belőle, és más is olvasson fel belőle nekem.

Tökéletesen írja le a déli világot. Az embereket, a temperamentumot, a világképet, a környezetet, mindent.
Nem titkolom, nem minden szereplővel sikerült maradéktalanul megbarátkoznom, mondjuk úgy, hogy Scarlett elég sokszor kiverte nálam a biztosítékot. Végig azt gondoltam, hogy véletlenül sem érdemli meg Rhettet. De még mennyire nem. Annyira másfelé tekintett, annyira nem volt képes észrevenni a valóságot, egyszerűen nem tudtam őket együtt látni, együtt elképzelni. Végig az járt a fejemben, hogy mennyire nem jó folyton egy álomvilágban élni, és nem észrevenni azt, ami ténylegesen itt van körülöttünk. Kicsit amolyan se veled, se nélkülednek tűnt az egész. Azt éreztem, hogy Scarlettnek soha semmi nem elég jó, nem tud megbékélni a környezetével, azzal, amit kapott, mindig és mindig csak több kellett, csak jobb. Nagyravágyónak, telhetetlennek tűnt egészen sokáig, és belőlem ez váltotta ki az ellenszenvet.

Az egész tragikuma számomra, hogy a végén mégis azt láttam, hogy ők tökéletesek együtt. Ez a monumentális regény sok mindent magába ölel: szerelmet, álmokat, harcot, valóságot, hitet és reménytelenséget, boldogságot és tragédiát. Klasszikus és klasszikusan tökéletes.

Na neee… Nem ilyen végre számítottam.
Gyorsan kerestem is a folytatást, és nincs… Illetve van, de nem ez az írónő írta :(
Kicsit úgy érzem magam most, mintha az arcomba csapták volna az ajtót, és fel vagyok zaklatva. Hogy lehet így vége??
Öt csillag, persze, hogy az. Nagyon élő karakterek, falevélként sodorja őket a háború és saját fafejűségük szele egyik szerencsétlen helyzetből a másikba. Ajh, de sokszor voltam mérges erre a libára, kellett volna neki pár jó pofon! És mikor már észhez térne, addigra a másik lép le…
Én meg csak ülök itt, és fortyogok, mert hogy lehet már függő véges, amikor nincs is folytatás? Ez nem ér! Ha tudom, hogy ilyen, sosem kezdek neki :(

Ez a regény kétségkívül emberfeletti teljesítmény, a maga bő 1000 oldalával. Kb. másfél évig tartott elolvasnom, de ebben nagy szerepe volt annak, hogy kb. 30-szor hagytam félbe. Ezzel kapcsolatban rá kellett jönnöm, hogy csak az első néhány hosszabb félbehagyás nehéz (és annyira ez sem volt nehéz), a többi már tulajdonképpen rutin-dolog. Főleg, hogy a regény elején túl sok minden nem volt, ami leköthette volna a figyelmemet. Ez tulajdonképpen csak akkor változott, amikor rendszeresen visszatérőből a törzsgárda tagjává lépett elő (dobpergés)….. Rhett Butler. Ha ő nem lenne, a könyv nagyrészt élvezhetetlen lenne. But more on the subject later…
És az is kétségkívül emberfeletti teljesítmény, hogy az USA-ban, ha lehet hinni a Wikipédiának (lusta voltam más forrásokat keresni) a második legolvasottabb könyv.
Ezzel ez a legnépszerűbb, alternatív valóságban játszódó könyv (na jó, azért a sci-fi/fantasy címkét nem teszem rá).
Párhuzamos valósága a megtévesztésig hasonlít a mi világunkra, a figyelmes olvasó azonban észreveszi, hogy azért ez a világ mégsem ugyanaz. Ebben ugyanis a polgárháború előtti évek Délje igazi utópia, a rabszolgaság valójában egy meritokratikus rendszer, amelyben a tehetséges négereknek adott a felemelkedés lehetősége, és legfeljebb a tehetségtelen, lusta, deviáns, … (a felsorolás szabadon választott elemekkel bővíthető) csürhe sérelmezheti, akiket ez az egyébként természetesen kivételesen igazságos és nagyvonalú rendszer mégiscsak kénytelen a társadalom peremére szorítani. Mindez az utópikus állapot azonban csak addig tartható, amíg a civilizált, kifinomult, kulturált, … (a lista ugyancsak bővíthető) Dél el nem veszíti a dicső háborút a barbár, civilizálatlan, erőszakos, … Északkal szemben, aminek következtében a korábbi utópia kegyetlen disztópiába fordul. Ráadásul még szegény feketék fejét is telebeszélik mindenféle nyilvánvaló baromsággal arról, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint a fehérek. Egy szóval nevetséges és átlátszó hazugságokkal. Nem véletlen, hogy a fentebb már említett tehetséges feketék, akik a korábbi rendszerben sokra vitték (egy szóval házi szolgálók lettek, nem pedig a földeken dolgoztak), nem is dőltek be ezeknek. Szegény tehetetlen déliek kénytelenek megszervezni a maguk ellenállását, a minden bizonnyal mindenki által jól ismert civil szerveződést, a Ku Klux Klánt, hogy emberi méltóságuknak legalább maradékát meg tudják őrizni e körülmények közepette.

Viccet félretéve, én el tudom képzelni, hogy egy magára valamit is adó déli így gondolkodott az 1860/70-es években. Még azt is el tudom képzelni, hogy a 30-as évek végén akad valaki, aki így érez, főleg, ha az illető déli. De hogy miért nézik el azóta is olvasók (mekkora nagyságrendet írjak?) százezrei, azt fel nem foghatom.
Talán csak azért lehet, mert a történelmi háttér valóban csak ennyi, háttér. Szükséges ahhoz, hogy egy olyan helyzetet teremtsen, amelyben alapvető társadalmi változások mennek végbe spoiler.

A regény központjában nem a történelmi események állnak, hanem Scarlett O'Hara. A világirodalom talán legellenszenvesebb női főszereplője (nem olvastam még annyit, hogy határozott névmást merjek használni). Akinek élete példáján azonban olyan fontos igazságokat tanulhatunk meg – és tanulhattak meg nők százezrei mindezidáig, mint hogy
– a kultúra alapvetően érdektelen, kár is vele foglalkozni
– szerelemből házasodni tökéletesen értelmetlen
– végszükség esetén egy nő is meg tud állni a maga lábán, el tud vezetni egy vállalkozást, vagyonra tud szert tenni, ami nem kellemes, de mindenesetre szükséges lehet, amíg nem talál magának valakit, aki megfelelően el tudja tartani, és visszatérhet azokhoz a dolgokhoz, amik igazán érdeklik, úgymint a ruhák, a bálok, és más férfiak fejének elcsavarása
– minden nő megérdemel egy férfit, aki a szíve mélyén jobban szereti, mint bárki, és mindent hajlandó megadni neki, ennek ellenére bármikor hajlandó őt úgy igazán megalázni, már csak azért is, hogy ne felejtse el, ki hordja a nadrágot a családban. Ugyanakkor a nő mindvégig reménykedhet abban, hogy egyszer majd az ő kezében lesz az ostor. Hát mi ez, ha nem az egészséges és mindkét fél maximális megelégedését szolgáló párkapcsolat receptje?

És itt jön képbe Rhett Butler, az említett alfa-hím, aki ugyanakkor mindezek ellenére talán az egyedüli olyan szereplő, akit tudtam értékelni, és akinek ténylegesen van mélysége. Mindenesetre, ahogy az Elfújta a szélben érték el csúcspontjukat az ún. „Anti-Tom”, vagyis a Tamás bátya kunyhója ellenében írt regények, úgy az Elfújta a szélben is megjelenő baljós, sötét, erőszakos kapcsolat nem olyan régen az Árnyalatokban tudott eljutni népszerűsége csúcsára. (Oké, utóbbit nem olvastam, úgyhogy javítsatok ki, ha tévedek)

Tök jó volt ez a könyv. Gyűlöltem.
Igen, lehet egyszerre.

Le se tudtam tenni ezt a könyvet, pedig ismerem a történetet a filmből, de olvasva sokkal nagyobb élményt nyújtott. Megéri végig olvasni, mert szórakoztató, romantikus, de nem folyik a sziruptól. Szerettem.

Egyik nagy kedvencemmé vált ez a regény, pedig először tartottam tőle, hogy egy merő nyálas borzalom lesz, szirupos-csöpögős jelenetekkel és végtelenül egyszerű karakterekkel. Nos, még ha ennek az első fele be is igazolódott, több ok miatt is felül tudtam ezen kerekedni. Az első mindjárt a főhős, Scarlett figurája: rendkívül szerethető vagy gyűlölhető, de mindenképpen kivált valamilyen érzelmet az olvasóból, mert nem tökéletes, nem szent, de nem is velejéig romlott – ezért nagyon könnyű vele azonosulni, együttérezni vele.
https://litfan.blog.hu/2011/04/20/margaret_mitchell_gon…

Ez a konyv megizzasztott, hosszu es raadasul valahogy nem haladtam. Voltak fejezetek amik gyorsan mentek de utana napokig „pihentettem”.
Sokan emlitik milyen elviselhetetlen Scarlet, es ezt nem vitatom, az irono nem fest tul hizelgo kepet rola. Csinos, eleseszu, de koszivu onzo teremtes. Sajat erzelmeivel sincs tisztaban es mire raebred nagysokara mi/ki(k) fontos(ak) az eleteben addigra mar tul keso.
Mindazonaltal Scarlet eleten es viszontagsagain keresztul egy lealdozo civilizacio es annak hamvaibol eletrekelo uj era szuletesenek lehettem tanuja. Nem tudom mennyire akkuratus a tortenelmi reszletekben, a csatak es az esemenyek tekinteteben helytallo, viszont a rabszolgasag felszamolasanak kovetkezmenyekent kialakulo sajatos politikai helyzet szamomra egy uj perspektivat mutatott.
A karakterek vegig hibatlanul kidolgozottak, minden szala a tortenetnek a helyen van. A leirasok kicsit mar farasztoan is reszletesek viszont ez a reszletesseg csodalatos kepet festett elem, bar lehet az is szamit hogy lattam a konyvbol keszult filmet kb. negyvenszer…
Osszessegeben jol szorakoztam, es buszke vagyok hogy elolvastam, de az majdnem biztos hogy tobbet nem nyitom ki a konyvet. Ez egy ilyen egyszer az eletben olvasnivalo volt. Kipipalva.