Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Elfújta a szél (Elfújta a szél 1.) 1721 csillagozás
Tizenhét inch, azaz negyvenhárom centi, úgy is mondhatnánk, szűk két arasz – ekkora Scarlett O'Hara dereka, és erre nagyon büszke. A gazdag, déli földbirtokos lánya minden ujjára kap udvarlót, de neki csak egy kell: Ashley Wilkes. A férfi azonban mást vesz feleségül. Scarlett bosszúból férjhez megy, éppen azon a napon, amikor kitör az amerikai polgárháború.
Az elkényeztetett, magabiztos tizenhat évesből nagyon gyorsan felnőtt lesz a háború szörnyűségei között. Egyet akar csak: megtartani a családi birtokot, amiért akár az ördöggel is szövetkezne. Három férj, három gyerek, a beteljesületlen szerelem – a könyv végén, tizenkét évvel később, Scarlett felelősségteljes nő, aki kezdi érteni az életet.
Margaret Mitchell egyetlen regénye 1936-ban jelent meg, és óriási sikert aratott. Azonnal megfilmesítették a kor szupersztárjaival, és Scarlettet a legtöbben azóta is a gyönyörű Vivien Leigh alakjában képzelik el. Pedig „nem volt szépség”, de ezt a férfiak nem tudták… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1936
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Lektúra könyvek Kriterion
Enciklopédia 82
Szereplők népszerűség szerint
Rhett Butler · Scarlett O'Hara · Melanie Hamilton · Ashley Wilkes · Abraham Lincoln · Bonnie (Eugenie Victoria Butler) · Mammy · Will Benteen · Ellen O'Hara · Fontaine nagymama · Gerald O'Hara · Meade doktor · Pittypat néni · Wade Hampton Hamilton · Charles Hamilton · Honey Wilkes
Helyszínek népszerűség szerint
Atlanta · Tara · Savannah, Georgia · Tennessee
Kedvencelte 862
Most olvassa 150
Várólistára tette 987
Kívánságlistára tette 577
Kölcsönkérné 13
Kiemelt értékelések
A világ legnagyobb szerelmes regénye. Technikai értelemben mindenképpen. Amúgy – szerintem – ez a könyv nem annyira Scarlett és Rhett Butler szenvedélyes kapcsolatát mutatja be, mint inkább Margaret Mitchell és az általa megálmodott Dél izzó szerelmét. Azonban ez a Dél (mint közösség) csak az írónő koponyájában létezik: a világ, ahol jólöltözött, udvarias urak mentás limót iszogatva évődnek az ámbituson, a háttérben pedig nett négerek dalolva, boldogan vonulnak árkot ásni – mert a négerek köztudottan imádnak árkot ásni, rettegni viszont leginkább attól szoktak, hogy a jenkik jönnek és felszabadítják őket. Az első 150 oldal nagyjából olyasféle picsogással van telehintve, mint hogy milyen gyanús is, ha operába jár valaki, meg hogy mekkora férfias muri becsiccsentve lábon lőni a haverokat – szóval kínlódtam kicsit. Elképzeltem Quentin Tarantinót, amint olvassa ezt a regényt, és azt mormogja: „Vazze, esküszöm, csinálok egy filmet, amiben halomra lövöm ezt az egész nyavalyás bagázst a komornyikkal együtt.”
Aztán szerencsére megjelent Rhett Butler, és ez olyan jólesett, mint forró nyári napon egy hűs zápor. (És jött a polgárháború is, ami szintén nem ártott a történetnek.) Igaz, végső soron ő is csak egy csúcscsődör, akinek abban merül ki a csajozási módszertana, hogy addig szekálja szerencsétlen nőt, amíg annak kiégnek a relék az agyában, és megadja magát – ez tulajdonképpen az óvodából ismert hajhuzigálás 2.0-s változata. De elképesztően jól csinálja, ő a cinikus, de mélyen érző gazember archetípusa és non plus ultrája. Ahányszor csak megjelenik a könyvben, ugrik annak minősége másfél-két csillagot. (Ahogy például beégeti a sok tapló, agyhalott déli úrifiút, azzal azonnal belopta magát a szívembe.) Nem kis részben az ő szerepeltetése okozza, hogy innentől kezdve a könyv árnyaltabb hatást kelt – bár azért túl nagy árnyalást ne várjunk, a jenkik például ettől még többnyire pénzéhes, primitív csirkefogók maradnak úgy kollektíve*. Mitchell mond ugyan pár elmarasztaló szót a déli gőgről és elmaradottságról is – ám magát a déli életmódot továbbra is makulátlannak tartja, mintha ez az életmód totálisan független lenne a gőgtől meg az elmaradottságtól. Na persze. Aztán a könyv második felében az írónő szerencsésen kiheréli szegény Rhettet: csinál belőle egy igazi déli úriembert, aki a társadalmi megvetés ellenére azért harcol a déli ügyért, tolakodó négert lő agyon és ku-klux-klánosokat ment. Merthogy ugye az a híres déli vér, az nem párolgott el nyomtalanul…** Ráadásul az az üdítő adok-kapok, ami Scarlett és Rhett viszonyát a regény első felében jellemzi, a második etapban már egy merő kínlódássá fajul.
Azon túl, hogy e könyvet nagy szerelmes regénynek nevezzük, én felajánlanék még pár másik szuperlatívuszt is. Például elképzelhető, hogy ez a regény a legmaszkulinabb könyv, amit nő valaha írt. Scarlett például azzal emelkedik ki a többi hölgy közül, amiben „férfiasabb” náluk: hogy jól lovagol, hogy szabadszájú, hogy merész. Szerintem ez nem feminizmus, pusztán életerő – mi több: szerintem Scarlett tulajdonképpen a teljes regényidőt azzal tölti, hogy találjon magának egy férfit, akinek megadhatja magát. Másrészt ez a világirodalom legnagyobb „vége-van-a-régi-szép-időknek” regénye. Ami nem tévesztendő össze a Krúdy által tökélyre vitt nosztalgikus gyöngyszemekkel. Krúdynál ugyanis az az üzenet, hogy minden elmúlik, Mitchellnél pedig az, hogy valami tönkretette azt, ami jó volt – ez óriási különbség. A nagy tönkretevő ez esetben a háború, amit az írónő képes úgy ábrázolni, mint valami természeti katasztrófát – egy olyan dolgot, ami rajtunk kívül álló okok miatt csapott le ránk, és a mi felelősségünk legfeljebb annyi, hogy nem készültünk fel rá eléggé***. A háborút követő nélkülözést pedig úgy mutatja be, mint egy spirituális megtisztulási folyamatot – de az ilyen megtisztulás sz.rt sem ér, ha nem próbáljuk meg megérteni, milyen hibáink vezettek el minket ide. (Ez a hozzáállás úgy általában a mai nacionalizmusok legirritálóbb, legostobább tulajdonsága is.) Az pedig, hogy a gyűlölt jenkikkel tulajdonképpen egy politikai nemzetet alkotnak, és a továbbiakban együtt kell építeniük az országot, a könyv szereplőiben egész egyszerűen fel sem merül. Ahhoz túlságosan el vannak telve a maguk mélységes fájdalmával és sértettségével – nem csoda, hogy ezek után képtelen vagyok részvétet érezni irántuk. Hogy innentől maguknak kell a kis finom kezükkel szedni a gyapotot? Jaj, hát oda ne rohanjak…
De adjuk meg a császárnak, ami a császáré: azért ez tényleg egy nagy regény. És valahol pont ez a baj – hogy jól van megírva. Valóban van ereje, van lendülete, és egy remekül felvázolt női fejlődésportrét kínál az olvasónak, talán az egyik legemlékezetesebbet a világirodalomban. Érzem én, hogy könnyű eme erények hatására elsiklani a hibák fölött, így történhetett, hogy egy könyv, ami végső soron puszta fikció, az elveszett aranykor dokumentumaként marad meg sokak fejében. Mítoszt teremt, ami félelmetesen kompatibilis a fehér felsőbbrendűség éthoszával. Persze zárójelbe lehet tenni jobb meggyőződéseinket, és úgy olvasni a könyvet, hogy csak élvezzük – de akkor is illő tisztában lennünk azzal, amit Mitchell elhallgat: a korbácscsattogással a mondatok között.
*Ugyanakkor olyan primitív csirkefogók, akik szeretnek operába járni meg művelődni – ebben látok némi ellentmondást.
**Ez Mitchell egyik legnagyobb csúsztatása: hogy ennyire meghatározó formában létezik déli vér, déli tradíció, déli hagyomány. Hisz kapjunk már a fejünkhöz! Ötven-száz évvel a leírt események előtt ezeknek a telepeseknek az ősei jobbára még valamelyik európai országban túrták a földet, és bizonyára olyan is akad köztük, aki kevesebb időt töltött ezen az „ősi vörös földön”, mint amióta én nagykovácsi lakos vagyok. Miféle hagyományról lehet hát szó? Milyen Ügyről, ahogy Mitchell szépelegve nevezi? Nem lehet, hogy ez nem hagyomány, hanem anyagi érdek kérdése – hogy a déliek pusztán azért védik saját önrendelkezési jogukat, hogy módjuk legyen rabszolgát tartani? (Amivel nem állítom azt, hogy az északiakat meg egyedül az a nemes indok vezeti a háborúba, hogy megmentsék a négereket. Nem, nyilván nekik is megvannak a piszkos kis számításaik – de annál azért lényegesen többről van szó, mint hogy csak úgy puszta rosszindulatból meg akarják alázni a büszke Délt.) És itt jön be a képbe Mitchell másik (még kártékonyabb) csúsztatása: hogy egyedül a déliek ismerik a négereket, következésképpen ők tudják, hogyan kell jól szeretni őket. Persze ha ők tudják a receptet, akkor miért maradt O'Haráék ültetvényén a százból összesen három darab néger a felszabadítás után? Talán mégsem jól bántak velük? Mitchellnek erre is megvan a válasza: azért, mert a jenkik telebeszélték a fejüket. Merthogy a négerek olyanok, akár a gyerekek – egy csoffadt nyalókával le lehet őket csábítani a kellemetes ösvényről. Ezért őket is, mint a gyerekeket, keményen kell fogni.
***Már maga a cím is: Elfújta a szél. Világos, ott üldögélnek a déliek a hótiszta lelkükkel, és jön az a hülye szél, és elfújja a szép életüket. Ők mit se tehetnek erről az egészről. Szerintem pontosabb cím lenne az, hogy Na, ezt aztán elcsesztük. Vagy valami ilyesmi.
Ez volt életem alighanem leghosszabb, legrészletesebb és egyik legmegrázóbb könyve.
Amikor a könyvespolcot takarítottuk, és lekaptam róla a kötetet, majd megforgattam a kezem közt, eldöntöttem: én ezt elolvasom. Sokáig tartott, mire rávitt a lélek, egy ekkora könyvhöz azért kell gyűjteni némi elhatározást, de… Hát mit mondjak? Hogy ülő helyzetbe szegezett, muszáj volt olvasni, mert nem engedte, hogy ne tegyem? Hogy megsiratott és ripityára törte a szívemet? Hogy annyira csodalatos és fájdalmas egyben, hogy annyira emberi, hogy arra az én szótáramban nem léteznek szavak? Hogy több hónapot kellett várnom arra, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat az értékelésben?
Ez a könyv a történelem, a szerelem és a halál egyben. Nagyon nehéz olvasmány szó szerint is, és bűn kihagyni.
De azért készülj fel: itt minden pusztul, rohad, meghal, összetörik és elválik egymástól, míg csak az alap marad, a vörös föld, amit szertefúj a szél…
…… Egy korszak melyet elfújt a szél!
Valóban! Az Ügyért mindent, és az Ügy mindet vitt is! Otthont,vagyont férjet, fiút!
A könyv nagyon jól érzékelteti, egy háború viszontagságait, szereplőinek szemszögéből! Olyan jól, hogy nem tudod unni, és letenni a könyvet!
Scarlett? A legutálatosabb szereplő akiről valaha olvastam, és ahogy spoiler a történet vége felé haladunk talán már ő is érzi! Én nem tudtam utálni mégsem! Nem tudok mit írni, mert olvasni kell! Egyszer ebben az életben mindenkinek!
„A szenvedés és küzdelem vagy megtöri, vagy megteremti az embert.”
Minden várakozásomat felülmúlta a regény, ugyanis az Elfújta a szél nemcsak két lélek egymásra találásáról, igaz szerelméről szól, hanem a szülőföld iránt táplált mérhetetlen szeretetről, társadalmi megosztottságról, különböző emberi sorsokról mesél. Van, aki meghajol, utat enged a szél erejének, és van, aki dacolva mindezzel, szembeszáll vele.
A regény elején megismert szereplők: Scarlett, Ashley, Melanie és Rhett hirtelen kiszakadnak a már jól ismert környezetükből, belső kis világukból, hogy szembenézzenek a polgárháború viszontagságaival, megpróbáltatásaival. Ez a négy év mindenkit átformál, próbára tesz és megedz. Scarlett, a regény főhőse felnő, a zabolátlan, beképzelt kislányból vasakaratú, bátor nővé érik. A társadalmi elvárásokra fittyet hányva, önző lépésekkel próbál túlélni, miközben szülőföldje, a családja birtokában lévő ültetvény megtartásáért is harcot vív. Ashley reményvesztetten, fél emberként tér vissza a háborúból, míg Melanie gyermeki, őszinte lelkével próbálja átvészelni ezt az időszakot. Rhett a mindig önálló, határozott jellem, aki már a harcok kitörésekor sem hisz a győzelemben, a javára fordítja és hasznot húz Észak és Dél összecsapásából. Négyük sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik, rengeteg fájdalom, könny, lemondás és gyötrelem kíséri útjukat.
Rendkívül izgalmas, történelmi háttérrel rendelkező regény. A szereplők pontosan kidolgozott karakterek, megismerjük gondolataikat, megtudjuk mi mozgatja, hajtja őket és hogyan alkalmazkodnak egy kötöttségekkel terhes világhoz.
Dél elesik, halál kopogtat az ajtón, a szerelem elmúlik és nem marad más, csak a remény. De menni kell tovább, „elvégre a holnap az már egy másik nap.”
Nem tudom, hogy hányszor olvastam már ezt a könyvet, és még hányszor fogom, de amikor láttam, hogy meg fog jelenni ebben a gyönyörű, új kiadásban, tudtam, hogy nekem ez kell. És ha már megvettem, akkor el is kellett olvasnom. Imádom Scarlett történetét, ahogy vakon ragaszkodik egy gyerekkori ábrándhoz, és majdnem későn döbben rá, hogy az igaz szerelem máshol vár rá. Szinte mindent elveszít, barátokat, családot, a biztos hátteret, de nem adja fel és küzd az utolsó leheletéig. De ez a könyv nemcsak a világirodalom legszebb szerelmi története, hanem egy korszak lezárása, Észak és Dél háborúja, a rabszolgaság eltörlése, Amerika történelmének egy nagyon fontos korszakát is megismerhetjük általa. Aki nem olvasta, annak élete során legalább egyszer el kell olvasni, aki pedig olvasta, annak ajánlom, hogy olvassa újra, mert mindig tud újat adni ez a könyv.
– Nagyon rossz, gyermekem, ha egy asszony szembenézett a legrosszabbal, ami érheti, mert azután nem tud már félni semmitől. (…) Scarlett, mindig legyen valami,amitől félni tudsz, mint ahogyan mindig legyen valaki, akit szeretsz…
Az Elfújta a szél méltó helyet foglal el a klasszikus irodalom legjobbjai között számomra.
Pedig Scarlett O’Hara nem az a tipikus főhősnő, aki könnyen belopja magát az ember szívébe. Ő egy elkényeztetett, beképzelt liba, aki annyi fejmosás és nevelés után sem vált azzá a hölgyé, aki megfelelt volna az akkori társadalmi elvárásoknak. Mert van lélek, ami hajlíthatatlan. És ugyan a végére még mindig nem sikerült egészen megszeretnem, azért kivívta magának a tiszteltet a szememben mindazért, amin az Észak és Dél háború alatt átment, majd ahogyan utána kezelte a helyzetet. Egy önző kislányból egy vasakaratú nő lett. A jellemfejlődés mellett kiemelném azt is, hogy nemcsak fantasztikusan olvasmányos a történet, hanem a polgárháború eseményeit is figyelemmel kísérhetjük, ami még izgalmasabbá teszi a könyvet.
Nagyon szerettem olvasni a kötetet, így már be is szereztem a folytatást, bár nem ugyanaz a szerzője, remélem, attól még jó lesz az is. A Büszkeség és balítélet, illetve Jane Eyre rajongóknak kötelező! Nem fognak csalódni.
Megjegyzés: Még csak az első kötetet olvastam ki, de gondoltam írok róla és később folytatom az értékelést a második kötetről.
Update: Mind a két kötetet nagyon szerettem. Számomra óriási olvasási élményt nyújtott az Elfújta a szél. Azóta is azt kívánom bárcsak először olvashatnám megint, hogy ugyanazt a katarzist adja.:)
Nem adhatok 5 csillagnál kevesebbet.
Ismét egy óriás klasszikus amiben pozitívan csalódtam.
Kissé félve és némi tartózkodással kezdtem bele az olvasásba, és aztán csak úgy fogytak az oldalak, vékonyodott a hátralévő rész. Annyira izgalmasan és érdeklődést felkeltően fogalmaz az írónő, hogy szinte letehetetlen.
A korszak mára már megfakult, könyvekben fellelhető történelmi eseményei, a főhősöknek a mindennapi életük húsba vágóan fontos történései, nagyon érdekeltek. Keveset tudtam/tudok az amerikai polgárháborúról, észak és dél egymásnak eséséről, okairól, végkifejletének nyomorúságairól. Valamint a korabeli életről, a társadalmi viszonyokról, értékrendekről stb. Ez a könyv mindkét színtéren sok-sok új információt tartalmazott, ráadásul olvasmányos regény formájában.
Scarlett, Ashley, Melanie és Rhett a legfőbb szereplők, akiknek sorsa összeforr, összefügg, elválaszthatatlanul és végérvényesen. Ennyi izgalom és fordulat megálmodása igencsak nagy teljesítmény az írónőtől, a több mint 1000 oldal egy percig sem unalmas, állandóan történik valami.
Nehezen tudtam közben eldönteni, hogy mi is az, ami jó lenne Scarlett-nek, Ashley-nek, nehéz még akár remélni is a reménytelen helyzetben, illetve kívülről sokkal tisztábban érzékelhető a „párhuzamos világuk”, mint ahogyan belülről ezt ők megláthatnák. Valahogy nem tudtam egyiküket sem megszeretni, senkit sem a főhősök közül, sem a többi szereplő közül, talán emiatt nem is reméltem annyira erősen a jót egyiküknek sem. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb döntései és tulajdonságai (mint az életben is ugye). Mindenki küzd a maga módján keresi a boldogulást ezekben a nehéz háborús időkben. Scarlett talán a legerősebb mindenki közül a maga nemében egyedülálló talpraesettséggel, kitartással és tetterővel, aztán elég rettenetes, hogy éppen ezek a tulajdonságok ebben a korban elszigetelik őt attól a társadalmi rétegtől ahová tartozott, ahová tartozni vágyik…
Azért a vége mégiscsak nagy meglepetés volt, erre nem számítottam (bár nem is igen számítottam semmi romantikusra).
Ez a könyv nekem való, helyenként lehet, hogy romantikus nagyregény látszatát kelti és sok a habos-babos, érzelemdús fordulat, de valójában szerencsétlen emberi sorsokon vergődünk át és pont úgy érezzük magunkat, mint a való életben: helyenként adódnak jó pillanatok, felemelő helyzetek, csöppnyi boldogság, felvillanó remény de többnyire a küzdelem, a nehézség, a reménytelenség és a fájdalom kísér bennünket lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzeteken át. Emiatt mondhatom azt, hogy tetszett és szerettem olvasni.
Igazán méltó befejezése volt a 2016-os olvasási évemnek, minőségben és terjedelemben egyaránt.
Kölyökkoromban hatalmas rajongója voltam a filmnek, de akkoriban túl nagy falatnak bizonyult a kötet, hiába ugrottam neki több ízben is, aztán valamiért mindig lecsúszott a várólistámról. Most kissé félve nyúltam hozzá, nem akartam, hogy a gyermeki rajongásom a sárba tiporja, de szerencsére csak még jobban megszerettem.
Igaz, láttam többen felemelték a hangjukat a történelmi vonatkozásra, és szó mi szó, az amerikai észak- dél csatározást nem ebből a kötetből kell dokumentálni, viszont Mitchell-nek minden joga megvan a dél szerelmesének lenni és kiállni az eszméi mellett (ha nem lettek volna rengetegen vele egy véleményen akkor az adott polgárháború sosem robbant volna ki, ugyebár). Az, hogy én vagy más egyetért-e vele, az megint más kérdés, de a mű értékéből nem von le számomra egy dekát sem. Ha egy teljesen fiktív harc köré építette volna a darabot, akkor is megfelelt volna.
Scarlettet nem szerettem, nem tudtam azonosulni vele, de egy főhős akkor is lehet hiteles és igazi, ha nem látom bele magam a bőrébe. Sőt, egyenesen szerettem, hogy ennyire kitartóan buta, önkényes és önző (anti)hősnőt kapunk, aki a végletekig kitart a saját igaza mellett.
Természetesen Rhett az abszolút férfi, sosem felejtem el, milyen büszke voltam rá, hogy apum hasonlított a színészre, aki játszotta. De így évtizedes kihagyás után, papíron követve az útját is pont úgy szerelmes tudtam lenni bele, mint a vásznon nézve voltam.
És a végkifejlet az pont az, amit száz meg száz szerelmes regénytől elvárnék: a hús- vér, érző lelkű férfi racionális lépése. Amikor a sors a kedves hősnőnek megmutatja, hogy kincsem, csak mert szeretnek és mert szép vagy, neked sem lehet mindig, mindent és akármeddig.
Na de elég is a szószaporításból. Röviden és tömören: totyogó koromban elbűvölt és most még közelebb került ez a történet a szívemhez. Abszolút kedvenc.
Nagyon régen, még gyerekkoromban olvastam ezt a könyvet (és folytatásait is), úgyhogy ideje volt már elővenni. A történet nagyja persze megvolt, így peregtek az oldalak, noha rengeteg részletre nem emlékeztem úgy (például arra se, hogy mennyire másképp van bemutatva a két oldal, valahol azonban érthetőnek tartom, hogy Mitchell a „saját” szemszögéből nézte a dolgokat, ahol a jenkik voltak a gonosz „betolakodók”, akik rájuk akarták erőltetni az ő akaratukat, miközben nekik délieknek olyan szép életük volt … és hoppá, tényleg :-D csak ugye milyen áron). Ha megnézzük, ez a könyv lehetne a mai kortárs romantikus sztorik alaptörténete: nyafka, hisztis, butácska, de néha erős főhősnő (aki így tökéletesen unszimpatikussá válik), aki a tipikus háromszögben leledzik: a nyámnyila „jókisfiú”, meg az őt elkapó fekete hajú kalandor típusú „rosszfiú” között, s persze az olvasó tudja, hová fognak kilyukadni, de a főhősnőnek persze elég sokára esik le a tantusz. Mégis, szerintem egy nagyszerű könyv, már csak azért is, mert te jó ég, milyen oldalszám és mennyire olvasatja magát (mint a Monte Cristo). Nem kell minden részén az igazi történelmet keresni, egyszerűen csak élvezni kell és odaülni Scarlett mellé a kordéra, vagy kiülni Tara elé és nézni a naplementét.
„Scarlett, nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt.
Ami eltört, eltört és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott, törött részeket.”
Ez a könyv összezúzott, a földre küldött. Én , én nem is tudom mire számítottam, erre biztosan nem, amit kaptam. Semmit nem tudtam erről a könyvről, azon kívül, hogy nagyon népszerű, és hogy nagyon vastag :D , és nyilván Scarlett és Rhett neve sem volt ismeretlen a számomra. Olyannyira igaz a semmi, hogy a fülszöveget sem olvastam el, mielőtt elkezdtem volna az olvasást. És talán így volt a jó. Ha az elején riasztott is a hossza, ez az első pár oldal után már egyáltalán nem foglalkoztatott , sőt még akarom-akarom olvasni ezt a csodálatos, szívszorító történetet.
Láttam, hogy megírták a folytatást, talán arra is sort kerítek majd, bár van egy olyan érzésem, hogy a nyomába sem léphet ennek a regénynek. A filmet viszont biztosan megnézem hamarosan. Akit eddig riasztott a több, mint ezer oldalas hosszúság, ne féljen, vágjon bele, szeretettel ajánlom. ♡
Népszerű idézetek
Scarlett, nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.
636. oldal
– Ő volt az egyedüli szép álom az életemben, amely nem pusztult el, amint valóra vált.
II. 610. oldal
Szusszant egyet, aztán könnyedén, de csendesen mondta:
– Édesem, fütyülök rá.
1175. oldal
Egyelőre az a fontos, hogy derék és bátor ember légy, mint az apád volt. Hogy milyen hős lehetett, arra éppen elég a bizonyíték. Mindjárt az is, hogy anyádat vette feleségül.
473. oldal
Népszerű triviák
A munkacíme a regénynek “Baa! Baa! Black Sheep” volt.
[www.theguardian.com]Kapcsolódó könyvek: Margaret Mitchell: Elfújta a szél
A sorozat következő kötete
Elfújta a szél sorozat · Összehasonlítás |
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
- Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok
- Annie Ernaux: Évek
- Berke Krisztina – Karczagi Sándor: Az utolsó erdélyi gályarab
- Carolyn Brown: A Magnólia Fogadó
- Charlaine Harris: Por és hamu
- Charles Martin: A víz őrzője
- Dániel András: A kuflik és a szélposta
- Debbie Macomber: Karácsonyi varázs
- E. L. Doctorow: Világkiállítás
- E. O. Chirovici: Tükrök könyve
- Edith Eva Eger: A döntés
- Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény
- Emmanuelle Pirotte: Ma még élünk
- Gerald Durrell: A Bárka születésnapja
- Hervé Le Tellier: Anomália
- Horányi Hanna Zelma: Egy év, tíz hiba
- Joanne Fluke: Zöldcitromos pite és gyilkosság
- Jodi Picoult – Samantha van Leer: Sorok között
- Kathryn Stockett: A Segítség
- Kristin Hannah: Fülemüle
- Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
- Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat
- M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite
- Martha Hall Kelly: Orgonalányok
- Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai
- Michael Robotham: Fojtott suttogás
- Murakami Haruki: 1Q84
- Muriel Barbery: Ínyencrapszódia
- Nora Roberts: Tánclépésben
- Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története
- Ron Hall – Denver Moore – Lynn Vincent: Ugyanúgy más, mint én
- Rosamunde Pilcher: Nyáridő
- Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok
- Rysa Walker: Timebound – Időcsapda
- Sara Shepard: A perfekcionisták
- Stephen King: A halálsoron
- Stephen King: Az
- Stephen King: Az írásról
- Szabó Magda: Az ajtó
- Tara Monti: Innuendo – Ellenszélben
- Tasmina Perry: Ház a Naplemente-tónál
- Umberto Eco: A Foucault-inga
- Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében
- Vavyan Fable: Ébredj velem!
Hasonló könyvek címkék alapján
- Lev Tolsztoj: Háború és béke 88% ·
Összehasonlítás - Charlotte Brontë: Shirley 83% ·
Összehasonlítás - Dallos Sándor: Aranyecset 92% ·
Összehasonlítás - Henryk Sienkiewicz: Quo vadis? 92% ·
Összehasonlítás - Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában 88% ·
Összehasonlítás - John Fowles: A francia hadnagy szeretője 83% ·
Összehasonlítás - Annemarie Selinko: Désirée 92% ·
Összehasonlítás - Émile Zola: Hölgyek öröme 89% ·
Összehasonlítás - Nevil Shute: Az örökség 88% ·
Összehasonlítás - Elliot György: A raveloei takács ·
Összehasonlítás