Sokáig halasztgattam ennek a regénynek az olvasását, holott abszolút tisztában voltam vele, már csak a filmből kiindulva is, amit nem is egyszer láttam, hogy milyen nagyszerű történet ez, de eddig mégsem kapott el a hév a könyv elolvasása iránt is. A nagy klasszis regényekkel mindig így vagyok; nem azért olvasom el őket, hogy csak elmondhassam, ezeket is olvastam, nem, nekem ki kell várnom a pillanatot, amikor hirtelen úgy érzem, hogy minden porcikám kívánja az adott könyvet, és ekkor fejest is ugrom belé. Így történt ez pár hete az Elfújta a széllel is, amikor is hirtelen egyszerűen megszállt a lelkesedés iránta, és végre elkezdtem olvasni. Aztán rá kellett döbbennem, hogy lehetett a film talán a valaha képernyőre vitt egyik legszebb filmművészeti alkotás, bizony még így sem ér a könyv nyomdokaiba! És ezzel nem a filmet akarom elmarasztalni, egyszerűen csak ez a történet annyira nagyszerű, annyira csodálatos, és olyan elsöprő erővel bír, amit az ember csakis akkor érezhet át igazán, ha elolvassa! Margaret Mitchell visszavitt az időben, és a sorai, mondatai úgy magába szippantottak, hogy nemcsak szimplán olvastam Scarlett O'Hara történetét, hanem együtt nevettem, sírtam, bosszankodtam, örültem, szenvedtem és szerettem, vagyis együtt éltem és éreztem vele pontosan ezeregyszázhetvenöt oldalon keresztül. Nem mondom, kifáradtam a végére! :) Ez a nő adott rá elég okot, mégsem tudtam soha igazán utálni, bármit is tett; persze (sok más szereplővel együtt) sokszor megharagított, de akkor is azt mondhatom: szerettem őt. Azok az évek, körülmények és történtek, amiken Mitchell végighajszolta őt és amikben kibontakoztatta Scarlett személyiségét, a háború előtti, alatti, és utáni idők mind megmutattak valami nagyon fontosat, és hozzájárultak ahhoz, hogy megértsem, milyen is volt ő, és ami a legfontosabb, miért is volt olyan amilyen. És így visszatekintve, bizony egyáltalán nem tudok ellenszenvet érezni iránta, hanem úgy gondolom: Scarlett O'Hara a valaha kitalált és megírt legnagyszerűbb, legösszetettebb, legemberibb női karakter. Nem mondhatok mást Butler kapitányról sem! Ah, férfi, Rhett Butler a neved! Mint már említettem, együtt szerettem Scarlettel, annyi különbséggel csupán, hogy én az első pillanattól fogva Rhett-be voltam belehabarodva! :) Szerelmük története nemcsak azért magaslik ki a világirodalom több más szerelmi története közül, mert annyira összeillenek, de mert olyan csodálatosan keserédes is ez a szerelem, amire az utolsó jelenetük teszi fel a feledhetetlenség koronáját. És ez a szerelem csak egy része a nagy egésznek, amit a könyv alkot, mert minden szereplő, minden megismert emberi sors, minden esemény, a cselekmény minden fordulata, és nem utolsó sorban a politikai és társadalmi körülmények alakulása és bemutatása, mindettől együtt lesz a könyv olyan elképesztő és csodálatos, s aminek rám gyakorolt hatását és tetszését egyszerűen már nem is tudom tovább hova ragozni. Azt hiszem, az életem folyamán csak néhány ilyen könyv volt eddig, és biztos, hogy nem is lesz sokkal több, ami ilyen élményt nyújtana, mint az Elfújta a szél. S bár tudok a folytatásokról (Alexanda Ripley Scarlett című folytatása kifejezetten érdekel is, és el is fogom olvasni), de abban is teljesen biztos vagyok, hogy ez a regény, ez a történet egyszeri és megismételhetetlen, ami az első oldaltól az utolsóig tart, és nem tovább, lehet bármilyen vége is. Ez így tökéletes, főleg mivel van egyfajta felemelő remény a történt legeslegvégén, hiszen minden nyitott marad, Scarlett pedig magához méltón, megtörhetetlenül és tettre készen néz a holnap elé, bármit is mért, és mér még rá az élet. A könyv végét ugyanúgy áthatja az a fajta keserédes érzés, ami az egész történetet végig jellemzi, de ha másként végződne, nem is lenne már olyan maradandó és tanulságos, mint így. Élethosszig tartó kedvenc könyv lett számomra, amit mostantól pár évente biztosan mindig el fogok majd olvasni, és ami minden alkalommal olyan élmény lesz, mint amikor először olvastam.
