Ne ​mozdulj! 85% 325 csillagozás

Nem muszáj szeretned a főszereplőt, hogy szeresd a könyvet… Igaz. Én mégsem tudtam annyira szeretni ezt a könyvet.
Nagyon-nagyon erősen indított. Hihetetlenül tetszett az első 24 oldal. Pontosan megjegyeztem, mert először ennyit olvastam el belőle. Kíváncsi voltam , hogy alakul .
Aztán valahogy félresiklott ez a történet, ahogy Timó élete is. Végig a lányának szurkoltam. Illetve az orvosi részletek tartották fent a lelkesedésem. Egyáltalán nem érdekelt Timoteo szenvedése, gyónása (?), mert nem tudtam megérteni. Nem tudtam sajnálni sem. Semmilyen önfegyelmet nem tanúsított. A lánya konkrétan élet halál között fekszik , koponyaműtéte lesz, az esély, hogy felépül vajnyi kevés. S akkor komolyan elkezdi élete hibáját és lecsúszását mesélni neki ?! Részletesen… Nehezen vette be a gyomrom , sokszor félretettem.
Pláne, hogy ez nem egy megbántam monológ volt. Nem értettem, miért gondolja úgy, hogy normális, hogy a felesége mellett beleszeretett (?), kihasznált (?) egy másik nőt. Nem győzött meg vele. Egy önző alak, aki még ilyenkor is csak a maga életével van elfoglalva…
Ám ahogyan haladtam előre a könyvvel, egyre inkább megértettem miért ilyen. Megértettem miben szenved, rájöttem,hogy bizony beteg. Túl sok trauma érte élete során és nem tudott felnőni. Sem igazán elköteleződni . Orvos lett , ám míg másokat napi szinten mentett meg, önmagát elvesztette. Folyamatos bűntudat marcangolja mégsem tud túllépni testi vágyain. Magát: „perverznek titulálja ” és ki is mondja: sosem tudott felnőni. Félt az élettől.
Billeg és ide-oda csapong.

Jó, hogy elolvastam. Biztosan emlékezni fogok rá, de én ennyire még szereplőtől nem voltam ki életem olvasásai során. Fhu!
Egyetlen dolog, ami a javára írható; a lányát nagyon szerette. Ez átjön a regényből. Bár nálam ez is felvet jó pár további kérdést…

Kétségtelen, hogy Mazzantini rendkívül jól ír, a stílusa tetszett! Épp ezért -valamikor a jövőben- tervezem elolvasni a másik könyvét is. De most valami könnyedet szeretnék, mert ezt jó ideig emésztgetnem kell.
off
off

Nem egy hétköznapi olvasmány, megértem miért megosztó könyv. Ami miatt érdemes volt elolvasnom… megnyugtat a tudata annak, hogy másnak is létezhet egy olyan Italiája, akire mindig szívesen vissza -visszagondol a múltból, az emlékek szépsége miatt. És mert hiszem , ha egy nap valakit megszeretünk, teljesen beengedünk a szívünkbe, onnan már ki nem törlődik teljesen, egy darabkáját, részét magunkkal fogjuk hordozni örökre..

Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan értékeljem ezt a könyvet, mert elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem.
Ez volt az első olvasásom Margaret Mazzantinitől, és úgy érzem, ő egy olyan író, akit érdemes lesz majd figyelnem. Nagyon jó a stílusa, szinte filmszerű ahogy mesél, a gondolatai, lélekábrázolásai is magával ragadóak.
Viszont ami nagyon zavart, az az, hogy nő létére férfiszemszögből írt off. Nem mondom, hogy nem nyűgözött le, ahogy Timoteo-t megformálta, ahogy a fejébe láthattam, ahogy a gondolatait, vívódásait olvastam, de végig az motoszkált bennem, hogy ez mennyire lehet hiteles? Lehet, hogy butaság ezen fennakadni, vagy ezen gondolkodni, mert pl. egy fantasy sem a valóságot tükrözi, de itt pont az a lényeg, hogy ez a történet valóságos. Egy megcsalás, egy viszony, egy tragikus esemény hatására tett számvetés mind-mind olyan dolgok, amik bármikor, bárkivel megtörténhetnek. Ezért volt bennem végig az az érzés, hogy mennyire hihetem el azt, ahogyan az írónő férfiként gondolkodik, van-e benne esetleg valami sérelem, vagy egyéb hátsó gondolat, ami Timoteo karakterében testesült meg? Persze lehet, hogy ez az egész elgondolás hülyeség, és egyszerűen csak férfiszemszögből akarta láttatni azt, amit a nők általában a másik oldalon szoktak megélni.
Bár nagyon szépen, megrázóan megírt történetet kaptam, mégse múlt el belőlem a rossz szájíz. Viszont abszolút nyitott vagyok arra, hogy mást is olvassak Mazzantinitől, mert igazán megkapóan ír.

Nem tudom mi az amit Mazzantini művel, de teljesen a könyvei hatása alatt vagyok. Az Újjászületést még értem is, hogy miért, de a Ne mozdulj ! egyszerűen nem is értem. Timoteo lánya balesetet szenved és a sebész, aki tehetetlenül várja azt, hogy életben marad e a lány az ebben a keretben meséli el saját életét, élete szerelmét. Az okos, csinos felesége mellett beleszeret egy olyan nőbe, akit maga is lenéz, aki nem felel meg az ő köreiben elvárt normának, ezért sosem vállalja fel a kapcsolatukat. Timoteo önző, gyenge, döntésképtelen, aki fájdalmat okoz a feleségének és szeretőjének is, épp eszű nő hagyja az ilyet a csudába. Mégis, ezeken túl is hihetetlen erővel jön át a történetben a szerelme, a kétségbeesése, a fájdalma és minden gyengesége ellenére együtt érzek vele. Mikor befejeztem Mazzantini regényét meg sem tudtam szólalni, már megint. Megosztó könyv, meg is értem miért, ellenérzéseim ellenére mégis nagyot ütött.

Mindennek megvan az ára, semmi sem jár ingyen. Az élet a legkíméletlenebb üzletember: kapunk valamit, de cserébe adnunk is kell. Ne mozdulj! Várj egy kicsit! Még elolvasom az apró betűs részt, a feltételeket. Ne siess ennyire… még engedj mérlegelni, hogy mit ajánlhatok fel. Talán erről szól a könyv.

Talán arról, hogy a szerelmet nem patikamérlegen kimérve kapjuk; először könnyen lehet, hogy taszít, aztán fogságba ejt. Csak egy pillanat műve az egész. Értem Timoteot: lehet szép egy törött váza is, egy virág, aminek néhány szirma lehullott és valaki, aki nem a maga sterilitásában gyönyörű, hanem attól, hogy gondoskodik a másikról. Egy ízletes tészta, egy gyengéd mozdulat, a képesség, hogy megtanít szeretni.

Talán az apaságról, a gyermek-szülő kapcsolatról. Lehet rothadó, távolságtartó, szimbiózist teremtő. Lehet játékos, edukatív, természetes, magától értetődő vagy felemésztő.

Mazzantini varázsol a szavakkal és ezúttal is kitépte a szívemet. Elérte, hogy ne ítélkezzek Timoteo felett. Mindannyian esendőek vagyunk és mindenkinek megvan a maga Italiaja – a gondolataiban, emlékeiben mélyen eltemetve.

Nagyon örülök, hogy az írónőtől az Újjászületés című regényt olvastam először, ugyanis, ha a Ne mozdulj! lett volna az első olvasmányom, biztos, hogy többet nem nyúlok Mazzantini-könyvhöz.

Valószínűleg, ha nincs a kerettörténet, akkor végig sem olvasom, de nagyon izgultam Angeláért, és tudni akartam, mi lesz vele.

Rengeteg problémám volt ezzel a könyvvel. Az írónő legnagyobb bűnét abban látom, hogy a férfi (és valóban nagyon férfias viselkedésű) főszereplőt 300 oldalon keresztül női szavakkal beszélteti, női gondolatokat ültet a fejébe. Fákat ölelget például. Oké, van ilyen férfi, de itt, a történetben nem egy rasztahajú hippi greenpeace-es szereplővel van dolgunk. Vagy észreveszi, hogy az ágytakaró és a függöny ugyanolyan árnyalatú. Khm. Ez komoly? Ezek az apróságok végig nagyon bosszantottak, mert nem illettek a karakterhez.

Aztán érdekelt volna, hogy Timo mikor lett ilyen elképesztően szerelmes. Mert az egyik oldalon még csupán állatias késztetéseit élte meg Italiával, a következőn pedig már benne dobogott a szíve. Azt hittem, hogy sokat lapoztam. Vagy szerettem volna tudni, hogy mi volt Elsa bűne azt leszámítva, hogy szerette a munkáját és a szép ruhákat.

Nem szerettem sajnos ezt a könyvet.

Régen láttam egy filmdíjátadást, ahol Penelopé Cruzt jelölték egy alakítása miatt, nagyon közönségesen nézett ki a plakáton, a film pedig a csodás Non ti muovere címet viselte, csak később jöttem rá, hogy könyvadaptáció. Valamilyen módot választani kell egy történet elmesélésére, Mazzantininek sikerült a leghülyébbet megtalálni. Megalázó az egész történet Italia szemszögéből, úgy ábrázolja mintha leszállna hozzá az isten Timo képében és meg örülne is neki, amikor meggyalázza az összes lehetséges módon. Ahogy megalázza a feleségét is, csak másképp. Nem olyan rossz írás ez, roppant banalitása ellenére sem, néha kifejezetten tetszik, például Timo figurája kellően utálatos, vagy inkább undorító, de az író az egész témát (házasságtörés, abortusz) nem úgy közelíti meg, hogy szeretni tudjam. Talán mert valóságosnak érzem s egyszersmind taszítónak. Nem tudni mi ez, ami kettejük között van, ez a kicsit beteg és szánalmas, de nem elképzelhetetlen érzelem, ha annak lehet nevezni egyáltalán. Ők annak érzik, kívül szemlélve furcsa. Aztán micsoda közhely, hogy a sekélyes férfi hűtlensége miatt válságba jutó házasságot az eljövendő gyerek tartja össze. Nem akarok kevés csillagot adni, de a vége hatásvadász és botrányosan szar és ez a kórházbeli szenvedés a gyerek felett, mint mondottam a leghülyébb ötlet, Feledteti a jó sorokat. Én szeretem a drámát, de ez bulvár jelleget ölt. A csillagok mégis Timónak szólnak, annyira gerinctelen szaralak, hogy nagyon is valóságos, ismerek ilyen férfiakat, a tiszteletben álló, külvilág előtt nagyszerű embereket, akik valójában puhányok és aljasak, mint a gondolataik. Ezeket nagyszerűen megírta. Ez egy jó könyv is lehetett volna, kár érte.

* Update: Kicsit eltúloztam, azért nem teljesen fekete ez a Timo ember, ott a gyerek iránti szeretete és egyéb jó tulajdonsága is akad, de pont a negatívsága miatt „szeretem” ezt a karaktert.

Abszolút nem tudtam és tudom eldönteni, hogy milyen érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. NIOK kihívás miatt vettem meg, ennek köszönhetően akadt meg rajta a szemem, de nem is igen tudtam, hogy mit várjak/várhatok tőle. Egyrészt nagyon megütött, szó szerint megrágott a történet, amíg olvastam.
Ahogy előttem is írták, nagyon furcsa volt Timoteo szemszögéből olvasni úgy, hogy női íróról beszélünk. Alapvetően a főszereplőt lehet szeretni és nem szeretni, de tulajdonképpen ennél a könyvnél is azt éreztem, hogy az írónő abszolút nem akarja, hogy a főszereplőt ide vagy oda soroljuk. A nehezebb részeken nagyon nehezen lendítettem túl magam, ott megerőltetőnek éreztem az olvasást is. És közben mégis, amikor az utolsó oldalra értem, elkapott az az érzés, hogy mennyire nem bántam meg, hogy „végigrágtam magam” a történeten. Ez egyértelműen az írónő stílusának köszönhető.
Ez egy nehéz könyv volt, nehéz kérdésekkel, vívódással teli, elgondolkodtató az életről és az élethez való viszonyról. Érzésekről, azok megéléséről és küzdésről. A csillagozás itt nem annak szól, hogy fantasztikus volt a történet, inkább annak, amit közben és utána éreztem, amikor olvastam. És az írónő remek stílusának.

Sírósan indult számomra a könyv, nagyon erősnek éreztem a történet kezdetét. Utána jött egy óriási pofon, majd ez szép lassan elsimult és elfogadtam. Elfogadtam, hogy Timoteo tulajdonképpen a házassága mellett találta meg újra a szerelmet. Viszonylag sokan nem képesek a házasságukban új értékeket találni, nem tudják partnerként, barátként kezelni a házastársat, és azt gondolják, hogy a házasság csak úgy van és arról szól, hogy élünk együtt, egymás mellett, meg lefekszünk egymással. Hát nem. A kapcsolatért tenni kell, főleg, ha laposodni látszik. Nem pedig kibeszélni, vagy épp kinevetni a partnert. A férfiaknak pont ugyanígy kell tenni. A történet egy rossz házasságról mesélt számomra, Timoteo házassághoz való viszonyulásáról. Érdekes volt férfiszemszögből olvasni úgy, hogy nő írta a történetet.
Az ötöst azért érdemelte ki, mert végig fenn tudta tartani a figyelmemet a könyv, és mert nem utáltatta meg Timoteot, holott se nem egyenes, se nem jó.

Lehet, hogy „jókor és jó helyen” olvastam ezt a könyvet, de számomra az elmúlt évek egyik legjobb olvasmánya volt. Köszönöm a NIOK-nak, hogy ez lett a közös könyv, mert enélkül biztosan nem vettem volna kézbe-eddig még csak nem is hallottam róla.
Engem ez a könyv teljesen beszippantott, legszívesebben le sem tettem volna. Nagyon megfogott a stílusa hatalmas érzelmi kavalkád dúlt a lelkemben, volt minden, aggodalom, döbbenet, harag, csodálat,… mérhetetlen érzelmi repertoár. És bár maradt a végén nyitott kérdés, mégsem érzem azt hogy bármiféle hiány maradt volna bennem.
Ez tipikusan olyan könyv, ami után majd napokig (de lehet, hogy hetekig) nem leszek képes úgy igazán belefeletkezni másik olvasmányba, mert mindig csak erre gondolok.