A szolgálólány meséje 87% 87 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az első dolog ami nagyon szembeötlik ebben a világban az elnyomott szexualitás, igaz később kiderül, nem mindenki nyomja el annyira. Érdekes világképet fest le Atwood. Ebben a világban alig születnek gyermekek, és a születettek nagy része torz. A társadalmi rétegek furcsaságai: vannak angyalok, parancsnokok, feleségek, nővérek, nénik és szolgálólányok. A férfiak uralta világban a nőknek nincs tulajdonuk, egyetlen értékük van az ő méhük gyümölcse. A szolgálólány tragédiája, hogy ő az átmeneti, a köztes generáció. Ő még emlékszik a szabadság ízére, ő még megtapasztalta a szerelmet, az anyaságot, érzelmek között élte életét. Aztán egyik pillanatról a másikra átalakult a világ. A bankszámlája megszűnik, a munkahelyéről elzavarják, teljesen a férjétől függ immár. A megoldás el innen, határon túlra, csakhogy a szökés nem sikerül. Átnevelik, vörös ruhába kényszerül, a lehetőségek közül ezt választja. Rövid időn belül teljesen megváltozik a személete, Fredé szinte zavarba jön a lengén öltözött japán turisták látványától. Ő már a vörös lebernyeg rabja, elfeledve rövidnadrágjait, szoknyáit.
Hogy mire épül ez a világ? Egy vallásra természetesen. Az egész szolgálólányság a Bibliára alapoz. „És látá Rákhel, hogy ő nem szűle Jákóbnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákóbnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. Felgerjede azért Jákób haragja Rákhel ellen, és monda: Avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét. És monda ez: Ímhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa.” Hát így működik Gileád, ahol lehetetlenség, hogy egy férfi terméketlen legyen, a feleség a hibás, ezért el kell viselnie az élő inkubátort a házában, aki esetlegesen gyermeket szül az ő parancsnokának. Szörnyű, lélektelen, hármasban végbemenő aktus közben szerencsés az, aki megfogan, mert akkor nem űzik a Telepre. A szolgálólány mégis úgy érzi a legszörnyűbb a tudatlanság, hogy hogyan és miért történt mindez és a bizonytalanság, vajon a férje él-e még, a kislánya boldog-e. A felszín alatt azért terjednek a hírek, beazonosíthatatlan hírforrások, kémhálózat is ügyködik Gileádban. Aki hibázik, a Falon végzi, felakasztva. A szolgálólányok pletykálnak, híreket terjesztenek, néha eltűnnek, legtöbbször egy kötél végén bukkanhatunk rájuk. A parancsnok pedig nem csak a hálószobában tart igényt a béranyára. Elég nehéz így is túlélni ebben a világban, pláne ha még egy váratlan vonzalom is felüti a fejét. Micsoda félelem lakozik a szereplőkben és mekkora bizonytalanság. Hogy mi jön a végén? Megtudjuk mire képesek az elnyomott nők, ha pár percre ismét hatalmat tudhatnak a kezükben, hogy mennyire csábító az a bizonyos garzonlakás éjjelente, a végső kérdés nyitva marad.
Amúgy sajnos talán nem is olyan távoli ez a jövőkép. Környezeti ártalmak miatti torzszülések, a zsírszövetben felhalmozott mérgek valós probléma. Olyan dolgokat engedtünk a környezetbe mint a DDT, ami azóta is halmozottan jelen van a szervezetekben, olyan vegyületeteket engedtünk a szervezetekbe mint a thalidomide. Nők milliói vizelnek hormont a szennyvizekbe, és estig sorolhatnám mennyi káros hatásnak vagyunk kitéve. Félelmetes elgondolni, mi lenne ha…
Nolite te bastardes carborundorum.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Rettentően nyomasztó ez a könyv. Nem is tudom, hogy az a legrosszabb, ahova jutott a társadalom, vagy ahogy odajutott. A lassú változás leírása nagyon életszerű: az emberek az elején még helyeslik is a lépések egy részét, aztán nem hiszik, hogy őket érheti valami hátrányos megkülönböztetés (mindig mással történik a baj), a végén pedig a félelem és a túlélésért folytatott harc az egyedüli meghatározó. Ám sokan rájönnek, hogy a túlélés sem olyan fontos, ha mindent elvesznek, ami az életben fontos.
Olyan ez a társadalom, amiben szerintem igazán senki nem boldog, de mintha az uralkodó réteget sem érdekelné a saját boldogtalansága, a lényeg az, hogy a többieknek még rosszabb. Szabályok, tiltások, szertartások, besúgás, irigység, félelem, merev kasztrendszer: mindent bevetnek, hogy tönkretegyék az életet. A nők egy része csak a szaporítószervéért fontos, egy másik része látszólag kiváltságos helyzetben van, mégis megalázott, a többi éppen hasznos pedig igyekszik tartani magát, nehogy rosszabb helyzetbe kerüljön. A férfiak többsége is csak a fizikai erőt képviseli (és ha jól viselkedik, akkor egyszer talán kap egy szaporítót maga mellé), a hatalommal rendelkezők pedig mindent bevetnek, hogy elnyomjanak mindent és mindenkit. Aki a fenti kategóriákba nem esik bele, az selejt és csak a szenvedés és a halál vár rá. Az egész társadalmat a félelem és az irigység irányítja.
A csapongó, szaggatott, visszaemlékezésszerű szerkezet végig fenntartja az érdeklődést, és olyan feszültséget teremt, hogy az ember nagyon nehezen tudja letenni a könyvet, és végig reménykedik, hogy ennél már ne jöjjön borzasztóbb.

Sok durva könyvet olvastam már életemben, de ez benne van az első tízben. Nagyon tetszett, de félelmetes – pont azért, mert annyira hitelesen, jó stílusban, természetesen tálalja a borzalmakat, hogy akár még el is tudnám képzelni, hogy bekövetkezhet hasonló…
Nem árt, ha megjegyezzük a jelszót lányok, nehéz idők jöhetnek: Mayday.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Arra ocsúdtam a könyv végén, hogy minő szerencse, hogy ez csak egy vízió. Egy felkavaró, szörnyű jövőkép, amit szerintem se a női nem – akik körül a történet forog –, se a férfiak nem akarnának.
A regény olvastatja magát, belekerültem magam is a történet közepébe, és miközben haladtam az eseményekkel, azon tűnődtem, bekövetkezhet-e egy ilyen? Hiszen a hatalomvágy, az elnyomás, a hiúság, az irigység, a soha fel nem oldható ellentétek már számtalanszor bizonyították a történelem során, hogy az őrületnek gyakorlatilag nincs határa.
A regény lezárásának ötlete különösen tetszett – bár csak még kíváncsibbá tett; lehetne-e és vajon miként lehetne folytatni ezt a történetet.

Magam is meglepődtem, hogy tetszett a könyv, jobban szeretem a múltban játszódó könyveket, mint a disztópiákat / utópiákat, de ez jó volt. Félelmetes volt, hogy teljesen elképzelhetőnek tűnt ez a fajta társadalmi berendezkedés, még nekem is, aki a jövőben játszódó dolgokra régebben simán rámondta, hogy baromság (csak egy sokkal csúnyább szóval). Olvasás közben az egyik női ruhabolt mottója ugrott be: „Thank God I'm a Woman”. Fredé, mit gondolsz?

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem tudom mi ez nálam, de valami furcsa vonzódást érzek a disztópiás regények iránt. Erről a regényről – tudom, szégyen, de – eddig nem is hallottam, aztán valaki megemlítette, hogy Robert Merle Védett férfiak regényének pepitája, így tudtam, hogy el kell olvasnom.
A történet E/1. személyben íródott, így nagyon rá lehet hangolódni női főszereplőnkre és az érzéseire. Sokszor nemcsak lelki, hanem fizikai fájdalmat éreztem olvasása közben és bár csak úgy faltam a sorokat, de volt amikor egy-egy rész elolvasása után csak bambultam magam elé, próbálván megemészteni az olvasottakat, hogy milyen világ az olyan ahol a még fogamzóképes nőket egyszerűen csak egy két lábon járó anyaméhnek tekintik, sőt, csak úgy kiközvetítik őket azokhoz a családokhoz, akiknek már nem lehet gyermekük és minden „szolgálattétel” érzelemmentes „keserű hármasban” történik a feleség jelenlétében. Ráadásul ez még nem elég, mert ezek a nők olyan izolációban élnek, hogy megvonják tőlük az érintkezés és a szóbeli kommunikáció majdnem minden formáját. Ha nem az egyikbe, akkor a másikba őrülnek bele. Természetesen főhősnőnk elbeszélése közben megtudjuk az ő múltját is, a jelenbe vezető történéseket, és ebben az elképesztően felépített, férfiak-nők által megreformált világban csak azért szorítunk, hogy legyen egy, csak egyetlenegy lehetősége ebből a borzalmas világból való kiugrásra.
Ezek a regények céljuknál fogva mindig olyan szörnyű jövőképet festenek elénk, hogy ilyenkor szoktam rájönni, hogy a nagy problémáim talán nem is olyan nagyok, mert mi van akkor, ha egyszer egy ilyen jövő valóra válik és a jelenünk lesz? Mi teszek akkor? Beolvadok, elfogadom és élni akarok (bár milyen élet az ilyen?) vagy feladom még rögtön a legelején vagy esetleg úgy teszek mintha én is átmentem volna a nagy és megtisztító agymosás-átnevelésen közben meg csendben az akkori rendszer ellenállója leszek (folyamatosan a fülemben cseng a Mayday jelszó). Nem tudom. De azt hiszem ez az a kérdés, amire nem is szeretném megtudni a választ.

Bizarrr.
A vége meg kissé befejezetlen. Az utolsó fejezet meg teljesen felesleges, nem ad hozzá semmit sem a könyvhöz.
Végig Merle bujkált a gondolataim közt, míg ezt olvastam.
Megnéztem a filmet is. Egyik sem nyűgözött le.
Nem tudnék ilyen világban élni.
És azt sem értem, miért kell félni a haláltól. Van annál rosszabb is. Így élni.

A Guardianben olvastam egy cikket róla, gyors antikvárium, megvétel. Elejétől végéig. Ütött. Mindent olvastam tőle ami magyarul megjelent – és keveslem. Kedvenc.

Egy megrendítő jövőkép, egy érdekes világnézet, egy elnyomó társadalom – egy nagyon jól felépített világot tár elénk az írónő, egy olyan világét, aminek már csak a gondolata is fájdalmas… elvesznek az érzések, az érzelmek, nincs helyük az ember életében, mindenki teszi a dolgát, amit tennie kell, amire rendeltetett.
Eleinte furcsáltam, hogy a regény abban a korban játszódik, amikor még élnek emberek, akik az előző „világban” is éltek, sőt a főszereplő is olyan, és hogy őszinte legyen nekem a sztorihoz nem adott sokat a múlt felidézése, de a könyv végére ez szinte irrelevánssá is vált.
Nem mondom, hogy sodró, nem mondom, hogy egy ültő helyben végigolvasható, néha nehéz, néha unalmas, néha viszont annyira magával ragadó, hogy hiába is érzed úgy, hogy kicsit pihenned kell, nem tudod ott hagyni.
Ez is egy jól megírt gondolkodó könyv, amit nem tudsz úgy végigolvasni, hogy ne járna folyamatosan az agyad az olvasott dolgokon, a lehetséges jövőn, amit felvázol, vagy azon, hogyha hasonló tragédia történne az emberiséggel akkor vajon hogy reagálnánk ki, milyen lenne az új társadalom?
Kezdem úgy érezni, hogy a disztópiás könyvek egy fontos adaléka, hogy elgondolkodtasson ;)

Összeszorítottam a fogam és erőszakkal rávettem magam, hogy elolvassam. Egy remek ötlet sehonnai (Gileád) silány kidolgozásának voltam tanúja és elolvasásának tettestársa. Istenemre mondom, nagyon szeretem az antiutópiákat, de ez valami rossz karcok összessége volt! Kikérem magamnak a női nem nevében!
Stephen King Gileád-ja; na az nem semmi! Ez ahhoz képest egy küszködő, vánszorgó mindenbe belenyugszom, ám nem találom a helyem, pedig emlékszem a nőszirmok tündöklésére és felmagasztalására IZÉ.
Csapnivaló összecsapásáról a végén nem is akarok beszélni.(Fellépek hát, be a sötétségbe – vagy a fénybe.) Szerintem katasztrofális! Már értem, miért nem vettem kézbe eddig!