Márai Sándor: Szindbád hazamegy 4.40 / 47

Szindbád egyszer látta csak a tengert, máskülönben nem járt soha külországokban. A tengerhez atyja vitte le; Szindbád zsenge gyermek volt még, s örökké őrizte a kékeszöld végtelenség emlékét, őrizte emlékét a pillanatnak, mikor megpillantotta a fiumei móló végében a szent és örök tájat, a tenger néma tájait. Természetesen a magyar tengert látta, egyszer és utolszor életében Szindbád; másféle vizek soha nem érdekelték. A külországokról csak a képeslapokban olvasott, mert azt tartotta, hogy úriember ne menjen idegenbe, ahol gyanúsak a borok, ismeretlen összetétellel készülnek az étkek, s érthetetlen nyelven hazudnak a nők.

Szindbád érzelmes ember volt, s tragédiáját világos pillanatokban nagyon egyszerűen látta. Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra – mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz. Volt egy idő, gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és őrült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költő, mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, hűlő ajakkal A vén cigány esküigéit skandálva… Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt és Petőfi is. Nem a rang és mód jelentette a hajós számára az urat, hanem a nagylelkűség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban. De most inkább mulattatók voltak az írók, vagy fontoskodtak, mint a földmérők, vagy megrettenve hallgattak, mintha csakugyan olyan nagy veszély lenne a börtön és a packázó hivatal! Szindbád megvetette a politikát, s azt tartotta, hogy az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legfőbb igazságokra kell nevelni nemzetét, mindig csak a végső dolgokról beszélhet: az őszről vagy a becsületről, vagy az emberi végzetről, vagy a nőkről, akik, a maguk módján, néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét őrzik karjaik között. A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az emberek között. Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. „Jelet kell hagynom – gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel –, hogy volt egy másik Magyarország.” S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor ősei karddal és buzogánnyal.

Elemér ivott – ivott?… Milyen durva ez a szó! Elemér megízlelte, aztán lehajtotta a bort, s a módban, ahogy ajkához illesztette a poharat, behunyta szemét, leengedte az első kortyot, benne volt egy magános és szigorú férfiélet minden engesztelhetetlen tapasztalata, szakértelme és bölcsessége. Elemér úgy ivott, ahogy Liszt Ferenc zongorázott.

160-161. oldal (Helikon Kiadó, 2006)

– Az író – mondta néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bőre alá.

…megvádolta Ady Endrét, hogy nem halt meg, éjjel elszökött a ravatalról, s a múlt héten látták még az »Ezüst kacsá«-ban, amint borosan vitatkozott a kocsmárossal, beszélt képtelenséget és fönségeset, kigúnyolva önmagát és a világot, éles és erős, meglepő szavakkal tárva fel egy ember vagy egy jelenség titkát, s közben, húsos orra alatt somolyogva és kemény kézelőjét húzogatva, állandóan úton volt, zsebeiben régi Revue des Deux Mondes-okkal, pesti pletykalapokból kivágott bizalmasságokkal, jegyzőkönyvében külvárosi nők lakáscímeivel vagy sebűben lemásolt magyar verssorokkal, beszédében keverve a franciát és a magyart, illatszert és cukorkát kínálgatva a kenyereslányoknak…

Rákosi még azt mondta – horkant fel mérgesen Szindbád-, hogy akár a szennyes gatyáját is nyomdába adhatja, a szerkesztő azt is köteles kinyomtatni, mert nincs nagyobb tisztesség egy lap számára, mint egy vérbeli író kézirata.

Artúr ismerte mindezt, Szindbád jóvoltából és máskülönben is, hála irodalmi összeköttetéseinek, ismerős és otthonos volt a pesti szerkesztőségekben, s nyugodtan aludt a folyosón, állva, feltűrt kabátgallérral, kissé a falnak dőlve, amíg Szindbád bölcs gőggel és nyugalommal az utalványra várakozott. Mindenütt tudott aludni a mesélő, csak ágyában nem, csak a szállodában nem, ahol lakott. Ez a szálloda nem messze épült a budai hévizektől, s általában magános, emberkerülő, kissé ütődött urak lakták hónapszámra, akik reggelenkint maguk sem tudták, miért nem kötik fel magukat az ajtókilincsre, hiszen úgysem jön senki, aki levelet, jó hírt hozna és örömmel nyomná le a szobába lépve a kilincset. Ebben a szállodában nem tudott aludni Artúr. De máskülönben szívesen és jóízűen aludt mindenütt a világon.

Elhozta a majálisok jókedvét, mikor a hűvös erdőalján az ingujjban heverésző, szalonnát pirító urak fél szemmel a parázsló tűz s a patakba hűtött palackok fölé hajolgató menyecskék térdhajlását lesik, s aztán elnyújtózva a páfrányszagú árnyékban, egyszerre úgy érzik, hogy az élet talán mégsem volt az a félelmes és megalázó kaland, amilyennek a búcsú és a halál pillanatában kénytelen majd hinni az ember.

Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.

85. oldal (Helikon Kiadó, 2006)

Írt a hónapos retekről és a fiatal hagymáról, e légies eledelekről, melyeket a merészebb nők szemtelen biztonsággal fogyasztottak a gavallér társaságában is, tudván, hogy e növények illata is hozzátartozik a tavasz ünnepéhez, mint a nárcisz vagy a kankalin.

103. oldal (Helikon Kiadó, 2006)