A gyertyák csonkig égnek 83% 799 csillagozás

Kezdem ezzel, hadd essek túl rajta: nem gondoltam volna, hogy valaha végigolvasok egy ilyen unalmas könyvet. Ezért nekem taps jár, én ennél finnyásabb vagyok.

Ami életben tartotta a kíváncsiságom az az volt, hogy a végén úgyis kiderül minden, helyreállnak a dolgok, választ kapunk. Egy csudát. Ne olvassátok el, semmi értelme. Én is csak kultúrsznobizmusból… Lehet, hogy csak én vagyok ehhez kevés, vagy túl optimista, vagy túl hülye, túl fiatal esetleg, nem tudom.

Egy Kosztolányi-idézet jutott eszembe az olvasás közben újra és újra. Bemásolom az egészet, mert tanulságos, és ajánlanám Márainak is, ha még élne. Íme:
„Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.”

Márai (pontosabban főszereplője, a tábornok) egy fecsegő öregúr, egy pletykás vénasszony, egy szószátyár szamár (csak hogy utaljak a Shrekre is). Beszél, beszél, beszél… se eleje, se vége, néha van egy-két érdekesebb gondolata, amivel nem értettem egyet, amit kifejt oldalakon keresztül (többoldalas bekezdésekben), és akkor még inkább nem értek vele egyet. Márai (itt) reménytelenül romantikus. Istenekről beszél, és a természetet természetfölöttinek hiszi. És irritálóan szexista. Íme egy mondat, ami nálam kicsapta a biztosítékot: „Ezt az érzést csak férfiak ismerik: barátság a neve.” Ebbe csak belemagyarázni lehet, hogy jaj, nem is úgy gondolta… dehogynem, úgy gondolta. Én itt abbahagytam az olvasást, és gondolkoztam rajta, hogy nem is folytatom. Aztán a kíváncsiság győzött. Vártam, hogy mikor indul be a cselekmény, vártam, hogy történjen valami, legyen katarzis, legyen benne valami, ami egy igazi regényben van, de nem volt semmi. Csak unalom, végtelen unalom. A Halotti beszédet olvassátok el tőle, ne ezt. Csak ezt ne!

A lány, aki tetszett, azt mondta, ez a kedvenc könyve. Legalább a könyv összejött…

Ezzel a könyvvel is úgy jártam, mint Füst Milán A feleségem története c. regényével. Szeretem is, meg nem is. Szeretem azért, mert középpontjába olyan témát állít, amely talán aktuálisabb, mint valaha: a barátságot, hűséget, árulást – és általában az erkölcsöt. Nem szeretem, mert, igaz: az erkölcs nevében, de mégis: vádol. Az egész regény, amellett, hogy feladja a leckét mindabból, aminek lennie kellene, de nincs, egyetlen vádbeszéd, mely nem ad lehetőséget a vádlottnak, hogy megvédhesse magát. Az elbeszélő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy csak az egyik felet hallhassuk, miközben ennek a félnek a monológjában (mert itt szó sincs párbeszédről) számos olyan dologra is fény derül, ami talán enyhítő körülménynek számítana, ha valós perről lenne szó. De nem így van. Úgy érzem, itt az ítélet már rég megszületett, a vádlottra már csak azért van szükség, hogy felolvassák azt előtte, hogy ő egy kézfogással némán aláírja, és visszatérjen az örök száműzetésbe. Igen, picit (vagy talán nem is olyan picit) haragszom Henrikre. Mert igaz az árulás, a csalás, a gyilkossági kísérlet, de az is igaz, hogy Henrik nem ismerte fel, nem akarta látni – vagy nem törődött mindazzal, ami idáig vezetett. Nem véletlenül ő a Tábornok, nem véletlenül ő a parancsokhoz, rendszabályokhoz ragaszkodó ízig-vérig katona, a prédáját fegyelmezetten leső és arra könyörtelenül lecsapó vadász. Nem az a típusú ember, aki akár egy milliméternyi tévedést, aki egy pici szubjektivitást, hajlékonyságot is megengedne magának. Henrik objektív, fegyelmezetten felolvassa, és számon kéri a tanult leckét. Komolyan, halálosan komolyan. Tudom, az erkölcsi normákkal nem lehet viccelni, mégis zavar ez a merev szigorúság, mert úgy érzem: itt egyszerre van szó a kőtáblákra vésett parancsok és a K.u.K. erkölcskódex betartásának számonkéréséről (és ez utóbbi miatt minduntalan Markovits Szibériában raboskodó – pontosabban: helyőrségükön tartózkodó – tisztjeit juttatja eszembe. „A szolgálati szabályzat, becsületügyi szabályzat mindenek előtt…” – mindenre van szabály, és mindent meg lehet magyarázni).
Henrik egy széthullt, letűnt világ normáit, eszményeit kéri számon. 1942-ben, a regény írásakor, ezek a normák, eszmények már régen megsemmisültek. Az örök érvényű, vagy ennek tartott, örök érvényűnek óhajtott, remélt törvények számonkérése rendben van. A nemesi szokásokhoz, vadászgató, bálozgató, főúri, tiszti/tábornoki kiváltságokhoz ragaszkodó, más életformát, gondolkodásmódot (például a művészethez, a civil élethez jobban ragaszkodó Konrádét vagy a Krisztináét) nem ismerő, el nem ismerő, kizárólag a saját világának mércéjével mérő, ítélkező, ebbe a világba be nem illeszkedőket kizáró, illetve belekényszerítő Henrikkel viszont nem tudok egyet érteni. Nem szeretem a nőkről alkotott képét – ismét Füst Milánra, pontosabban Störr-re emlékeztet – a nőnek is van valamilyen jelleme, de az más, a nő is érez valahogy, de az is más, a nő nem képes a barátságra. Egyszóval: a férfi az ember. A nő csak nő. És az a nő, aki körül az egész történet szövődik, aki próbára tette az igaz, komoly férfibarátságot, a nemes viszonyt, a magasztos érzelmeket, ez a nő úgy van jelen a műben, hogy végig hiányzik belőle. Statiszta egy darabban, melyben az egyik főszerep az övé kellett volna hogy legyen.
Nincs helye több szólamnak, nézőpontnak, tehát: életszerűségnek. Minden egyoldalú, egyértelmű, örök érvényű, a monológba néha közbeékelt szereplő-felvillanások mintha
csak egy célt szolgálnának: regényesíteni az inkább esszé felé hajló művet.
(Húúú, ezzel most nem sok rajongót szereztem magamnak…) Hogy mégis miért négy csillag? Mert hallottam, olvastam az enyémtől különböző és jól megindokolt értelmezéseket is.És én elfogadom a különböző nézőpontok létjogosultságát, sőt…

Ez egy szép könyv. Szisztémájában hasonlít az Eszter hagyatékára. Elmélkedés a tűrésről, a türelemről, barátságról, szerelemről, megcsalásról, a várakozásról, amit mindannyian érzünk valamikor az életünk folyamán. Érdekes olvasni a miértek és hogyanok boncolgatását. Olyan kétszereplős mű ez, melynek cselekményleírása valójában csak az egyikük gondolatmenete, éppen ezért gyorsolvasóknak nem ajánlom.

HammerWorld No. 157 / 2003. szeptember
Azt hiszem, igazán, teljes mélységében csak a kellő élettapasztalattal rendelkező, sokat megélt emberek tudják megérteni Márai műveit. Minél idősebb vagy, annál többet mond. A gyertyák csonkig égnek Márai főműve, két barátról és egy olyan nőről szól, akit mindketten szerettek. Egyiküknek felesége, másikuknak szeretője volt. A két ember élete alkonyán találkozik újra, hogy számot vessen a múlttal. A háttérben (1942-ben jelent meg a könyv) csupán felsejlik a kor, a történelem, de érzi az ember, hogy az is okozója mindannak, amin e három ember keresztülment.
Érdekes megfigyelni, hogy a kortárs írók (pl. Szerb Antal, vagy akár Hesse is) hasonló stílusban írnak: az még egy nyugodtabb tempójú, higgadtabb életvitelű, nemesebb, emberközelibb kor volt. Semmivel sem könnyebb, mint a mostani, de sokkal inkább volt tartása az embereknek, bizonyos fogalmaknak még igazi és mély tartalma volt, és így tovább. Nem tudom, ha elolvassa az ember, visszahozhat-e valamit abból az időszakból, de nem vagyok túl optimista. De mindenképpen javaslom mindenkinek, hogy olvassa el (nem hosszú), mert biztosan meg fogja érinteni, és talán ez is elég. S nem mellékesen, az ember megtapasztalja, milyen is egy világirodalmi szinten is elismert, gyönyörű nyelvezetű, magyar szépirodalmi remekmű.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez a könyv nagyon rendben van, azzal együtt, hogy nem feltétlenül értek egyet minden szavával. De az, ahogy a végén mennyire átlátja Henrik a dolgokat, a hármuk kapcsolatának természetét, amiben ő pont ugyanolyan hibás, hogy így alakultak a dolgok, mint a többiek, és ilyen „modernül” tud gondolkodni, és mintegy feloldozza Krisztinát, pedig ugye ő volt a házasságtörő, az nekem nagyon bejön.
Igen, tudom, ez a modern nem a legjobb szó rá, miközben ő az, aki a régi rendet képviseli, a katonás elvágólagosságot, míg barátja és a felesége a „másik parton” áll, a művészet szeretetükkel, és mégis. Kár, hogy Márai nem hagyta, hogy találkozzunk ezzel a nővel. Mindenesetre roppant kisugárzása lehetett, ha két férfi 41 éven át őrzi és dédelgeti az emlékét.
És imádtam a zeneszeretetét is Márainak. Úgy tud róla írni (http://moly.hu/karcok/144287), hogy ha saját bőrömön nem tudnám miről ír, egyszerűen sajnálnám, hogy kimaradok belőle.
http://rakenroll.freeblog.hu/archives/2012/04/07/Egy_igazi_Krisztina/

Nagyon nagy bajban vagyok ezzel a könyvvel.
Harmadjára olvastam, így maga a történet már nem tartogatott meglepetéseket. Első olvasásra imádtam. Másodikra utáltam. Elcsépelt gondolatok tárházának gondoltam, amik mindenütt szembe jönnek velem.
Vegyes érzelmekkel indultam neki harmadjára, bevallom csak azért, mert órára kell.
Egyszerűen földhöz vágott. De olyan erővel, emberek, hogy alig bírtam felállni. Végig kóvályogtam, miközben olvastam. Ilyen nincs! Pontosan ismerem, mi fog történni, de a legvégén mégis olyan volt, mintha először olvasnám! Meglepődtem, szorongtam, féltem, Márai pedig olyan profi módon fokozta a feszültséget, hogy el kellett mennem sétálni, miután befejeztem.
Teljesen átértékeltem a kapcsolataimat. Volt, akit azonnal felhívtam, hogy elmondjam, nagyon fontos nekem. Másra, aki már csak emlék, máshogy gondolod ezentúl. Csaltam én is (még ha csak átvitt értelemben is), csaltak engem (nem csak átvitt értelemben), de ez a könyv valahogy rámutatott arra, hogy addig nem halhat meg senki, amíg nem rendez mindent, ami ehhez az élethez köti.
Talán kellett nekem most ez a könyv. Ez persze élethelyzet kérdése, hogy úgy érzem, most kellett megint kezembe venni… egyszer majd én is válaszokat kapok. Ezért érdemes élni.
Bele sem merek gondolni, milyen hatással lesz majd rám 10-20-30 vagy még több év múlva…
Ennek az értékelésnek nincs sok értelme, de ezeket most le kellett írnom.
A Kalandot is el kell megint olvasnom…
Ja, az 5 csillag pedig jár.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ó, hát láttam én, hogy megosztja ez az könyv az embereket. Én csalódtam.

Locsogás, locsogás, locsogás, a lényeges dolgokról meg hallgatás, „művészi sejtetés”, muhaha!

Így nem beszélget egymással senki. Idegesített a tábornok, aki látszólag mindent tud, nem is kell kérdeznie, és mégis kérdez, és amikor nem kap választ, éppoly elégedett, mintha kapott volna. Mert bizony úgy tűnt, ezen a válaszon múlik minden. Nos, hát úgy látszik, mégsem múlt rajta semmi. Pedig minden be volt dobva: barátság, gyűlölség, művészet, „szerelem”, házasság, közös nő, árulás, elhagyás, majdnem gyilkosság, élet végi elszámolás…

De nincs olyan, hogy valaki maradéktalanul kipakol, a másik meg mindent eltitkol, de mégsem. Vagyis van, de ez nagyon mesterkéltnek hatott itt. Ha a tábornoknak valóban Konrád volt a legjobb barátja, nos akkor jól meg lett vezetve szegény afelől, hogy mi is a barátság. Persze nem tudjuk biztosan, mert a másik féltől nem tudunk meg semmi lényegesről semmit se. Lebegtetés. Nem mondjuk ki, de mégis „tudjuk”, igaz? Micsoda képmutatás.

Mint kiderült, ez Márai stílusa más könyveiben is. Köszönöm, nem kérek többet belőle. Tolsztoj is mindent a szánkba rág, de ott a lényeges dolgokról minden lényeges ki van mondva. Tényleg, Tolsztoj. Még szerencse, hogy annyi jó író van a világban, és nem is muszáj Márait olvasni.

Hangoskönyvben hallgattam, Lukács Sándor előadása príma. Talán ha nem ő lett volna, sarokba is vágom a könyvet.

Egy dolog tetszett azért: a Monarchia világának és a letűnt kor letűnésének ábrázolása. Hülye dolog, de hiányzik ez egy kicsit nekem, pedig messze nem is éltem még akkor.

Nem mindegy, hogy milyen életszakaszban és lelki állapotban találkozik ezzel a kötettel az olvasó (egyébként a többi kötettel sem). Amikor én először olvasni kezdtem nem igazán voltam ráhangolódva, le is tettem. Később újra kézbe vettem, elolvastam és tetszett. Márai nagyon ért az emberek lelki mozgatórugóinak bemutatásához és nagyon tudja „kimérni” a emberi lélek rezdüléseit. Sokféle kérdést elindít az olvasóban ez a kötet.
Két év után ismét elolvastam és a kérdés csak több lett bennem:
– Mi a barátság igazi értéke?
– El lehet viselni a szegénységet, ha a barátunk gazdag és az élet mindent megadott neki, ami számunkra nincs meg?
– Mit jelent a hűség?
– Hogyan lehet valaki hű a barátjához, aki nem vele „egyféle” ?
– Hogy alakítja az emberi kapcsolatokat a zene?
– Mi a gyávaság, hányféleképpen lehet gyáva egy férfi?
– Egy találkozás 40 év után megoldhat bármit is?
– Lehet úgy válaszolni a feltett kérdésekre, hogy a kérdező nem hagy időt a válaszra, de már nem is kíváncsi a válaszokra, mert meg tudja válaszolni mindegyiket?
„Amíg az embernek dolga van a földön él” az lehetne a végső következtetés. Talán ez a kötet a legjelentősebb alkotása az írónak, minden benne van, amit a barátságról, a szerelemről, az osztálykülönbségekről és a „másféleségekről” gondol.

akár 10 csillagot is megérdemelne, vagy 100-at, vagy 1000-et is akár. Nem is tudok más könyvet említeni, ami ekkora hatással volt rám. Mintha a saját gondolataimat olvastam volna, azokat amik mostanában járnak a fejemben, amiktől nem tudok szabadulni. Döbbenetes, h pont most jutottam el ehhez a műhöz, a „csökkentsd a várólistád” kapcsán. Hihetetlen. Annyi idéznivalót jegyzeteltem ki olvasás közben, h azt se tudom melyikhez kapjak.